Petőfi Népe, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-11 / 214. szám

1965. szeptember 11, szombat S. oldal így lettem színész öten jöttek Kecskemétre az idén a főiskoláról. Három fiú és két leány, a Színház- és Filmművészeti Főiskola fris­sen végzett növendékei. Vadonatúj diplomával, nagy tervek­kel és ambícióval kezdik meg pályájukat Kecskeméten, a Katona József Színházban. Nevük ugyan nem egészen is­meretlen már: játszottak kisebb-nagyobb szerepeket a pesti színpadokon, arcukat láttuk mozivásznon, a tv képernyőjén, mégis pályájukat itt kezdik, Kecskeméten, ahol tehetségüket, színészi elhivatottságukat naponta kell bizonyítaniuk. Milyenek ők, a legfiatalabb színésznemzedék képviselői, ősztől a Katona József Színház tagjai? Bemutatjuk őket sor­ban, egymás után. Mit tudnak? Erre a kérdésre már a szín­padról adják meg a feleletet. Elsőnek közülük szólaljon meg Szilágyi Tibor. Vele már találkoztunk a kecskeméti színpadon. A tavasszal, a Mak­rancos hölgyben. — Mire kíváncsi? Múltam nincs a jelen: zsebemben a diploma, pár hónapja hivata­losan is színész vagyok. . Szí­nész ... Ilyenkor illik valami szépet, hatásosat mondani. De egyetlen szóban elfér, amit ér­zek: örülök. Legjobban annak, hogy még diploma nélkül, mint fh. játszhattam Kecskeméten és sikerült a bemutatkozás. Mikor hatodszor jöttünk függöny elé úgy éreztem — ennél többet nem is kívánhatok. — Miért is panaszkodnék? Szerencsém volt. Olyan ez, mint a futball. Gólt csak az tud rúgni, aki kap labdát. Hát én kaptam. Főszerepet, nagy feladatot bíztak rám, az isme­retlenre, a kezdőre. A színház kitűnő, a kollégák kedvesen fogadtak, Fekete Tiborral már­is barátok vagyunk. Mit mond­jak? Budapesten születtem, nőttem fel, de boldogan me­gyek vidékre. Ezt nem az ilyen­kor kötelező udvariasság mon­datja velem. — Egy biztos: a színészház valamivel kulturáltabb lehetne. Ne értsen félre, nem vagyok elkényeztetve, nincsenek luxus­igényeim. Nem is csak rólam van szó. De egy város, amely­nek ilyen jelentős színházi múltja és országosan elismert színháza van, jobb, emberibb szállással is megtisztelhetné szí­nészeit. Jó, egy színészház ne legyen palota. De, hogy még fürödni sem lehet benne, kü­lönösen tájelőadások után? ... — Nem, nem határoztam el már kisgyermek koromban, hogy színész leszek, önmaga sorsáról csak a gondolkodó, vá­gyait és tehetségét mérlegelni tudó ember képes dönteni. A főiskola, előtt ORI-műsorokban léptem fel, játszottam a Pest megyei Petőfi Színpadon. Ere­detileg filmrendezőnek készül­tem. Aztán színész lett belő­lem. A főiskolán megtanultam a szakma technikai részét, amit lehetett eljátszottam a négy év alatt az Ódry Színpadon, ki­sebb-nagyobb epizódszerepeket a Madách Színházban is. Hát így lettem színész!... — Ha lemegy a függöny, s kiürül a nézőtér, egyedül ma­radunk, magunkkal. Ekkor már a saját arcunkat mutatjuk, va­jon közömbös lehet-e, hogy ez milyen? Az egyik jelmezével együtt lerakja a szerepét is, hazamegy és frizsiderre gyűjti a pénzt. A másik nagy gondot fordít arra, hogy a magánéle­tében is színész legyen. Érde­kes, izgalmas, akiről pletykál­nak és aki után megfordulnak az emberek. Nem ítélem el, de nem is követem őket. A ma­gam útját járom és ez az út tartogat néha meglepetéseket... —• írtam egy darabot — mondja. — Vajúdás. Ez a cí­me. Tv-játék készül belőle, Si­mon Zsuzsa rendezi. Egy fiatal művészről szól — aki nem ta­lálja helyét a világban — és egy szerencsétlen házasság tör­ténete ... Tavaly Kanadában jártam, kisfilmeket készítettem az útról és írtam. Utinaplóm közlésére a Magyar If júság tett ígéretet. Ez pedig — sűrűn te­leírt papírlapokat tese elém^ — mostanában készült. Csak úgy kijött belőlem, s talán ennek örülnék legjobban, ha megje­lenhetne valahol. Látja, ez is egy kiélési forma nálam, az írás. Olyan vallomásféle ez magamról, a mi korosztályunk­ról, akik papíron még egy ki­csit gyerekek vagyunk, de köz­ben már szerettünk, megtor­pantunk és nekilódultunk. Már nem vagyunk „srácok”, de az öregség még nagyon messze van és körülöttünk minden olyan nyugtalanítóan bonyo­lult ... Legközelebb Villont ját­szik Szilágyi Tibor a televízió­ban. Eülmekhez hívják, mosta Szerelmes biciklistákban for­gat. Autós egyetemi docenst alakít a filmben, aki úgy száll ki kocsijából a legújabb „cuc- cokba” öltözötten, hogy attól az üres zsebű egyetemistáknak megkeseredik a szájaíze. Jó lapokat kapott. És ügye­sen játszik. Szakmai körökben jövőt jósolnak neki. De az iga­zi nagy lapot, az ütőkártyát még nem játszotta ki, egy ér­tékes lapot mindenesetre ősz­re tartogat. És ez: Frondoso szerepe a kecskeméti színház évadnyitó Lope de Vega-da- rabjában, A hős faluban... Vadas Zsuzsa Tizenhét karéra Harminchat fiú a friss-szagú tanteremben. Tizenhat-tizenhét- évesek. Dolgozatot írnak. Köz­hely már, hogy jól öltözöttek. Százszor leírtuk, s százszor örültünk neki. A tárt ablakon játékosan szalad be a napsugár és megcsillan az egyik gyerek karján. Talán ez csalja oda a tekin­tetem: egy „Pobjeda” óra azt mutatja éppen: fél kilenc. Nézem a többiek kezét is. Összesen tizenhét karórát szá­molok meg. Lehet, hogy egy- kettő még eltakarva is akad a kabátujjak alatt. Tizenhét karóra. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, egy felmé­rés alkalmával, egy osztályban kettöt-hármat találtunk. Olyan is volt, hogy egyet sem. Hét még azelőtt! Mikor gyak­ran még cipő sem volt a lá­bon. És füzetre, könyvre is alig jutott pénz. És tízóraira sem. Régen volt. Régen, de azért nem árt néha, ha eszünkbe jut. _______________V. M. OKTÓB ER második felében indulnak a filmklubok Csaknem kétezren látogatták tavaly Bács-Kiskun megyében a filmklubokat. A kecskeméti klubnak mintegy ezer tagja volt Baján négyszázan, a négy Kecs­kemét környéki tanyai klubban pedig százan-százan tekintették meg rendszeresen a filmvetíté­seket. Az idén Kalocsán is megszer­vezik a filmklubot, Kecskemé­ten azonban előreláthatólag ke­vesebb tagot vehetnek fel a mozik átépítése miatt. A tárgya­lások még folynak a MOKÉP- pel, a TIT megyei titkárságán azonban úgy tervezik, hogy ok­tóber második felében minde­nütt megkezdhetik ismét az előadásokat. Érthetetlen: A jugoszláv tengerpart télen Űj típusú kirándulást szervez az IBUSZ Jugoszláviába. A kü­lönvonat Budapestről december 2-án indul el körülbelül három­száz turistával, akik megláto­gatják Rijekát és Opatiját. sőt egy napra átrándulnak az olasz Triesztbe is. A különvonat 6-án délfelé érkezik vissza Budapest­re. Nincs két hete, hogy egy — erőtől duzzadó „ikerpárt” mu­tattunk be a Petőfi Népében. A megyei könyvtár két új mikrobuszának fényképét kö­zöltük, s lelkesen mutattunk rá, hogy most már 5 — írd és mondd — öt művelődési autója van a könyvtárnak. Említettük — s milyen büsz­keséggel! —, hogy ezentúl 120 tanyai iskolát, tanyaközpon­tot látogat meg havonta az öt jármű. S ha nem csak rövid képaláírásról lett volna szó, részletesebben kifejtettük vol­na. mit