Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-29 / 255. szám

1965. október 29, péntek

5. oldal

Vendégeink az Ohotszki-tenger partjáról

A napokban kedves szovjet házaspárt láttunk vendégül szerkesztőségünkben. Wain-Rib Mihail Adolfovics orvos és a felesége, aki közgazdász, keresett fel bennünket másfél órás eszmecsere. Egy turistacsoportnak a tagjai, s egyhetes körutazáson vettek részt hazánkban, majd szintén egy hétre Csehszlovákiába utaztak.

sem — a levegő szennyezettsége bizony számunkra szokatlan.

Elismerően nyilatkoztak Esztergom patinásságáról is. Dunaújvárosról viszont azt mondották, hogy a modernségével éppen úgy hatott rájuk, mint a Szovjetunió már ismert és megszokott úi városai.

Kecskemét sajátos elrendezésű központjával nagyon tetszett

A Szovjetunió északkeleti részén, az Ohotszki-tenger partjának egyik településén, tőlünk 11 ezer kilométerre van a lakó- és munkahelyük.

Elmondották, hogy náluk az év legnagyobb részében hó és jég borítja a földet, s szabad idejükben — akárcsak az ottaniak majd mindegyike — gyakran vadásznak és halásznak. Nem ritka vadászzsákmány náluk a jegesmedve sem.

Repülőútjuk az Északi Sarkkör vidéke felett, majd délre fordulva Moszkvába vezetett, s innen érkeztek hozzánk. Kecskemétre látogatásuk előtt Budapesten, Esztergomban, Dunaújvárosban jártak, tőlünk Egerbe vitt útjuk.

— Nagyon szép a fővárosuk 1— dicsérték Budapestet. — A sok műemlék, virág (a rózsa), s a tisztaság kellemes élményt jelent a külföldinek. Nemkülönben az, hogy az emberek vidámak, közvetlenek. De — nem hallgatták el bíráló szavukat

nekik, s igen nagy elismeréssel szóltak az Aranyhomok Szálló korszerűségéről, a külföldiek számára otthonos légköréről.

Végeredményben nagyon örültek. hogy közelebbről megismerhették hazánkat, népünket. Már sokat olvastak, hallottak rólunk, de a közvetlen élményeket nem helyettesítik a könyvek, újságcikkek, előadások.

Megemlítettük előttük, hogy épp az előző nap a tv-ben nyilatkozott a Komszomol hazánkban járt első titkára, s arról beszélt, hogy a Szovjetunió és Magyarország turistái számára megkönnyítik az egyéni látogatásokat is.

— Nagyon jó lesz — örvendtek mind a ketten. — Jöjjenek el hozzánk, medvevadászatra.

Ha arra nem is nagyon fülne a fogunk, nem formaságból búcsúztunk el így újdonsült kedves barátainktól: „Viszontlátásra!”

(Ta —n.)

Diószeghi Balázs grafikái

A KISKUNHALASI Thor- ma János Múzeumban kiállítást rendeztek Diószeghi Balázs rajzaiból és gouache képeiből.

Diószeghi Balázs realista művész, ki a mindnyájunk által érzékelhető szint és formát egyénien sűríti össze rajzaiban és képeiben. Azért választja ki a formát legjab- ban jellemző egyetlen vonalat, a valóságot legerősebben visszakiáltó szint, hogy figuráit, képeit, még a valóságnál is valóbbá tegye. Ha elvonatkoztat, csak azért vonatkoztat el, hogy a kevesebbel többet mondjon. Alkotó módszere tehát a klasz- szikusan kiválasztott anyagot adja vissza a mai képzőművészet formanyelvén.

A KIÁLLÍTÓT EREM ha- tulsó falán, középen függ egy zöld színekkel festett gouache kép: A Balaton Szigligetnél. Nincs rajta más mint sík víz, a vízen túl hegyek, a víz előtt feketezölddel jelölt nyárfasorok. És a víz fölött sok-sok levegő. Ezt a levegőt, ezt a mindenütt jelenlevő, de megfoghatatlan semmit nehezebb megfesteni, mint akármilyen bársonyos védőkkel elomló drapériát.

