Petőfi Népe, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-19 / 221. szám
Nem cél, , hanem csak eszköz Megesik, hogy a legszebb szándék is visszájára fordul. A jó szándék még önmagában kevés az eredményhez, ha nem fontoljuk meg eléggé célhoz vezető módszereket. Elvi bevezetőnek talán elég is lesz ennyi. Nem rég felismert igazságokat akarok ismételgetni, csupán hivatkozni szerettem volna rájuk — hogy ne hasson puszta mérgelődésnek, ami ezután következik. Bár volna ok a mérgelődésre is. Levelek, beszélgetések, szülők panaszai tanúsítják. Enélkül talán fel sem figyeltünk volna rá, hiszen nem valami széles közvéleményt foglalkoztató probléma, csupán a 10—14 éveseket, s a szüleiket érinti, s közülük is szerencsére csak keveseket. De tanulságos mindany- nyiunknak. Röviden: az idén ünnepeljük az úttörőmozgalom fennállásának 20. évfordulóját. A tanév jubileumi év, az úttörők szorgalmas tanulással, jó magaviselettel és az Üttörök a hazáért mozgalommal ünnepelnek. Ez eddig szép, helyes célkitűzés. Néhány iskolában nyilván úgy gondolták; ha a tanév ünnepi, adjuk meg a módját. Viseljék a gyerekek egész évben az úttörő nyakkendőt! Látszólag semmit érő kis ok ez ahhoz, hogy szót emeljünk, A tapasztalát, a sok panasz azonban mást mutat. S nem kell hozzá sokat töprengeni, hogy az ember ráébredjen, milyen cél jatévesztett, mi több: fordított eredményhez vezető intézkedést szült az alapjában véve tisztes szándék. Először is: ki érezné magát ünneplőben, ha már hónapok óta hordaná a vasárnapi ruháját. A piros nyakkendő sem dísz többé attól fogva, hogy mindennap kötelezően felkerül a gallérra. Nem lesz általa ünnepélyesebb az őrsi foglalkozás sem és az úttöröünnepély sem, hiszen már délelőtt is, tegnap is, mindig hordta a gyerek, ahogy belépett az iskola kapuján. Iskolába járni pedig ugyebár éppen nem ünnep, hanem kötelességteljesítés, kemény munka, mindennapos nehéz feladat. Az elképzelés tehát, ami az intézkedést szülte, eleve hibás. Még akkor is, ha „csak” felhívták volna rá a gyermekek figyelmét, hogy milyen szép lesz mindennap viselni a piros nyakkendőt. Azzal azon ban, hogy a felhívás kötelező érvényű, s nem teljesítése — bár mégoly apró — büntetéssel jár, az eredeti jó szándék tökéletesen visszájára fordul. Az egyik szülő mesélte, hogy a fia kölcsönkért biciklin vágtatott haza, mert otthon felejtette a nyakkendőt. Lélekszakadva kari- kázott a reggeli forgalomban, de inkább kockáztatta volna, hogy elkésik, mert ha nyakkendő nélkül jelenik meg az órán — rossz pontot kap magatartásból. Én nem tudom, aki egyszer is „beszedett” emiatt egy rossz pontot, büszke-e rá vajon, hogy viselheti a piros nyakkendőt? Aztán gondolni kellene itt még másra is. Lehetetlen, hogy egy iskolában mindenki úttörő legyen. Ahol erre törekszenek, teljesen félreértik a mozgalom célját. Mert igaz ugyan, hogy az úttörőmozgalom széles tömegszervezet; de hát mindenütt akad rossz tanuló, lusta, verekedős, hanyag gyerek. Ök csak nem tagjai az úttörőcsapatnak?! Mennyiben jelentene akkor megtiszteltetést úttörőnek lenni? Milyen erkölcsi vonzást j adhat az a mozgalom, amelynek válogatás nélkül mindenki ! tagja lehet? Már pedig, ha nem mindenki] tagja az úttörőcsapatnak, akkor | igencsak furcsa eredményre jutunk ebben a kötelező ünneplésben: Az úttörő bűnhődik azért, ha nincs rajta nyakkendő, mihaszna osztálytársának pedig nem is szabad felvennie, hiszen ő nem úttörő. . Lehet-e a cél ez? Semmiképpen. Nem is volt, bizonyos vagyok benne, amikor egyné- melyik iskolában kiadták az intézkedést. Csupán nem fontolták meg eléggé, nem gondolták végig a várható következményeket. Egyetlen cél ve- J zette az iskola és az