jelentenek a művelő­dési autók az eszmei irányel­vek gyakorlattá való átülteté­sében, a tudatformálás nehéz, de szép munkájában. Így is utaltunk azonban arra, hogy a tanyavilág „fehér foltjai­nak” felszámolásában komoly szerepe van az öt autónak. Kis könyvtárakat visznek, fil­met vetítenek ezek a törpebu­szok és velük mennek az is­meretterjesztés fáradhatatlan, áldozatkész munkásai is. A két új művelődési autó­val kitágultak a lehetőségek, gazdagabbá váltak a tervek. Nagyszerűen illeszkedett a két munkaeszköz az irányelvek gyorsabb, intenzívebb érvé­nyesülésének programjába. Egyet azonban elfelejtettünk meginni. Jobban mondva, vár­tunk a publikálásával, mert magunk sem mertük volna hinni, hogy nem tévedésről, feledékenységről van szó. Ar­ról nem szóltunk tudniillik, hogy a megyei könyvtár meg­kapta ugyan a két vadonatúj mikrobuszt, melyekben száz­ezer forintok „fekszenek” — és most már sajnos, a lehető­ségek is. A két autó ugyanis csak van. A benne rejlő po­tencia megbilincselve szuny- nyad. Mert megjöttek ugyan a mikrobuszok, de gépkocsive­zetőket nem kapott hozzájuk a könyvtár. Nem, mert takarékos­ság van, így státus nincs. Eddig az volt a természetes, hogy ha a megyei könyvtár autót kapott, a felsőbb szer­vek ezt eleve úgy iktatták tervükbe, hogy ahhoz sofőr is kell. Ez nemcsak így termé­szetes, hanem egyedül így ész­szerű! Ez a két szép új gép azonban úgy került a megyé­be, hogy még csak említés sem történt leküldésükkor ar­ról: ki fogja őket vezetni? Csák úgy szóban üzenték a könyvtárvezetőnek, szerez­zen rájuk embereket. Per­sze — státus „nuku”, hogy az eljáráshoz méltóan legyünk stílszerűek. Ez ideig eredménytelen volt a megyei művelődési osztály, illetve a minisztérium gazda­sági csoportjához intézett ké­rés. így — szinte komikus szituációként — az egyik új autó a kiskunfélegyházi mú­zeum udvarán álmodik szép jövőjéről. A másiknak na­gyobb volt a szerencséje, mert a kiskunhalasi járásban „le­robbant” egy régi autó, s en­nek vezetője átszállhatott a másik új művelődési autóra. De ha a tönkrement kocsi he­lyébe megjön az utód, a so­főr ismét visszaül arra. A megyei könyvtár igen ko­molyan veszi a tervteljesítést. A megyei művelődési autóval még nem történt meg, hogy programjából valamit is ne váltott volna valóra. Amikor az egész ország visszhangzik az irányelvek rendkívül sok­oldalú érvényesüléséről, hatá­rozatok születnek a „fehér fol­tok” megszüntetéséről, furcsá­nak találjuk illetékes szervek vaskalapos felelőseinek ilyen­fajta „takarékossági” törek­véseit. Hogy induljon el két mo­dem művelődési autó veze­tők nélkül? Azért áldozunk százezreket, milliókat ilyen gépekre, hogy tétlenségre kár­hoztassuk őket? (Mert mil­liókról kell beszélnünk, hiszen ez a rövidlátó „takarékosság” vonatkozik más megyék au­tóira is.) Az-e a takarékosság, hogy két gépkocsivezető mun­káját megspórolva üssük el a közismerten óriási tanyavilá- gú megyét minden vonatko­zásban rendelkezésre álló mű­velődési lehetőségektől? Hogy míg státus nem lesz, százez­reket érő munkaeszközöket lógassunk a víz alá? Értenénk az egészet, ha a két új művelődési autó táv- irányítással tudna közle­kedni Bács-Kiskun megye tá­gas határain. Tóth István 28. — 1". és kinyithatja ezt az üveget. Félóra múlva az egyik fel­kiáltott: — Megvan! Köréje csoportosultak. Lelke­sen mutatta a mondatot: „Kati látja Cilit.” — És a többi tíz betű? — kérdezte fanyarul Elek. — Azokkal mit csinálsz? A tiszt hümmögött. Kisvártatva