Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-03 / 233. szám

I

__I alio Mwl Willkie! Halls'

' * Álljon már- meg, hát nem érti a nevét!? Csak nem képzeli, hogy ki akarom rabolni, vagy mit tudom én.., A fiától hoztam üzenetet. A maga fia Ezra Willkie hadnagy, nem? Nahát, akkor mit ájuldozik? Miért akar elrohanni? Annyira pocsékul azért nem nézik ki. Ha a saját anyám látna, az más. Elbőghetné magát, ő ismert engem azelőtt, de maga most lát először, és próbálná az én helyemben eldönteni, szerencse vagy nem szerencse, hogy már jó régen nincsen anyám.

Na, csakhogy lestoppolt! Kerestem a lakásán, ott mondták, hogy az imaházban van. Hát persze,, — vasárnap délelőtt. Jöttem maga után, egy óra múlva megy visszafelé a vonatom. Be is mentem volna, de hallom az ajtóban a papot, hogy adjunk hálát a teremtőnek a békéért, amely reánk teríti áldott szárnyait. Azokat az áldott szárnyakat. Olyan hányinger jött rám. Inkább várok itt, kívül. És most ne kezdjen sápí- tozni, mit gondol, miért vagyok én hozzákötve ehhez a koszos vonathoz? Nem eljöhettem volna kocsin? Hatvankét mérföld. Na, igen. De ha maga az életben egyszer kivágódik nyolcezer méteren a kabinból, akkor majd mereszti a szemét. Ahogy először kocsiba ültem, mindjárt keresni kezdtem a katapultáló karját. Az is én voltam, aki ordított, hogy el vagyunk veszve, nem működik a katapult. Na, ez nekem nem megy, lehajtok bárom dupla whyskit, beülök a vonatba és számolom a tele- gráfpóznákat.

Ez se tartozik ide. Locsogok össze-vissza, pedig a fiáról hoztam hírt. Üljünk le erre a pádra. Erre. Nem, ne menjünk az árnyékba. Forralja fel az agyvelőmet a nap, de a fák alá nem megyek. Na, így. Tegye le az imakönyvét, mit fél, nem lopja el senki. És figyeljen gyorsan akarok végezni.

És főleg ne jajgasson, hát persze, a fiáról akarok beszélni. Látja, ő is tisztában volt a legfontosabbal. Hogy mihelyt az ember földet ér, rögtön tegye fel a kezét... Ja, igen, ezt nem érti, na, majd mindjárt... Szóval a maga fiát én azelőtt nem ismertem. Kint jöttünk össze, a támaszponton, Saigon mellett. A szárazföldieknél voltunk. Ketten kaptunk egy jó kis sugaras vadászgépet. A hadnagy, a maga fia volt a parancsnok. Elhiszi, hogy azelőtt nem ismertem? Ott összejöttünk. Ma se tudom, milyen ember a hadnagy, de ott kellett összejönni.

I dehallgasson, Mrs. Will- ’ kié: volt már maga úgy, hogy éjjel a szívére feküdt és lidércnyomást kapott? Akkor tudja, mi az. És most képzelje el: éjjel, nappal... Pedig nekünk azt mondták, jobb dolgunk lesz mint az anyahajósoknak. Azok állandóan ott vannak a hajón, csak félig repülők, félig fedélzetnyalók, hahaj, a szárazföld, az igen, szolgálat után otthagyod a repteret, mehetsz a városba, séta, esti fények, egy kis bár. Na jó, elmehettünk. csak épp azt nem garantálta senki, nem garantálta a magas isten se, hogy aki elmegy, az haza is ér. Ha csak azt vágták a pofánkba, hogy Yankee go home, meg voltunk tisztelve. Jó, hogy a többség hazaért, minden este hazamentek a katonák, egyedül az volt a kérdéses, hogy ki lesz az a

GALABÁRCI ZOLTÁ

IIHE1K

vedereket, megint imádkozni kellett. Ótt motoszkáltak rajtunk azokkal a pokolian éles machetékkel. Aztán elszedték az automata fegyvereinket. Tetszett nekik. Akkor kezdtünk megnyugodni. ' Fegyvertelenek vagyunk! Irány a tábor.

KJ em oda vittek. Először • ’ nem. Megmutatták a koordinátáimat. A célpontot. Kis város, s három utcájából kettő ég. Odébb a mi gépünk, ahová leesett, ömlik belőle a füst, a sárgák rohangálnak. Hullát, sebesültet cipelnek, lo- csolgatják a házaikat, bennünket meg kísérnek, be egy parkba.' A parkban olyan volt az árnyék, mint az erdőben, nézem a hadnagyot, látom, ő is fel akarja lökni a kezét, félig az enyém is fent van már, az árnyék miatt. Ránkszóltak. Hands no up, ezt mondták, jó nagyot lehetett volna röhögni ezen is. Az a park egy kórháznak a kertje volt. bevittek bennünket a kórházba, nézzük meg, mit csináltunk. Hogy mi a nyugati civilizáció. Az a kórház egészen szét volt lőve, hosszú gépágyúsorozatokkal, géppuskasoroza- toikkal, ha úgy veszem, rondábban nézett ki, mint az utcákban a lebombázott házak. Én se tudtam, a hadnagy se tudta, hogy mit akarnak tulajdonképpen, de aztán be kellett menni egy szobába.

Szülőszoba volt. és aki bent tartózkodott támadás alatt, annak mindnek vége lett. Végzett velük a hosszú géppuskasorozat. Nem tudom, én lőttem-e éppen oda, nem volt nálam a térkép, honnan tudtam volna. Azt láttam. hogy egy asszony éppen szülés közben volt, a hasát szétmasszírozta a sorozat, a lába közül lógott ki a gyerek, kint a feje, a keze, mintha menekülni akarna, annak a fejébe egy lövedék. Rájuk borulva az orvos, se szeme, se arca. És az ápolónő! Az egy öreg ápolónő volt, az asztal alatt feküdt, úgy halt meg. és nyújtott felfelé egy

csipeszt vagy érsaorítőt, va.g& mit tudom én, mit.

Ezt az egészet lefényképezték, velünk együtt. Közben odajött

valami tiszt, amikor a maga fia, a hadnagy éppen elkezdett okádni. Megváltozott, hadnagy úr. mondja a sárga tiszt, úgy beszélt angolul, mint itthon akárki. Nem volt magának mindig ilyen érzékeny a gyomra, azt mondja, és ráolvasta a fejére, hogy a támaszpont körüL valami faluban megerőszakolt egy leányt, az anyját pedig le- durrantotta, mert ott kóválygott ég nem engedte.

Dontosan tudta, látja, ezek ■ gyorsan dolgoznak, pedig az az eset Délen történt. Ezért nem engedték el a maga fiát, Mrs. Willkie. Engem kicseréltek valamiért, nem tudom, mit tudtak kapni értem, öt ott tartották, bíróság elé akarják állítani.

Mit kezd szipogni, nem vagyok köteles elviselni a köny- nyeit, én csak arra tettem esküt a hadnagynak, hogy ha hazakerülök, eljövök magához. Elmondom. mi volt. De arra nem tettem esküt, hogy elviseljem a könnyeit! Hogy nagyon rcsz- szul lett-e a hadnagy, amikor nekiállt okádni? Na igen, maga az anyja, köteles megérdeklődni, de ha magának is néznia kellett volna azt a látványt, nem kérdezne ilyen hülyeséget, és szívja vissza azokat a köny- nyeit, hát nem érti!?

Nem érti, hogy milyen volt az ápolónő? Feküdt a szülőasztal alatt. Az az asztal olyan hosszú volt, mint ez a pad, amin ülünk, nem sokkal szélesebb. Alatta! Ne ellenkezzék, bújjon alája, így, próbálja elképzelni, hanyatt feküdjön, hanyatt, és ne ordítson, az ápolónő se ordított! A száját nem láthattam, el volt takarva gézálarccal. Mondjuk ez az imakönyv az álarc, hagyja a száján és ne ordítson! Érti? Ne mozduljon! Ne akarjon mozdulni; Jó. Most már nem mozdul. Nahát, ilyenek voltak a szemei, a kezét pedig felnyújtotta, nyúj- tota a csipeszt vagy érszoritót, vagy mit tudom én. mit...

I—| é. maga kicsoda? Maguk

1 1 kicsodák? Hogy kerül ide egy serif, egy csomó tetves civil? Hogy halott ez az asz- szony? Halott. Fojtottam? Maga meg van őrülve, nem fojtottam, a hosszú géppuskasorozat végzett vele, és azóta így fekszik, és nyújtja a csipeszt vagy ér- szorítót vagy mit tudom én, mit...

^VMVVVVyrVVV

Bálványos Hill»; Platon.

BALLADA

Tizenkét bányász a mélybe szállt egy tucat vidám legény ma reggel is, mint annyiszor hívta őket a szén a fekete szén.

Az asszonyok piacra mentek előttük tiszta kötény.

Lent úgy hívogatott a támatorok mint meztelen fekete lány.

Elmeséltek egy viccet, omlott, dőlt, muzsikált a „fekete gyémánt” azután.

Mint partifecskék csicseregtek az asszonyok fent frissen szaporán.

Felvonyított a fúró és a csillék vas-ölükben dajkálták a szenet nyögött és sírt az ácsolat finom por

fátyla fedte az izmos testeket.

S hogy hazaértek az asszonyok eléjük futottak mezítláb a gyerekek.

— Még egy robbantás és megyünk fiúk a műszak lejárt.

Éhesek voltak, fáradtak, bizakodók s vidámak legkivált.

És elcsattant a föld alatti villám sűrített rémület töltötte meg a szűk tárnát s ontotta

a szennyes, szürke vizet.

Ott fulladt meg a tizenkettő, közülük egy se maradt rég kigyulladtak az ég bányászlámpái s még ott látták sírni az asszonyokat sírtak, sírtak, sírtak a tiszta köténybe temetve ; arcukat.

Gál Sándor

néhány, aki nem. Ügy ültünk a bárban, mint a csirkék a műkotlósban. Ha nyílik az ajtó, lehet, hogy a Sam jön, de lehet, hogy beesik valami, egy kis csomag, kis bamfouszkosár- ka, egy ananász, és mire odanéztél, szétrepült az egész bár.

Ültünk, összebújtunk, még a négereket se vertük ki- Az öregem foroghatott a sírjában, de nem volt kedvünk kiverni a négereket sem. Csak a bőrtarkó- júak, azok igen! Azok kiverték a négereket, kihajigálták a fi- lippinokat. azok meg-megmu- tatták az ausztráloknak is, hogy merre az ajtó. Na igen, ők olyanok. Ha rájuk jött a dühöngés, nekünk se volt maradásunk. Valami őrmester, valami tizedes se szó, se beszéd odaköpött az asztalunk közepére, akkor a hadnagy, a maga fia pénzt dobott az asztalra és kiürítettük neki a helyiséget. Hja, nem akárkik, tengerészgyalogosok, a hadsereg krémje! Állandóan ordítanak, a nyomukban mégis olyan a csend, akár a temetőben, és maga, Mrs. Willkie, tíz átkozott vadnyugati filmben nem lát olyat, amit ők képesek csinálni, ha valahová beteszik a lábukat. De ha a pincér odalép a hátuk mögé, kapnak az övükhöz, mert nem lehet tudni, senkiről nem lehet tudni! Ezt képzelje el, Mrs. Willkie! Ülni egy időzített bombán. És szeretne beiratkozni minden létező felékezetbe hogy minden létező istenhez fohászkodhasson...

M a jó, a fiáról, hát persze,

* arról van szó, és ne kérdezzen folyton közbe! Nem tudtam róla semmit, nem is érdekelt. Ö a boss, ha megjön a parancs, felszállunk, az irány adva van, a feladat adva van, a kötelékfőnök közben is adja rádión a részparancsokat. Ha a köteléket nem kell védeni, akkor gépágyútűz és géppuskatüz a megadott célpontokra. Ennyi az egész. De nagyon téved, Mrs, Willkie, ha azt hiszi, hogy nekem a megadott célponthoz van valami közöm. Ott a térkép, a koordináták négyzetméterre jelölik a célt, a maga fia megfelelő helyzetbe hozza a gépet, én pedig nyomom az elsütő billentyűt. Ide gépágyúval egy sorozatot, oda géppuskával egy hosszabbat, a kötelék túlsó széléről rakétáznak — hát, mi közöm nekem ehhez?! Ha tökéletesen meg lehetne bírni a robotpilótában, az is éppen így csinálná, hát mondja meg, mi közöm hozzá!? Aztán parancs: a feladat teljesítése után, irány vissza, és amelyik gépnek nern nőtt meg a. farka, az vissza Is tér.

]/ ész, nekem nincs közöm hozzá, nekem csak ahhoz van közöm, hogy a katapult működjön, mert ha a gépnek megnő a farka, akkor kifelé, akkor csak az ernyő segít, és ha leér a földre, rögtön fel a kezet! És közben is folyton kell imádkozni az összes létező fele- kezet összes létező istenéhez, mert úgy is járhatunk, mint

Bob Harper. Az is mászott lefelé az esernyőjével, a levegőben elkapta a vezérgép, és deréktól lefelé megfasírozta a propellerével. Mi azt láttuk, hogy egy fej, egy váll meg két kéz lóg a zsinórokon, és az ernyő nem akart vele leszállni, és akkor a hadnagy, a maga fia rárókázott a kormányra, a műszerfalra és azt mondta, adjak neki idegcsillapítót. Óriási ötlet, adjak idegcsillapítót!.... Na, most mit óbégat megint, mi az, hogy miért tapogatom, tapogassa magát az ördög! Azt akaram megmutatni, hogy innentől, érti, innentől megfasírozta a propeller Bob Harpert, maradt a fej, a váll. a két keze és az ernyő nem akart vele lejjebb szállni...

És idehallgasson, Mrs. Willkie: ha azt olvassa a lapokban, és hallja a rádióban, hogy az amerikai gépek hidakat, laktanyákat, katonai táborokat és közlekedési csomópontokat bombáztak, akkor az egy rohadt hazugság, óriási hazugság. Majd mindjárt megtudja, hogy mi mindent jelentenek a szavak.

Holnap lesz négy hónapja, jön a parancs: felszállás! A hadnagy, a maga fia. megfelelő helyzetbe hozta a gépet, én nyomom az elsütő billentyűt, ide gépágyúval egy sorozatot oda géppuskával egy hosszab • bat. a kötelék túlsó széléről rs- kétáznak... De úgy érzem, mintha gumiba lőnék. Jönnek vissza a lövedékek. Jönnek, ott robbannak a szemünk előtt. Egyszercsak felfénylik a bal szárny. Csak a helye, mert a hadnagy ordít, hogy nincs szárnyunk, na, most kell megrántani a katapult karját! És akkor van szerencsénk, ha se a vezérgéppel, se valami lövedékkel nem találkozunk...

C ~7 erencsénk volt. Fák közé 3*— estünk, erdőbe, lecsúsztunk szépen egymás mellé, cél- baugrási versenyen se csinálhattuk volna jobban. Örültünk, hogy az ernyő nem akadt fenn az ágakon. Én mindjárt égnek emeltem a kezemet, mind a kettőt, jó magasra. Az a fontos, hogy mihelyt az ember földet ér, rögtön tegye fel a kezét. Álltam az árnyékban, a kezeim fent, mintha a csillagokat akarnám vakarászni. Valami akozott hüllő átmászott a bakancsomon, nem mertem odébb rúgni, mert nem mozdulni, semmit se csinálni, és a kezek legyenek fent! Az a legfontosabb. Mondani akartam a maga fiának is. hogy hadnagy, semmi nem olyan fontos, mint az, hogy a kezek fent legyenek. Amikor aztán odalestem, ahá, ő is tudja, fent van a keze. mind a kettő! Maga, Mrs. Willkie, nem tudja, ml az, így állni egy erdőben. Lejönni nyolcezerről, bele abba a rohadt árnyékba és állni. Legalább fél órát. Próbálja meg! Na! Fel a kezét! Magasabbra! Egészen fel, és tartsa, tartsa, eszébe ne jusson lejjebb ereszteni! Ugye! Tartsa csak! És ne nyögjön!

Idegen ország, nem ismeri a nyelvét, mit tudja, hogy a nyögés nem jelent-e valamit, amitől megdühödnek. Legalább egy félóra így. Akkor találtak ránk a sárgák. És tudja, mit kiáltottak? Azt kiáltották: Hands up! Ha nem vagyunk hullák a félelemtől, óriási röhej lett volna. Mert először is már fent volt a kezünk, másodszor pedig: honnan tudják, hogy ezt kell mondani? Ki vannak tanítva? Co- micsban olvasták? És ahogy néztek! És tartották ránk a puskáikat. Sima ismétlő puskák. Négyen. Mind egyforma. Kerüljön össze velük, majd meglátja, hogy mind egyforma! És amíg levagdosták rólunk a he-