Petőfi Népe, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-03 / 207. szám

& stéaS 1965, szeptember 5. pénteR Régiségek orvosa A félegyházi múzeum föld­szintjének sarkában áll Sándor bácsi műhelye. Van itt min­denféle eszköz: csiszolókorong, satuk, fűrészek, lombikok, lám­pák és a jó ég tudja, mi min­den. Serény munkára valló rendetlenség, olyasféle, amely­ben csak a gazda tud eliga­zodni. Hajmás Sándor múzeumi res­taurátor műhelye ez. Sándor bácsi most hajolt bele a nyugdíjas korba, már ren­dezgeti iratait. Menne is nyug­díjba, meg bem is. — Ha én innen elmegyek, nem élek tovább két hétnél — mondja szomorúan. — De a lá­baim ... Az utolsó két eszten­dőben nagyon leromoltak a „csikók ’. Az emeletre már csak vánszorogva tudok felmenni. Pedig a kedélye ...! Arany humora, tréfára mindig haj Ja­mos bölcsessége ma is a régi. A kötönyi kanáss Sándor bácsi nem született j régésznek, Lelencgyerek volt, ma is szeretettel emlékszik ne­velőszüleire, a halasi Horváth Lajosékra. A szabadkai men- házból került hozzájuk. Aztán inaskodott is, cukrászatot ta­nult, de mégis csak addig ju­tott el, hogy kanász lehetett Harkakötönyben. Ízes beszéddel meséli fiatal korát. Lírai lélek, melegszívű ember. Pedig hány esztendeig kellett magányosan ténferegnie az életben! Magyaros bajusza meg-megre- meg, ahogy az életet beszéli. Legtöbb élménye a katonaság­hoz fűződik, ahova kényszerto­borzás útján került. Porcikája se vágyott rá, mégis csaknem tíz esztendeig ette a komiszt És érdekes: mégis a katona­ságnak köszönheti, hogy a mú­zeumhoz került. — Benker József százados, a parancsnokom Szalai Gyula fél­egyházi múzeumigazgató veje volt. Ez a ritka jó ember, a szá­zados leszerelésem alkalmával odahívott magához és megkér­dezte: — Most aztán hova, Sándor? — Amerre a szél fú, száza­dos úr! — mondottam. — Hát tudod mit édes fiam? Bemégy te a múzeumba Félegy­házára, jó leszel szegődményes altisztnek! Apósomnak kellene egy megbízható fiatalember. így került harminc esztendő­vel ' ezelőtt a múzeumhoz. Valóban ezermester Most éppen egy rozsdás kard­dal viaskodik. Sok száz évig ette az enyészet, vastag réteg­ben rajta a rozsdái Az egykori múzeumi altiszt országos tanfolyamot végzett, sokat birkózott a fizikával és kémiával, meg a történelemmel. — Ha a restaurátor munká­hoz kezd, tudnia kell, melyik kor emléke, lelete, tárgya van a kezében. Csak úgy tud eliga­zodni. Az ásatásnál minden rögnek, porszemnek jelentősége lehet, ezért vigyázni kell. Ta­nulni, tanulni, tanulni folyton. Még ma is. És beszél a titrálásról. az ana- lizisről, a komplikált vegyi fo­lyamatokról. Műhelye előtt raktár, a még elintézendő „feladatok” sora­koznak itt. Urnák, edények, fa-, fém- és cserépleletek, re­pedtek, sérültek, rozsdásak. Év­tizedekre elegendő tennivaló! „Legkutyább a brons!“ — Mi a feladata a restaurá­tornak? — kérdezem. Sándor bácsi szakszerűen eligazít: — A leletet olyan állapotba hozni, hogy kiállítható legyen. Visszaadni a tárgynak eredeti állapotát, ha hiánya van, azo­nos anyagból pótolni, ha tö­rött, észre nem vehető módon összeilleszteni, mindezt úgy, hogy a tárgy „valósága” ne szenvedjen csorbát. Elővesz egy kétliteresnyi fa­zekat. Jó t>ár ezer éves darab. Teljesen épnek látszik, hasz­nálni lehetne. Pedig ... — Darabokra törve került elő. Negyedrésze hibádzott. Ügy tol­dottam hozzá. Észrevenni nem lehet a tol­dást. Cseng, ahogy megkocog­tatom ujjam bütykével. Erős, talán jobb, mint régen volt. — Egy nagyon fontos: a lel­kiismeretes munka. Erről Sándor bácsi közismert. Ismerik őt az ország valameny- nyi múzeumában, hiszen min­denütt dolgozott már. Ha fogas munka van, akkor üzennek érte. — Azért valamennyi között legkutyább a bronz ... — mond­ja elgondolkozva. — Azzal ne­héz boldogulni. Pedig ebből is igen sokat rendbe tett már, legutóbb a győri és a szegedi múzeum hívta meg. És Sándor bácsi rendbe tette a patinás bronzedényeket, ma már pompás tárlókon beszél­nek régi korokról. Balogh József A Kecskeméti óvónőkép­ző Intézetben minden eddiginél érdekesebbnek, izgalmasabbnak ígérkezik az új tanév.. Ez volt a mottója és konklúziója annak a beszélgetésnek, amelyet Sebő Gyula igazgatóval a felkészülés utolsó napjaiban folytattunk. A szeptember 6-i évnyitó után, a szeptember 7-i első ta­nítási napon a 96 másodéves mellett 90 elsőéves hallgató kez­di meg tanulmányait az inté­zetben. Honnan érkeznek, mi­lyen képességű fiatalok? — ez volt az első kérdés, — Tizenheten Bács megyeiek, a többiek Pest, Heves, Borsod, Nógrád, Tolna megyéből és a fővárosból érkeznek, ez a hat megye alkotja ugyanis az inté­zet beiskolázási területét. Ké­pességeik, tudásuk? Sokkal na­gyobb. magasabb fokú mint a megelőző években. Korábban ugyanis általában közepesen, jó rendűén érettek jelentkeztek itt továbbtanulásra, s a legmaga­sabb elért pontszám 14 volt. Az idén nemcsak a jelentkezők és felvételizők száma volt nagy — 282 jelentkező közül 173 tett felvételi vizsgát — de a „ver­seny”, a bejutásért is szorosab­bá vált, mert 20 pontot elért felvételizők is akadtak. A gyerekek tehát felké­szültebbek. S az intézet? — Ami a technikai felkészü­lést illeti, nem egészen úgy si­került. ahogy terveztük. A mi­nisztérium 650 ezer forintot biz­tosított az intézet külső felújí­tására — ez azonban kapacitás hiányában nem valósulhatott meg, így csak a jövő évben ke­rülhet rá sor. Tanévkezdésre viszont 40 ezer forintos költség­Mér az iskolában... z embert, ha két-három napot eltölt faluban, megragadja és gondolkodásra készteti az ösztönös és hevesen erős igyekezet, amelyet az if­jabb nemzedékek — a minden­napi élet külsőségeiben mutat­kozik ez főleg meg — a tegnapi szokásoktól való elfordulásban tanúsítanak. Van ebben sok rossz is, de több a jó: ez az élet, az új, a változó élet ter­mészetes rendje. Mert ha át is alakul a falu, ha mások lesznek benne az em­berek, mint a mai meg a teg­napi idősek, továbbra is közös­ség marad. Olyan közösséd, hogy abban minden szakmára, funkcióra találódjék alkalmas ember. Legyenek ügyes, bátor, találékony fiatalok, akikre fel­néznek a többiek, akiknek em­beri példája vonzó a munká­ban, a társadalmi életben és a szórakozásban is. Olyan fiata­lok, mint akiket nemrégen lát­tam. Egy 23 éves fiú őrizte a mezőn a gulyát. S fejt — több hasonló korú társával — na­ponta közel 100 tehenet. Fiatal­asszonyka fölözte itt a tejház­ban a kifejt tejet. Serdülő le­génykét tanított itt az öregedő juhász a mesterségre. S egy technikus lány vezetésével szed­ték, válogatták, s ládázták a nyári szabadságos iskolás gye­rekek az exportra szánt para­dicsomot. ¥J ogyan lehet egy ilyen munkás, dinamikus kö­zösséget teremteni, megtartani faluban? Nem könnyű, de ha a gazdasági alap — a jó szövet­kezet — megvan, lehetséges. Lehetséges, mert nálunk, a szo­cializmus közegében teljes szé­lességben megnyílik az út a sokirányú gyermeki érdeklődés számára. Hogyan lehet ezt az ösztönös érdeklődést a föld, a természet felé fordítani? C okát tudnak itt segíteni a pedagógusok például az­zal, hogy nagyon komolyan ve­szik azokat az órákat — a poli­technikai oktatást —, amikor a gyermekek a kertben, a fák között, állattenyésztő telepen vagy a határban dolgoznak. Egy vad alanyba nemes vesszőt ol­tani nem éppen könnyű, nagy figyelmet, türelmet kívánófel­adat. És mégsem minden gyer­meknek unalmas lecke ez. Sőt, aki kézügyességgel és az apró­lékos dolgokban való elmélyü­lés képességével rendelkezik, annak igazi öröm. S ha a tanár meglátja ezt bennük, ha fog­lalkozik velük, kitörölhetetlenül beléjük olthatja — hogy a pél­dánál maradjunk — a kertészet szeretetét. Wgen, az iskola, a kisis­kola nemcsak elméleti alapismereteket ád, de testi munkára is szemet nyit, ha a pedagógus komolyan veszi a dolgát. Mert a jó iskola, a jó pedagógus ma nemcsak a labo­ratórium, a gyári műhely szá­mára nevel embert. A földnek is. A kedves, ismerős, életet táp­láló földnek. N. P. gél elkészülünk az épületek tel­jes belső felújításával, festésé­vel, s még az idén mintegy 150 ezer forintos költséggel meg­javítják a tetőt is. — Hallhatnánk valamit a sze­mélyi felkészülésről is? — A tantestület létszá­mában nincs változás — mon­dotta Sebő elvtárs. — Az idén mindkét évfolyamon életbe lé­pő új tanterv viszont bizonyos átszervezést tett szükségessé. Mint a felsőoktatási intézmé­nyekben szokás, néhány év után a vezetők itt is váltják egy­mást a tanszékeknek megfelelő szakcsoportok élén. Az idén két szakcsoport élére került új ve­zető. Az új tanterv követelmé­nyeihez igazodva szerveztük át a pedagógiai szakcsoportot is, illetve alakítottuk meg e szak­csoport helyett a pedagógiael­méleti, a lélektani, valamint a módszertani szakcsoportot. Az új tan terv vei életbe lépő válto­zás, hogy az egészségügyi isme­retek helyére új tantárgy lép: az anatómia, pontosabban ideg­anatómia, ezt egészíti ki majd az óvoda-egészségtan. Újszerű lesz, hogy a módszertani órák­ba beépítve kell majd megtar­tani a pedagógiai gyakorlatokat, s hogy az első félévben a cso­portos hospitálás helyett egyé­ni hospitálást végeznek a hall­gatók. .. Megváltozik a vizsga- rendszer is. Eddig tanulmányaik befejezése után hallgatóink ál­lamvizsgát tettek, ehelyett most szakdolgozatot kell írniuk, s an­nak megvédése közben adnak számot tudásukról valamenyi tárgyban. A beszélgetésből az is kitű­nik, hogy az új tanterv beveze­tésével kapcsolatos feladatokkal nem merül ki az idén sem az óvónőképzés színvonalának to­vábbi emelése. A sokrétű ok­tató-nevelő munka mellett újabb állomásához érkezik az intézet tanárkollektívájának kísérlete­ző, kutató tevékenysége is. A pe­dagógiai, lélektani és módszer­tani szakcsoportok együttműkö. désével fontos elméleti munka kezdődik az óvónőképzés peda­gógiájának kidolgozására, ami országos jelentőségű feladat. Három éve tudományos kutatás folyik azoknak a módszereknek a kialakítására, amely a peda­gógiai pályára legalkalmasabb fiatalok kiválasztásához lesz hivatott segítséget nyújtani. E kutatás eredményeinek összegzésére is az idén kerül sor, éppúgy mint az oktató-ne. velő munka hatékonyságát vizs­gáló felmérés tapasztalatainak feldolgozására. Eszik Éva — ön özvegy Valter Endré- né? — Igen — rebegte ijedten. — Az állambiztonsági szer­vektől jöttünk — tért azonnal a tárgyra Pikó. — Kérem, hogy kérdéseinkre az igazságnak megfelelően válaszoljon. Első­sorban a fia érdekében ... A mama ájuldozott az ijedt­ségtől. Falfehéren remegett Ka­ti is, akit időközben áthívtak Valterékhez. — Január 31-én járt itt egy teddybundás nő. Ki volt az? Mióta ismerik? — fordult Kati­hoz a nyomozó. — Nem láttam. Én nem is láttam. Én itt sem voltam ... — hadarta megszeppenve a lány. — Igen, volt itt egy ilyen nő — mondta Valterné. — Mit akart? ■— Csak kérdezett valamit — 21. felelte eltöprengve az asszony. — Azt kérdezte, hogy itt la­kik-e valami Kovács Péter vagy kicsoda... — No és? — Hát tárta szét a karját Valterné — mondtam, hogy itt mi lakunk. — És mit felelt a nő? — Azt felelte — füllentett a fiát féltő asszony —, hogy akkor biztosan rossz címet adtak ne­ki. Valami virágállványt akart venni. — Beszélt az ön fia er^l a nővel? ' — Nem. Hívni akartam, de a nő azt mondta, hogy nem szük­séges. — Miért kellett volna ehhez a maga fia? Miért akarta be­hívni? Valterné a szája elé kapta a kezét. Dadogva hazudott és egy­re jobban belekeveredett az el­lentmondásokba. — ...Hát... meg akartam tő­le is kérdezni... — Miért? Ö talán jobban tud. ja, mint ön, hogy ki lakott itt azelőtt? — Nem. .. csákhát... — Mondja Valternél... vágott közije Pikó — Miért utazott el korábban a fia, mint ameddig a szabadsága tartott? — Összevesztünk... összeve­szett a Katival. — Mi volt a veszekedés oka? — Hát... Ez az ő dolguk... — Nos?... — fordult a nyo­mozó Katihoz. — Mert... azt akarta... — Kati gondolkodott, hogy mit hazudjon. — Azt akarta, hogy én... — majd teljesen nekibá­torodva a nyomozó szemébe né. zett — Ez aztán teljesen a mi magánügyünk. Ehhez senkinek semmi köze. Még magának se! Csak nem képzeli, hogy... — Jól van — hagyta rá Pikó — Önök nem beszélnek őszin­tén. Meg kell mondanom, hogy Valter honvéd nagy veszélyben forog. Talán még az élete is — tette hozzá a hatás kedvéért, majd távozófélben még meg­kérdezte; — Tehát nem hajlandók az igazságot megmondani? Valterné és Kati gondolatai egymás mellett futottak. („Ti­zenöt év... tizenöt év...” Ju­tottak az eszükbe Vince szavai. — Kérem — mondta bizony­talanul Valterné — mi, amit tudtunk azt megmondtuk. — Rendben van! Önök most mindenesetre velünk jönnek! — komorodott el Pikó százados. — Lesz idejük gondolkozni. A két nő remegő Iátokkal szállt be a jól fűtött Pobedába. Pikó érdeklődéssel nézegette az iskolafolyosót díszítő, ügyes kis rajzokat. Labdázó gyerekek. Egy kislány galambot röpít. Alatta az írás: Béke. Aztán csendélet, és megint csak ga­lambok, gyerekek, villamos, hó- ember. Béke. béke, béke. Vala­melyik osztályban József Attila- verset szavaltak. Zsuzsika jött. Megállt Pikó előtt: — A bácsi hivatott? — kér­dezte kíváncsi szemekkel. — Igen! Gyere sétálunk egy kicsit — fogta meg Pikó a ke­zét. de a kislány erélyesen visz. szabúzta. — Nem! — mondta határozot­tan. — Miért nem? — csodálko­zott a nyomozó. — Anyuka mondta, hogy ide­gennel nem szabad sétálni. A százados mosolygott. — Lá_ tód ez igaz. Maradjunk hát itt. És anyuka azt nem mondta, hogy idegen lakásba sem sza­bad felmenni? — De azt is mondta. — né­zett rá a kislány. És Pikó századossal ekkor olyan valami történt, ami eddi­gi nyomozói gyakorlata során még soha nem fordult elő. Za­varba jött „kihallgatás” köz­ben. Sajnálta szégyenbe hozni ezt a kedves gyereket. — Zsuzsika — köszörülte meg a torkát — a napokban te a Petőfi Sándor utcában... — Nem! — kiáltott fel Zsu­zsika akaratlanul, és ijedten el­hallgatott. Pikó a gondolataiba mélyedt. majd a kislány vállára tette a kezét. — Ugye te már úttörő vagy? — kérdezte. — Igen. — Hogy is szól az úttörő fo­gadalom hatodik pontja? [Folytatjuk) ÜJ ÁLLOMÁS

Next

/
Thumbnails
Contents