Petőfi Népe, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

Bartha Mária: Leány.

f

íg «mn* ^

Paraszt pietá

Mátyás Ferenc új verseskötetéről

Mátyás Ferenc plebejus

költő. Elhivatottsága nemcsak tudatosan vállalt népiségében, de származásában is gyökerezik. A homokba süllyedt tanyák világa, a ,,maradék Ázsia” küldte őt az irodalomba. A Duna—Tisza közi, s általában az egész magyar parasztság múltjához és jelenéhez való szoros fűződés nála nem szerep, hanem sorsszerű elkötelezettség.

Hogy ez nem lehet másképp, az kiderül nemrég megjelent új kötete, a Paraszt pietá olvasásakor is. Mint oly sok korábbi versében, mostani gyűjteménye kezdő akkordjaiban is a paraszti múltat — saját múltját — vallatja a költő. Azok emlékét idézi, „akik mindenütt helytálltak, s mégsem volt helyük". A kötet kezdő és záró darabjára utalva úgy is mondA LAKATOS

Első végigolvasás után valamiféle tematikai egyhangúságra is gyanakodhat a kritikus, de később a versek alaposabb ízlelgetése az ellenkezőjéről győzi meg. Mátyás Ferenc ugyanis korántsem bánik szűkösen a sokféle eredetű-hatású élmények, víziók képekké jelenírésével. Költészete éppen ezért sohasem elvont, hanem nagyon is konkrét, mindig az adott valóság lényeges elemeihez kapcsolódó. Vagyis: emberszabású. Annál is inkább, mert kötetében helyet kapnak a tündöklőén tündéri idillek (Copíos sereg, Halászó lányok), sőt a ko- morabb tónusban meditáló el- révülések is (Vasárnap. Őszi Balaton). Fájdalmas nosztalgiával szól a kortársakról, „folyó nemzedék” képviselőiről. S nem utolsósorban a szerelem, a társratalálás megejtően gyöngéd hangjaira is fel kell figyelnünk.

A kötetben tovább mélyül az a jellegzet«, kissé nehézkesnek, göcsörtösnek tűnő vershang, amely már korábban is sajátja volt Mátyásnak. Képei darabosak — olykor vaskosak —, ám erejük is ebben van. A versek valamiféleképpen a saját faragású paraszti szerszámokra emlékeztetnek, amelyek legfőbb erénye a praktikusság, s vonalvezetésük, amely egyszerű és cizellálatla- nul nemes, készítőjük egészséges, harmonikus emberségét tükrözi.

Egészében véve szép és értékes költészettel ajándékoz meg bennünket a Paraszt pietá. Érdem« megismerkedni vele mindazoknak, akik — a költővel együtt — „a haza megújult arcát keresik”. (Magvető, I960.)

Hatvani Dániel

Ser« Sándor: Napfény« délután.

REQQEL

Mellettem a város; kezdődik a nap, s mint egy szín« centrifuga, pörög, fehérré válik a lila, és dől a nép, borzong a víz, a lomb, ahogy megbomlik az éd« nyugalom, s kémény: napóra jelez a gyárudvaron.

Baktatok, félig vad, félig modern világon át, ezüstös feszesen, csikorog a drótkötélpálya fenn, s a csillék, ők is mérik az időt, mely hoz-visz, ürít és újra tölt, — átringanak az országút felett.

Könyvek közé, ide jutok, a világ ezt jelöli nekem, rendet, statisztikát, melyen millió álom sugárzik át, csak én tudom, míg a halhatatlanok között nyolc órát élek, dolgozva, hogy halandónak lenni is örök dolog.

Bihari Sándor

'l>W|<wllwl>lwl,vvww»W8wyy^

hatnánk, hogy Mátyás Ferenc a Szülői háznál indul el, s megtér a Pusztai hangversenyhez. Látszólag önmagába visszatérő kör —, valójában meredek gondolati ívelés ad egységet a kötetben szereplő ötven versnek. Mert Mátyás korántsem csak a népet veszejtő múlt átkain kesereg, de bizakadással és örömmel telten énekli meg a változást. S teheti ezt azért, mert bízik a népöen, amely már képes arra is, hogy otthagyva az üres világot, az őserővel viharzó bartóki muzsikában lelje meg önnön tudatát. Hiszi, hogy azokban is visszhangot kelt az igazi zene, akik korábban csak az idő hóhérszagát érezték. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Pusztai hangverseny költői remeklés, jelentősége túlnő a köteten, s az újabbkori magyar líra legszebb darabjai között kér magának helyet. A megformálás méltó a nagy mondanivalóhoz, sodró lendülete van a versnek —, borzongat és felemel egyszerre.

A nepben leírhatatlan erő van — ezt sugalmazzák a versek, az értelem és a megértetés áhítatával. Akkor is, amikor a költő kitekint a tágabb világba; eljut Leningrádba és Itália városaiba. Az alföldi paraszt- ember józan világracsodálko- zásával éli és lényegíti át lírává a látottakat. Hómában járva, Michelangelo szoborművét szemlélve is a saját sorsára, küldetésére eszmél. De, gondolatilag, még tágabb horizontok sejtetésére is képes: zaklatottan keresi a lét értelmét a nyugati világban, ahol „a fél világ kilövöhelye lett a dogma, s az elevenek is elkönyvelt halottak".

Ef islányom negyedikes.

Egyetlen gyermekünk.

Vigyázunk is rá, mint a szemünk fényére. Tanító nénije is dicséri: leckéje mindig rendes, tiszta. Patronálja a Nagy Juliskát, aki bizony döcög a számtanban, meg a lakóhelyismeretben. Szereti is mindenki az osztályban. Csak egy gyerekre panaszkodik, de arra aztán sűrűn: a Lakatos gyerekre. Egyik nap azzal jön haza, hogy elgán- csalta, másik nap fejen vágta, megrúgta. Tegnap nagyon sírt, ahogy hazajött az iskolából:

— Édesapám, a Lakatos nagyon megvert.

— ínnyé, hogy a gyetvai bíró nem is tudom hova tegye azt a Lakatos gyereket. Csak tudnám, hogy néz ki. De majd megismerem én. Holnap reggel a szeme közé nézek.

Másnap már az első csöngetésre az iskola salakos udvarán ropogott a cipőtalpunk. Kislányomat kézen fogva vezettem De a tanítónő még nem jött ki a nevelői szobából. No, megvárom. Addig bekísérem Katikái a negyedik osztályba.

Belépünk az osztályba.

—• Lakatos Sanyi, gyere elő.

Sápadt-komoly, kétfelé lógó fülű gyerek tipeg elénk. Mikor tanító nénije azt kérdezi tőle: — Tudod-e, ki ez a bácsi? Hát a Dénes Katika édesapja, — csak akkor vörösödik el sápadt feje egészen a füléig.

— Te vagy az a hős, aki a kislányomnak soha nem hagy békét? Könnyű a gyengébbet megverni.

A fiú csak les. Oldalt sandítok, s látom, hogy a padban az én kislányom arcáról sugárzik az öröm.

— Én erősebb vagyok nálad, ugye? — folytatom. — Éppen ezért én téged most... — és lassan közeledek felé. — Mit szólsz hozzá? Hogy miért? Csak! Mert erősebb vagyak nálad.

Azzal felemelem a karomat, még ökölbe is szorítom, minél félelmetesebb legyen. De a gyerek meg se szeppen. Hozzá van szokva. Gondolja: elvernek megint, aztán egy ideig békén hagynak, amíg újra el nem vernek.

Holló, barátom, most az egyszer melléfogtál. S a felemelt karommal hirtelen rátapintok a nyakára. Megsimogatom a nyakát, megpaskolom az arcát. Magamhoz húzom a gyereket. Amint a fejét simogatom, biliárdgo- lyónyi dudort érzek a búbocs- káján. A gyerek pislog, les. Nem érti. ö simogatást tán sose kapott. Na igen-igen, nem is adott rá okot szegényke. Most is éppen azt nem érti, hogy amiért verést érdemelne, azért megsimogatják. És áll a gyerek, vörös kis képe már hófehér. Rámemeli arcát, néz a szemembe, ígéretesen mondja:

— Majd meg tetszik látni, ezentúl sose bántom Katikát.

Gyorsan a kislányom védelmére kelek:

— Ez éppen fordítva volt. Éppen a maga fia veri az enyémet. Ma felmentem vele az iskolába, beismerte, megbánta, többet nem teszi. Ott volt a tanítónő is. Ha nekem nem hisz, menjünk fel együtt.

De így, de úgy, hogy ő ezt nem hagyja. Azért mégis megvárt, míg bekaptam az ételt.

*

_ A z úgy történt kérem —, kezdi a tanítónő —, hogy maga Lakatos Sanyika kérte a kis Katikát, hogy adja vissza mindazt a sok ütést, amit j ő adott neki egész éven át. Ekkor benyitott a Lakatos úr kislánya, az Erzsiké, aki látva, hogy a bátyján éppen akkor tenyerei a Katika, sikítva elszaladt. Node mi volt az az ütés ahhoz képest, amit a fiú adott annak a kislánynak... Különben azóta szent a béke. Nézzenek csak be hozzájuk az ablakon.