sovány, mogorva százados lépett oda az alezre­deshez. Suttogva beszélt, hogy a többit ne zavarja. — Lenne itt valami, csak hiá­nyos. Egy betű hijján ez a szö­veg jött ki: „Levéli... ást be­szüntetni Veszély” Az „R” betű hiányzik. — Elek! Jöjjön csak ide! Hagyják abba! Elmehetnek! Az „R” betűt elszívta a pályamun­kás. Vigyék a konyakot! — ha­darta az alezredes és elbűvöl- ten nézte az értelmet nyert számokat. A főhadnagy a könyvekhez ugrott. Rövid keresés után ün­nepélyesen bejelentette: — Alezredes elvtárs jelen­tem: a rejtjelkulcs: Jimenez: „Plateró meg én” című könyve. A könyvet hónapokkal ezelőtt vette fel Joós a könyvtárból. Kopogtak. Pikó nyitott be. Az alezredes elébe sietett. — Gratulálok, Pikó elvtárs! — és két marokkal szorongatta a meglepett nyomozó kezét. — Az ön feltevése helyesnek bizo­nyult. Nézze: „Levélírást be­szüntetni! Veszély!” Veszély! De mekkora! És a rejtjelkulcs Joós szekrényében! Elek elképedve nézte a szá­zadost. — Honnan sejtetted? Pikó dicsekvés nélkül, egy­szerű szavakkal válaszolt. — Még a gyilkosság napján történt. A gyanúsíthatóak kö­zül ketten, Valter meg Joós azt vallották, hogy az esetet meg­előzően levelet írtak. Mielőtt elbocsájtottam volna őket, az utolsó pillanatban véletlenül elkértem tőlük a leveleket. Val­ter megmutatta, de Joós za­varba jött. Előbb keresgélni kezdte, majd azt motyogta, hogy nem sikerült a fogalma­zás és elégette. Ez sehogy sem tetszett nekem. És volt itt még két dolog. A nyomozás — ki­egészítése során kiderült, hogy az asztalnak nem kellett szük­ségszerűen felborulni. Valaki szándékosan feldöntötte, hogy minél nagyobb legyen a zűrza­var. Az orvosszakértő vélemé­nye szerint a szúrást feltehetően az áldozat jobboldali szomszédja hajthatta végre. A seb néhány millimétert jobbra kinyúlott, a kés éle irányában — mondta olyan egyszerűen, mintha min­den a legkézenfekvőbb lenne. — De azért — fordult az alezre­deshez — az ön feltevése nél­kül sem jutottunk volna mesz- szire. Érdemes volt Valtert is alaposan figyelni. Persze még sok mindent tisztázni kell. Ha lehet, még egyszer ki mennék a helyszínre is. — Hát igen! — hagyta jóvá az alezredes. — És most? — kérdezte Pikó. Az alezredes arcán ravaszkás mosoly jelent meg. — Ezt figyelje meg Pikó elv­társ! — mondta jelentőségtel­jesen- és a telefon után nyúlt. A tisztek érdeklődéssel vegyes csodálkozással hallgatták utasí­tásait. — .. .és az összes Plateró-rá- dióközieményt fejtsék meg idő­rendi sorrendben. Ha kész, je­lentsék! — fejezte be a telefon- beszélgetést. * Másnap reggel a katonák mindjárt a reggeli elfogyasztá­sa után a KISZ-klubban gyüle­keztek. — Alakulatgyűlés lesz! Sza­porábban mozogjanak! — sür­gette őket az ügyeletes tiszt. A parancsnok pattogó „Jó reg­gelt, elvtársak”-kal köszöntötte a harcosokat — Erőt, egészsé­get. őrnagy elvtárs!” köszöntek vissza, majd helyet foglaltak. — Két dolog miatt hívtam össze az alakulatot — kezdte az őrnagy, majd bejelentette, hogy a legfelső katonai bíróság, az összes tárgyi bizonyítékok birtokában Lábas Ferencet élet­fogytiglani fegyházra ítélte. A hallgatóságon a szörnyül­ködés moraja futott végig. — A fegyelmi helyzet színvo­nala — folytatta az őrnagy — az utóbbi időben bizonyos vo­natkozásban erősen hanyatlott! — és elemezni kezdte az elmúlt hónapban kiszabott fenyítések okait. Bejelentette, hogy a fe­gyelem megjavítása érdekében szigorú intézkedéseket fogana- tosit. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents