Petőfi Népe, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-03 / 207. szám
& stéaS 1965, szeptember 5. pénteR Régiségek orvosa A félegyházi múzeum földszintjének sarkában áll Sándor bácsi műhelye. Van itt mindenféle eszköz: csiszolókorong, satuk, fűrészek, lombikok, lámpák és a jó ég tudja, mi minden. Serény munkára valló rendetlenség, olyasféle, amelyben csak a gazda tud eligazodni. Hajmás Sándor múzeumi restaurátor műhelye ez. Sándor bácsi most hajolt bele a nyugdíjas korba, már rendezgeti iratait. Menne is nyugdíjba, meg bem is. — Ha én innen elmegyek, nem élek tovább két hétnél — mondja szomorúan. — De a lábaim ... Az utolsó két esztendőben nagyon leromoltak a „csikók ’. Az emeletre már csak vánszorogva tudok felmenni. Pedig a kedélye ...! Arany humora, tréfára mindig haj Jamos bölcsessége ma is a régi. A kötönyi kanáss Sándor bácsi nem született j régésznek, Lelencgyerek volt, ma is szeretettel emlékszik nevelőszüleire, a halasi Horváth Lajosékra. A szabadkai men- házból került hozzájuk. Aztán inaskodott is, cukrászatot tanult, de mégis csak addig jutott el, hogy kanász lehetett Harkakötönyben. Ízes beszéddel meséli fiatal korát. Lírai lélek, melegszívű ember. Pedig hány esztendeig kellett magányosan ténferegnie az életben! Magyaros bajusza meg-megre- meg, ahogy az életet beszéli. Legtöbb élménye a katonasághoz fűződik, ahova kényszertoborzás útján került. Porcikája se vágyott rá, mégis csaknem tíz esztendeig ette a komiszt És érdekes: mégis a katonaságnak köszönheti, hogy a múzeumhoz került. — Benker József százados, a parancsnokom Szalai Gyula félegyházi múzeumigazgató veje volt. Ez a ritka jó ember, a százados leszerelésem alkalmával odahívott magához és megkérdezte: — Most aztán hova, Sándor? — Amerre a szél fú, százados úr! — mondottam. — Hát tudod mit édes fiam? Bemégy te a múzeumba Félegyházára, jó leszel szegődményes altisztnek! Apósomnak kellene egy megbízható fiatalember. így került harminc esztendővel ' ezelőtt a múzeumhoz. Valóban ezermester Most éppen egy rozsdás karddal viaskodik. Sok száz évig ette az enyészet, vastag rétegben rajta a rozsdái Az egykori múzeumi altiszt országos tanfolyamot végzett, sokat birkózott a fizikával és kémiával, meg a történelemmel. — Ha a restaurátor munkához kezd, tudnia kell, melyik kor emléke, lelete, tárgya van a kezében. Csak úgy tud eligazodni. Az ásatásnál minden rögnek, porszemnek jelentősége lehet, ezért vigyázni kell. Tanulni, tanulni, tanulni folyton. Még ma is. És beszél a titrálásról. az ana- lizisről, a komplikált vegyi folyamatokról. Műhelye előtt raktár, a még elintézendő „feladatok” sorakoznak itt. Urnák, edények, fa-, fém- és cserépleletek, repedtek, sérültek, rozsdásak. Évtizedekre elegendő tennivaló! „Legkutyább a brons!“ — Mi a feladata a restaurátornak? — kérdezem. Sándor bácsi szakszerűen eligazít: — A leletet olyan állapotba hozni, hogy kiállítható legyen. Visszaadni a tárgynak eredeti állapotát, ha hiánya van, azonos anyagból pótolni, ha törött, észre nem vehető módon összeilleszteni, mindezt úgy, hogy a tárgy „valósága” ne szenvedjen csorbát. Elővesz egy kétliteresnyi fazekat. Jó t>ár ezer éves darab. Teljesen épnek látszik, használni lehetne. Pedig ... — Darabokra törve került elő. Negyedrésze hibádzott. Ügy toldottam hozzá. Észrevenni nem lehet a toldást. Cseng, ahogy megkocogtatom ujjam bütykével. Erős, talán jobb, mint régen volt. — Egy nagyon fontos: a lelkiismeretes munka. Erről Sándor bácsi közismert. Ismerik őt az ország valameny- nyi múzeumában, hiszen mindenütt dolgozott már. Ha fogas munka van, akkor üzennek érte. — Azért valamennyi között legkutyább a bronz ... — mondja elgondolkozva. — Azzal nehéz boldogulni. Pedig ebből is igen sokat rendbe tett már, legutóbb a győri és a szegedi múzeum hívta meg. És Sándor bácsi rendbe tette a patinás bronzedényeket, ma már pompás tárlókon beszélnek régi korokról. Balogh József A Kecskeméti óvónőképző Intézetben minden eddiginél érdekesebbnek, izgalmasabbnak ígérkezik az új tanév.. Ez volt a mottója és konklúziója annak a beszélgetésnek, amelyet Sebő Gyula igazgatóval a felkészülés utolsó napjaiban folytattunk. A szeptember 6-i évnyitó után, a szeptember 7-i első tanítási napon a 96 másodéves mellett 90 elsőéves hallgató kezdi meg tanulmányait az intézetben. Honnan érkeznek, milyen képességű fiatalok? — ez volt az első kérdés, — Tizenheten Bács megyeiek, a többiek Pest, Heves, Borsod, Nógrád, Tolna megyéből és a fővárosból érkeznek, ez a hat megye alkotja ugyanis az intézet beiskolázási területét. Képességeik, tudásuk? Sokkal nagyobb. magasabb fokú mint a megelőző években. Korábban ugyanis általában közepesen, jó rendűén érettek jelentkeztek itt továbbtanulásra, s a legmagasabb elért pontszám 14 volt. Az idén nemcsak a jelentkezők és felvételizők száma volt nagy — 282 jelentkező közül 173 tett felvételi vizsgát — de a „verseny”, a bejutásért is szorosabbá vált, mert 20 pontot elért felvételizők is akadtak. A gyerekek tehát felkészültebbek. S az intézet? — Ami a technikai felkészülést illeti, nem egészen úgy sikerült. ahogy terveztük. A minisztérium 650 ezer forintot biztosított az intézet külső felújítására — ez azonban kapacitás hiányában nem valósulhatott meg, így csak a jövő évben kerülhet rá sor. Tanévkezdésre viszont 40 ezer forintos költségMér az iskolában... z embert, ha két-három napot eltölt faluban, megragadja és gondolkodásra készteti az ösztönös és hevesen erős igyekezet, amelyet az ifjabb nemzedékek — a mindennapi élet külsőségeiben mutatkozik ez főleg meg — a tegnapi szokásoktól való elfordulásban tanúsítanak. Van ebben sok rossz is, de több a jó: ez az élet, az új, a változó élet természetes rendje. Mert ha át is alakul a falu, ha mások lesznek benne az emberek, mint a mai meg a tegnapi idősek, továbbra is közösség marad. Olyan közösséd, hogy abban minden szakmára, funkcióra találódjék alkalmas ember. Legyenek ügyes, bátor, találékony fiatalok, akikre felnéznek a többiek, akiknek emberi példája vonzó a munkában, a társadalmi életben és a szórakozásban is. Olyan fiatalok, mint akiket nemrégen láttam. Egy 23 éves fiú őrizte a mezőn a gulyát. S fejt — több hasonló korú társával — naponta közel 100 tehenet. Fiatalasszonyka fölözte itt a tejházban a kifejt tejet. Serdülő legénykét tanított itt az öregedő juhász a mesterségre. S egy technikus lány vezetésével szedték, válogatták, s ládázták a nyári szabadságos iskolás gyerekek az exportra szánt paradicsomot. ¥J ogyan lehet egy ilyen munkás, dinamikus közösséget teremteni, megtartani faluban? Nem könnyű, de ha a gazdasági alap — a jó szövetkezet — megvan, lehetséges. Lehetséges, mert nálunk, a szocializmus közegében teljes szélességben megnyílik az út a sokirányú gyermeki érdeklődés számára. Hogyan lehet ezt az ösztönös érdeklődést a föld, a természet felé fordítani? C okát tudnak itt segíteni a pedagógusok például azzal, hogy nagyon komolyan veszik azokat az órákat — a politechnikai oktatást —, amikor a gyermekek a kertben, a fák között, állattenyésztő telepen vagy a határban dolgoznak. Egy vad alanyba nemes vesszőt oltani nem éppen könnyű, nagy figyelmet, türelmet kívánófeladat. És mégsem minden gyermeknek unalmas lecke ez. Sőt, aki kézügyességgel és az aprólékos dolgokban való elmélyülés képességével rendelkezik, annak igazi öröm. S ha a tanár meglátja ezt bennük, ha foglalkozik velük, kitörölhetetlenül beléjük olthatja — hogy a példánál maradjunk — a kertészet szeretetét. Wgen, az iskola, a kisiskola nemcsak elméleti alapismereteket ád, de testi munkára is szemet nyit, ha a pedagógus komolyan veszi a dolgát. Mert a jó iskola, a jó pedagógus ma nemcsak a laboratórium, a gyári műhely számára nevel embert. A földnek is. A kedves, ismerős, életet tápláló földnek. N. P. gél elkészülünk az épületek teljes belső felújításával, festésével, s még az idén mintegy 150 ezer forintos költséggel megjavítják a tetőt is. — Hallhatnánk valamit a személyi felkészülésről is? — A tantestület létszámában nincs változás — mondotta Sebő elvtárs. — Az idén mindkét évfolyamon életbe lépő új tanterv viszont bizonyos átszervezést tett szükségessé. Mint a felsőoktatási intézményekben szokás, néhány év után a vezetők itt is váltják egymást a tanszékeknek megfelelő szakcsoportok élén. Az idén két szakcsoport élére került új vezető. Az új tanterv követelményeihez igazodva szerveztük át a pedagógiai szakcsoportot is, illetve alakítottuk meg e szakcsoport helyett a pedagógiaelméleti, a lélektani, valamint a módszertani szakcsoportot. Az új tan terv vei életbe lépő változás, hogy az egészségügyi ismeretek helyére új tantárgy lép: az anatómia, pontosabban ideganatómia, ezt egészíti ki majd az óvoda-egészségtan. Újszerű lesz, hogy a módszertani órákba beépítve kell majd megtartani a pedagógiai gyakorlatokat, s hogy az első félévben a csoportos hospitálás helyett egyéni hospitálást végeznek a hallgatók. .. Megváltozik a vizsga- rendszer is. Eddig tanulmányaik befejezése után hallgatóink államvizsgát tettek, ehelyett most szakdolgozatot kell írniuk, s annak megvédése közben adnak számot tudásukról valamenyi tárgyban. A beszélgetésből az is kitűnik, hogy az új tanterv bevezetésével kapcsolatos feladatokkal nem merül ki az idén sem az óvónőképzés színvonalának további emelése. A sokrétű oktató-nevelő munka mellett újabb állomásához érkezik az intézet tanárkollektívájának kísérletező, kutató tevékenysége is. A pedagógiai, lélektani és módszertani szakcsoportok együttműkö. désével fontos elméleti munka kezdődik az óvónőképzés pedagógiájának kidolgozására, ami országos jelentőségű feladat. Három éve tudományos kutatás folyik azoknak a módszereknek a kialakítására, amely a pedagógiai pályára legalkalmasabb fiatalok kiválasztásához lesz hivatott segítséget nyújtani. E kutatás eredményeinek összegzésére is az idén kerül sor, éppúgy mint az oktató-ne. velő munka hatékonyságát vizsgáló felmérés tapasztalatainak feldolgozására. Eszik Éva — ön özvegy Valter Endré- né? — Igen — rebegte ijedten. — Az állambiztonsági szervektől jöttünk — tért azonnal a tárgyra Pikó. — Kérem, hogy kérdéseinkre az igazságnak megfelelően válaszoljon. Elsősorban a fia érdekében ... A mama ájuldozott az ijedtségtől. Falfehéren remegett Kati is, akit időközben áthívtak Valterékhez. — Január 31-én járt