•

KáT ívül. az ablaknál megál- lünk. A hátsó padban Nagy Juliska ül, ölében könyv. Magol. Nem hallani, de a szája járásáról leolvasom, hogy az egyszeregyet gyakorolja. Az első padban a Lakatos fiú ül, mellette az én kislányom. Éppen a könyv lapjára mutat. Most melléül a fiúnak, ujjával kíséri a sort, olvas. A fiú hallgatja, ösz- szemosolyognak, mintha azt mondanák: „Ugye, nem is olyan nehéz.” Mi is összenézünk ott kívül az ablaknál. A Lakatos ember megbillenti a fejét. Hát bizony, ki tud ezeken eligazodni, j

— ígérjen itt meg nekem valamit —, fordulok az emberhez. — Ne verje a kisfiát. Beszéljen a lelkére, jó szóval nevelje. Érti? Meglátja, meglesz az eredmény. ..

Belépünk az osztályba. A két gyerek tágra mereszti a szemét. A kis Lakatos töri meg előbb a csendet. Az apjához ballag, megfogja a kezét félve-félsze- gen:

— Édesapám! — mondja. —

Vasárnap reggel engedjen el Katikáékhoz. Megcsináljuk

együtt a leckénket. Ha elenged, ezentúl sose szedem ki a kismadarakat a fészkükből, nem dobálom meg a kutyákat se. Meglássa, jó leszek. — Ránéz az apjára, hogy az majd elolvad. Hát ellent lehet állni az ilven szavaknak? Bizony nem. Felkapja a gyereket, összecsókolia. A gyerek meg mondja a magáét: ,

— Csináljon majd nékem Is egy olyan madáretetőt. De teteje is legyen, mint a Katikáék- nak. Majd meglássa, mindig szórok rája kenyérmorzsát.

Dénes Gésa

'Tőéiben megyek haza ebé- delni. Egy Zetor áll a kapunk előtt. Várnak bent a ' nagyszobában — mondja a feleségem.

Ki más 81 a kisasztalnál, mint Lakatos Bálint, a Lakatos gyerek apja:

— Már ne haragudjék. Csak beugrottam a 2etorról. Gondoltam, délben hazajön ebédezni. Baj van.

— No. ki vele.

— Azért jöttem, hogy csináljon valamit a kislányával. A fiamat délelőtt megverte.

— Nem létezik —. bizonygatom. — Egy lány egy fiút? Micsoda fiú az?

Hát erre belekezd: hogy 5 ugyan saját szemével nem látta, de a fiú testvére, az Erzsiké szemtanú volt, ő vitte haza a , hírt. Éppen akkor nyitott be a ■ negyedik osztály ajtaján, amikor • az én kislányom nagyot ütött az ő fiára.

A2 Uflílcujr aj wxjcu» uv

netes csatazaj hallatszik. Dobpergés, dübögés, hurrákiabálás, s e harci zajba belerecseg a kürt éles hangja. Amikor benyitok, négy gyereket látok a dobogón: három rettenetes iramban pü- föli az asztalt, egy előtt meg egy új csővázas szék felfordítva, annak a lyukas lába a gyerek szájánál. Nagyokat fúj a széklábba, mire élesen felharsan a „kürtszó ’.

— Amelyik fújja, az a Lakatos, — súgja a kislányom, azzal már el is tűnik az osztályban.

Visszahúzódom, hogy kint várjam meg a tanítónőt. Ahogy ott a folyosón sétálok, rádöbbenek, hogy tulajdonképpen ismerem én ezt a Lakatos gyereket. A szülei a hibásak a nevelésében. Ha valami rosszat tesz, úgy elverik, hogy kínjában nem tudja szegény gyerek, hova legyen. Mindig ütik és ütik. Lelki gondozást egyáltalán nem adnak a gyereknek. S akkor csodálkoznak azon, hogy hiába verik, még- sincs foganatja, csak rossz. Éz nem nevelés. Többet érne a szép szó, mint a durvaság. Eltapossa a bogarakat, kiszedi fészkükből a kismadarakat, a kutyát megdobálja és kéjes örömmel nézi, ahogy vonítva eloldalog a szerencsétlen állat. Mikor az eperfa tetejéről az öreg néniket a múltkor megdobálta, úgy elverték, hogy a szomszédok vették ki a kezük közül. Hát ilyen nevelés után csoda-e hogy nekimegy az én kislányomnak?

Jön a tanítónő. Mondom neki az esetet. Hogy ez már tűrhetetlen. De mit tegyen? ő is hiába fenyegeti.