A NÉHÁNY vonalban és színben már-már végletekig mértéktartó gouache kép mellett az egész termet betöltik a festő egyetlen vonallendületből született rajzai: olvasó nők, akik könyvükbe feledkezve, arcukon egyként tükrözik mindennapjaikat, s az olvasmányon feloldódó ünnepi belső lényüket —, gyerekarcok, kikkel számtalanszor találkoztunk, de csak most, a művész keze nyomán ismerjük meg őket igazán, úgy mosolyognak, szomorkodnak, komolykodnak reánk a fehér rajzpapírról,

DIÓSZEGHI Balázs rajzai olyan művészről vallanak, aki nemcsak ismeri, de szereti is az embereket, aki egyetlen, utánozhatatlan vonallal is képes visszaadni nemcsak azt, amit lát, de azt is, amit a táj és az ember látványa mögött meg- érez.

Vorák József

Áz ablak mögül

■ 1 ogy mi eszébe nem jut ezeknek a gyerekeknek! Hallom, odakint ugyancsak ordibálnak.

— Én leszek Piró!

— Nem igaz, én!

— Hogyne, minden csak te!

— Csiba! Mindenki lesz Piró. Punktum. Elsőnek „Kabócát” nevezzük ki.

Eddig ez a három hang volt a legerősebb, a többinél szintén hasonló volt a szöveg. Az első hang a vékonydongájú „Kabócáé”. A másodiknak „Bo- có” a gazdája, aki háromszor olyan vastag lurkó, mint az előbbi, vagy a náluk két évvel idősebb „Nyafi”. Mert a döntést 5 nyilvánította ki. A „legöregebb”. A tizenkét esztendős.

De mi is az vagy ki is az a Piró?1 Piró, Piró, Piró — kóstolgatom a szót, melynek jelentését akkor fejtem meg, mikor véletlenül a televízióra nézek. Hát persze! A kis Pirró — két „r”-rel —, a tv esti mese kedves magánszereplője. A bohó- kás mozdulatú, szörnyen kíváncsi, ügyetlenke, akaratos, köny- nyen sértődő kis bábu. Azért nem találtam ki előbb, mert olyan régen láttuk már a kis- öreget.

VT iszont hogyan játszanak ” ezek a pernahajderek Pirót? Nézd csak, mit ki nép találtak. A sufniból előcipelték a szenesládát. Csak nem azzal akarnak valamit? Hisz’ csupa fekete belül. Látom, a srácok is húzódozva kerülgetik, mintha most egyik sem követelőzne, hogy ő legyen Piró. Az „öreg”, „Nyafi” azonban ezúttal is határozott.

— „Kabóca”, mássz bele! Te jelentkeztél először. Ez lesz a szekrényfiók. Majd innen „támadsz fel”, innen kecmeregsz ki, mikor járni tanítalak.

„Kabóca” kicsit szeppenten les lakásuk ablakára. Nem látja-e anyuka a ruházat ellen szervezett merényletet?

ivei a többiek megköny- nyebbülten, kicsit kárör- vendően vihognak, férfiasán végrehajtja az utasítást. Beleül a ládába, nyújtott lábbal, kezét kilógatva.

— Ne így, édesapám! — lép hozzá „Nyafi” és begyömöszöli kezestől-lábastól a „fiókba”. — így legyél, hiszen még csak egy rongybaba vagy.

Aztán kötelek is kerülköznek.

XVIII.

— Most jut eszembe. Tolja, majd elfelejtettem — fordult Ljubov Sabolina Prohorovhoz. — Megkért, hogy ha telefonál a barátja, akinek a telefonszámát kicserélték, szóljak. Nos, tegnapelőtt este telefonált. Hová is tettem azt a papírost? — mondta s keresgélni kezdett a retiküljében.

Halkan csörrent a földre ejtett pohár. Sabolina hátrafordulva látta, hogy fia sápadtan mered Anatolijra.

— Annyi baj — mondta rekedt hangon Prohorov —. poharat törni állítólag szerencse. Mi az úi száma a barátomnak?

— Tessék. — Ljubov Sabolina papírlapot nyújtott át Anatolii- nak.

— K 9—18—40 — olvasta fennhangon Prohorov.

Most már minden világosnak tűnt előtte. Az illatszeres hölgy <sak kísérleti léggömb volt. Elhatározták. hogy mielőbb együttműködnek vele. próbára teszik, érdemes-e dolgozni vele. Nyilván úgy döntöttek, hogy érdemes — most tehát kezdődik.

Nyilvános telefonállomásról hívta fel a számot.

— Halló — szólt a kagylóba egy már nem fiatalosan csengő férfihang.

— Nyikolái beszél — Anato- lij nyelt egyet. Ugye maga telefonált és hagyta meg a számát?

— Igen, igen. — Kis szünet.

— Mit óhajt?

— Szeretnék találkozni magával. Eljöhet a Puskin szoborhoz tizenöt perc múlva?

— Igen. Mehetek.

— Oké — felelt Prohorov.

— Viszlát — hallatszott signor Mario Gozzi szenvtelen hangja.

Miután késett, nem tudta ösz- szekuszálni a nyomait é„ nem sikerült körülszimatolnia. Valóban. Gozzi már várt rá. Telt, mozgékony, barna ember, vékony aranykeretes szemüveggel.

— Jó napot — üdvözölte Prohorov mosolyogva. — Örülök, hogy megismertem. — Már nyújtotta a kezét, de Gozzi olyan pillantást vetett rá. hogy minden könnyedsége menten elpárolgott.

— Sétáljunk egyet — indítványozta Gozzi. Elléptek a szökőkút mellett, s elindultak a Rosszija filmszínház felé.

— Magánál van a levelezőlap? — kérdezte halkan Prohorov.' Igyekezett utánozni partnere merev magatartását.

— Miféle levelezőlap? — Gozzi szeme Anatolii arcára tapadt.

— Egyik barátjának átadtam egy levelezőlap felét a kapcsolat céliából.

— Durva munka ez, Nyikolái. Semmilyen levelezőlap nincs nálam, semmiféle „barátom” nincs.

Prohorov másodpercig elgondolkodott.

— Jól van. Nálam viszont minden van. Nem iobb. ha most átadom? Ügy vélekedem, nem követ senki.

— Engem nem érdekel, hogy miként vélekedik, s még kevésbé az, hogy mit óhajt nekem átadni. Nincs felhatalmazásom arra, hogy bármit is átvegyek magától. A kapcsolat csak észrevétlen lehet. Ideje tudomásul vennie, hogy az államvédelminél nem kispajtások dolgoznak.

— Gondoltam erre — ügyeskedett Anatolii —. vásárolhatok egy csomagmegőrző fiókot a pályaudvaron, rejtjeles sárral.

— Helyes. így rendben van. Forgalmas pályaudvart szemeljen ki. a szekció és a fiók számát telefonon közölie vélem. De óvatosan! Most pedig menjen! — mondta Gozzi. maid a mozi üvegajtaját könnyedén betolva, eltűnt a tömegben.

Az új ismerős nem tetszett Prohovnak. „Ügy beszél, mintha az alkalmazottja volnék — gondolta —. hát persze az is vagyok. Mit tegyek, nem válogathatom meg a barátaimat. Még jó, hogy van ilyen. De miért nem mutatta meg a levelezőlapot. ahogy megbeszéltük? Talán nem is Sklyton küldte ezt az alakot? Akkor viszont honnan ismerné Liubov Dmit- rijevna telefonját? Elvégre senki se tud erről a megállapodásról. csak Sklyton meg én. Sabolin nem jöhet számításba. Ö a kezemben van. Azért alkalmilag ió lesz közelebbről szemügyre venni a szemüvegest.”

A Kazányi pályaudvaron a 2. sz. teremben kibérelt egv csomagmegőrző fiókot. A szekció száma 24. a fióké 242. Betett a fiókba egy csokoládés dobozkát. A csokoládé és a vékony pergament alá levelet reitett. A levélben benne volt minden, amit csak tudott és egy reitiel- rendszer a titkos kapcsolat fenntartása céljából. Mindezt ügyesen, észrevétlenül cselekedte. Kissé megkönnyebbült.

Még aznap este telefonált a Minszk szállóba:

(Folytatása következik)

j Közös erővel hurkolják őket az ! újdonsült Piró csuklójára, bokájára, derekára. Ügy becsavargatják először, hogy alig tud , moccanni, mikor kipróbálják az ! egy-egy végtaghoz szolgáló kö- ; telet. Lazítanak, igazítanak. Végül minden húzásra önállóan emelkedik kéz és láb.

]%# őst már vihetik Pirót lá- | dústól a barackfa alá,

j melynek egy vízszintes, erős j ága körülbelül két méterre van ! a földtől. A fára „Nyafi” kapaszkodik fel. Jól elhelyezke- | dik a kinyúló ágon. Feldobják neki a kötélvégeket. Megkezdődik a mutatvány, í — Nézzük, mi sötétlik ebben a fiókban? — kezdi a tv-hangot utánozva „Nyafi”. — Ó, hát ez a kis Piró. Kelj csak fel, világlustája! Hohó! Nem megy még? No majd én megtanítalak járni...

Beszél, húzgálja a köteleket. Óriási a siker, mikor „Kabóca” keze, lába felemelkedik, majd „élethű” ügyetlenkedések után, az egész gyerek kilöttyen a ládából. Feketén.

Eljövök az ablaktól, mert hangosan kell nevetnem nekem is. Azt sem akarom, hogy anyuka engem is rajtakapjon a cinkosságon. Mondaná biztosan: „Képes voltál elnézni? Tudod, mit kínlódtam azzal a ruhával vasárnap, míg valamennyire ki- j ment belőle a kosz?”

Piró már ugrabugrál, feneké- | re ül, bambácskán körülbámul, négykézláb közlekedik — mindent csinál odakint. Ahogy I a kötelet rángatja „Nyafi” a ! faágon. Szörnyen élvezi a hatást | Piró és „bábosa” egyaránt. Egé- I szén transzban csinálják a pro- I dukciót.

IV o csak, még összeverekednek, hogy ki következzék másodszorra — Pirónak? „Bocó” nemcsak kövér, de erős is. Egyszerűen elfoglalja a ládát, elsöpri onnan a többieket. Öt azonban valóban erővel kell „összegöngyölíteni”. Tele van vele a szenes. Addig-addig erőltetik — mert valami mindig kimarad belőle —, míg a láda egyszer csak felborul. Reccs! Szétrepedt. „Bocó” még söté- tebbre préselődött, mint barátja az előbb.

— Ez nem lesz jó... Megvan! Te a második fokozatú Piró leszel — ötli ki „Nyafi” a barackfán. — Csak ülj le a fűbe, lógasd a kezed meg a fejed. Ügy csinálj, mintha egy kicsit hülye lennél... Ti pedig hozzatok egy karszéket. Arra fog felmászni Piró.

Megvan minden kellék, a kötelek is fogják „Bocó” csülkeit. Indul a következő menet. Csak hát a nebuló igen súlyos egyéniség. A fán csak úgy nyögdé- csel „Nyafi”, míg Pirót talpraállítja. Nagy röhögés közben vág neki „Bocó” a széknek. De mire egyik kövér combját sikerül a kötéllel a székre ránci- gálni, a másik nem bírja tartani a rendellenes helyzetbe került kis hordónyi testet. Eldőlnek mindenestől.

Ví ég ez! Ettől is hasukat fogják a nézők — én is itt az ablak mögött —, de ami erre következik. Nagy ordítás, és a „bábos” is lehuppan a fáról. Piró hájtömege őt is lerántotta. Rá a cimborára... De van humora a srácoknak. Az általános hahota közepette valaki elénekli a kérdést.

— Remélem, gyerekek, ágyban vagytok már? Tóth Istvan

Könyvtárosok tanácskozása

A járási könyvtárigazgatók és a hálózati csoportok munkatársai a TIT klubtermében ma, pénteken 9 órakor vitatják meg az ideológiai irányelvek és a könyvtárosi munka kapcsolatát. A vitaindító előadást Fenyves- siné Góhér Anna, a megyei könyvtár igazgatója tartja.