itt egy teddybundás nő. Ki volt az? Mióta ismerik? — fordult Katihoz a nyomozó. — Nem láttam. Én nem is láttam. Én itt sem voltam ... — hadarta megszeppenve a lány. — Igen, volt itt egy ilyen nő — mondta Valterné. — Mit akart? ■— Csak kérdezett valamit — 21. felelte eltöprengve az asszony. — Azt kérdezte, hogy itt lakik-e valami Kovács Péter vagy kicsoda... — No és? — Hát tárta szét a karját Valterné — mondtam, hogy itt mi lakunk. — És mit felelt a nő? — Azt felelte — füllentett a fiát féltő asszony —, hogy akkor biztosan rossz címet adtak neki. Valami virágállványt akart venni. — Beszélt az ön fia er^l a nővel? ' — Nem. Hívni akartam, de a nő azt mondta, hogy nem szükséges. — Miért kellett volna ehhez a maga fia? Miért akarta behívni? Valterné a szája elé kapta a kezét. Dadogva hazudott és egyre jobban belekeveredett az ellentmondásokba. — ...Hát... meg akartam tőle is kérdezni... — Miért? Ö talán jobban tud. ja, mint ön, hogy ki lakott itt azelőtt? — Nem. .. csákhát... — Mondja Valternél... vágott közije Pikó — Miért utazott el korábban a fia, mint ameddig a szabadsága tartott? — Összevesztünk... összeveszett a Katival. — Mi volt a veszekedés oka? — Hát... Ez az ő dolguk... — Nos?... — fordult a nyomozó Katihoz. — Mert... azt akarta... — Kati gondolkodott, hogy mit hazudjon. — Azt akarta, hogy én... — majd teljesen nekibátorodva a nyomozó szemébe né. zett — Ez aztán teljesen a mi magánügyünk. Ehhez senkinek semmi köze. Még magának se! Csak nem képzeli, hogy... — Jól van — hagyta rá Pikó — Önök nem beszélnek őszintén. Meg kell mondanom, hogy Valter honvéd nagy veszélyben forog. Talán még az élete is — tette hozzá a hatás kedvéért, majd távozófélben még megkérdezte; — Tehát nem hajlandók az igazságot megmondani? Valterné és Kati gondolatai egymás mellett futottak. („Tizenöt év... tizenöt év...” Jutottak az eszükbe Vince szavai. — Kérem — mondta bizonytalanul Valterné — mi, amit tudtunk azt megmondtuk. — Rendben van! Önök most mindenesetre velünk jönnek! — komorodott el Pikó százados. — Lesz idejük gondolkozni. A két nő remegő Iátokkal szállt be a jól fűtött Pobedába. Pikó érdeklődéssel nézegette az iskolafolyosót díszítő, ügyes kis rajzokat. Labdázó gyerekek. Egy kislány galambot röpít. Alatta az írás: Béke. Aztán csendélet, és megint csak galambok, gyerekek, villamos, hó- ember. Béke. béke, béke. Valamelyik osztályban József Attila- verset szavaltak. Zsuzsika jött. Megállt Pikó előtt: — A bácsi hivatott? — kérdezte kíváncsi szemekkel. — Igen! Gyere sétálunk egy kicsit — fogta meg Pikó a kezét. de a kislány erélyesen visz. szabúzta. — Nem! — mondta határozottan. — Miért nem? — csodálkozott a nyomozó. — Anyuka mondta, hogy idegennel nem szabad sétálni. A százados mosolygott. — Lá_ tód ez igaz. Maradjunk hát itt. És anyuka azt nem mondta, hogy idegen lakásba sem szabad felmenni? — De azt is mondta. — nézett rá a kislány. És Pikó századossal ekkor olyan valami történt, ami eddigi nyomozói gyakorlata során még soha nem fordult elő. Zavarba jött „kihallgatás” közben. Sajnálta szégyenbe hozni ezt a kedves gyereket. — Zsuzsika — köszörülte meg a torkát — a napokban te a Petőfi Sándor utcában... — Nem! — kiáltott fel Zsuzsika akaratlanul, és ijedten elhallgatott. Pikó a gondolataiba mélyedt. majd a kislány vállára tette a kezét. — Ugye te már úttörő vagy? — kérdezte. — Igen. — Hogy is szól az úttörő fogadalom hatodik pontja? [Folytatjuk) ÜJ ÁLLOMÁS