úttörő- csapat vezetőit: tegyük ünnepé- | lyessé a tanévet, mutassák meg, hogy mi mennyire szívvel-lélek- kel ünnepelünk. A világért sem mondom, hogy csupán külsőségekkel akartak ünnepelni, de azért megkockáztatom azt a fel- tételezést, hogy az ilyen „mutatós akciók” felett érzett elégedettség alkalmat ad elaltatni a lelkiísmeretet a tartalmi vonatkozások iránt. Erre vall az is, hogy a fele- j dékenység büntetése: rossz pont magatartásból. Ha egyszer afféle felajánlásról van szó, akkor ne a tanári ceruza tartsa vissza a gyerekeket attól, hogy vétsenek ellene. Hanem a közösség ereje, azoknak a neheztelése, akikkel társ a gyerek a mozgalomban, s akikkel együtt ünnepli a közös ünnepet. (Ebben persze segíthet és segítsen a tanár — hiszen a gyerekekről van szó.) Ez természetesen mindenképpen nehezebb feladat, mint beírni egy rossz pontot. Nehezebb, mert nevelés a szó valódi értelmében, úgy, ahogyan mi képzeljük. Mondhatnám: a ceruza isten ujja, a közösség erkölcsi hatása pedig a szocialista nevelés eszköze. Ahhoz — mint látjuk —, hogy szocialista módon neveljünk, nem elég a célokat tisztázni, hanem alaposan meg kell fontolni a módszereket is. Az úttörőmozgalom húszéves jubileuma szép ünnep. Használjunk is ki minden benne rejlő nevelési lehetőséget. Az Űttörők a hazáért mozgalom alkalmas erre. Olyan feladatokat tűz a gyerekek elé, amelyek már zsenge korban is segítenek megértetni a történelmi változást, amely hazánkban a felszabadulással és a felszabadulás óta lezajlott. Az ünnephez hozzátartoznak a külsőségek is természetesen. Viseljék úttörő fiaink és lányaink a pifos nyakkendőt az úttörőfoglalkozásokon, az úttörő- és iskolai ünnepeken. Akkor ünnepi viseletnek fogják érezni, becsben tartják és büszkék lesznek rá, hogy hordhatják. De ne kényszerítsük őket a viselésére, ne koptassuk el ünnepi színeit S főképp - nemcsak a piros nyakkendő esetében, hanem más vonatkozásban is — sohase kerüljünk abba a helyzetbe, hogy a gyereket azért büntetjük, mert úttörő. A mozgalom csak azzal büntetheti, ha vét, ha nem felel meg a követelményeknek — hogy nem lehet úttörő. Mester László KÉKSZŐKE PERM ETET Kékszőke permetet isznak a gyenge tőkék, zöld bogyók, tűzvészt-érlelók tárulkoznak a gáliclé előtt, a szép szórófej szivárványa lebegő-kék, nagyapám drága öreg kezéből szóródik a bőség, csak nézem: hajlong, lépeget közel hetven éve már, keverget kékkövet, meszet, csak akkor rossz, ha a lába fáj; ó vesszők, szőlővesszők, fürtökkel súlyosodjatok. hajoljatok közel életéhez, repül az idő, a sárgarigó — a fényes! Ténagy Sándor LAG2I A rézduda hangjára kivirágoztak a kerítések fellegekig lobogó vőfélyszalag vitte az őszi nászmenetet a menyasszony után aki szép volt mint a májusi dal Összeölelkezve nótáztalc a legények egy lánnyal kevesebb lett megint a faluban tudták hogy a jövő nyáron a menyecske domborodó hassal és kezében nehéz kapával hajol a tikkadó kukoricasor fölé Az üveget azért magasra emelték szájuk szélén csörgött a vörösbor majd éjfélkor a násznagyok viharos táncba kezdtek a kemence előtt Es a lagziról még napokig beszéltek az öregasszonyok. Hatvani Dániel Bozsó János: A bajai vötöfe-háL 4 rendelő folyosója közepesen tömött. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, néhány kamaszfiú, és három kisgyer- | mek is, mamakísérettel. ! Tolakodás nincs, sorszámok I szerint szólítja be a nővér a ; pácienseket, A fájdalmasabbak járkálnak, a többiek közönyös, fásult vagy éppen derűs hangulatban üldögélnek a padokon. mamai gyengédséggel simogatja aggodalmasan hozzáhúzódó kisfiát. — Talán ha magának is öt lenne, más véleménye volna! — jegyzi meg él nélkül, inkább bocsánatkérőn a szürkekosztümös. — Ki vart zárva, kérem! Ha tíz volna, sem ütném egyiket com f zulv/iIr^o' Vtanom melyek bosszúsan morognak, mások mosolyognak a cirkuszon. A mama ölben viszi a pacira a közben elcsituló fiókpáviánt, sugdosva ígér neki csokoládétól kezdve görkorcsolyáig számos földi jót, ha szépen viselkedik. Közvetlen veszély híján a fiú szótlan pislogással jó. ráhagyja az anyai ígéreteket. Tíz percnyi átlaeos nvusaiom után kijön a férfi, kötés nélkül, mögötte a nővér csak a szemével int a mamának. A mama Orvos nélkül A három Kis- 1 gyermek közül ] egy fiú meg egy kislány fut- I kározik csak I elp0 hangosan mert a verésnek úgy sincs haszna! — Lehet, hogy magának ilyen szerencsés természete van! — hagyja rá a másik engedékenyen. — Mi baja a kisfiúnak, hogy ilyen sápadt? Nem a belgyógyászatra kellene vinni? — Áh. Egy hete mozog már egy foga az édeskémnek, és én nem vagyok olyan, hogy cérnát kössek rá, és olyasmikkel kínozzam. mint egyes műveletlenek. Ha már van SZTK, akkor csak húzza ki a doktor...! igen, persze. Bár talán... * mások komolyabb bajjal vannak itt. .. óraszámra vára^ koznak... — úgymond a másik, halk szemrehányással. A kisfiú mamája felxezzenő fejjel ki akarja kérni a szelíd szemrehányást, de a nővér kibukkan az ajtón, s éppen az ő sorszámukat mondja. Gyengéden ké- zenfogja csemetéjét, indul vele az ajtónak. A sápadt kisfiú még fehérebbre sápad, kettőt lép a mamával, aztán váratlanul megveti a két kis cinegelábát, száját akkorára tátja, mint egy kapu. és üvölteni kezd, mint egy elevenen nyúzott pávián. S hasztalanul húzná több lóerővel a restellkedő mama. inkább lefekszik a padlóra, de nem megy — Tessék megnyugtatni a kisfiút. .. addig kérem a következő számot! — mondja hűvös- udvariasan a nővér. S akkor bemegy egy felkötött arcú férfi. A folyosón nészinte futva vonja magával a fiát, hogy mire az észrevenné, már bent is legyenek. A kisfiú azonban nem olyan madár. Félúton ismét megszegi a két lábát, és üvölt, mint két olajban főzött pávián. A mama elkeseredetten ránt rajta egy óriásit, talán hogy egy lendítéssel beröpítse a rendelőbe. A kétségbeesett fiú az utol_ só pillanatban a szabad kezével belemarkol egy közelben meglebbenő szoknyába. A szoknya dereka arasznyit csúszik le a karcsú, fiatal nő csípőjéről. A nő visít, a többiek bámulnak és nevetnek. A mama szégyenletében és elfojtott dühében céklává vörö- södik. megrándul teste hosszában, s lekever a kisfiának egy akkora pofont, hogy — elvi alapon is — elég volna pisztolylövésnek. A pofontól a fiú nyitott szájából kirepül valami apró fehérség, nekikoppan a falnak, és lehull. A mama ködösödött szemével ezt észre sem veszi, választékosság nélkül ripakodik a kisfiúra: — Jössz rögtön, vagy... A nővér közben lehajol, felveszi a falnák koppant és lehullott fehér valamicskét, tenyerén a mama elé kínálja: — Azt hiszem, már felesleges bemenni. Valószínűleg erről lett vona szó...! A kis fehér tejfogacska közö. nyösen hever a tenyerén. Barsi Dénes és illetlenül, nekiütődve néha a padnak, néha a falnak, sőt néha valamelyik fájdalmasan fel s alá járkáló felnőttnek. A harmadik gyerek, hasonlóan hat-hétéves forma fiú, sápadtan, aggodalmasan húzódik szorosan a mamájához, s még akkor sem mosolyintja el magát, mikor a futkosó kislány nekimegy egy járkáló térdének, és hanyattesik a folyosó közepén. A kislány mamája, szürke kosztümös, kissé elnyúzott arcú mama, meglátszik rajta, hogy korántsem ez a kislány az egyetlene, röstellkedve felugrik, felkaparja kislányát, s egyben ki is utal neki három gyors kis nyaklevest. Olyan anyait, éppen az ujjak hegyével, inkább jelképesen. A kislány el sem pityeredik. csupán elpirul tőle egy kicsit. — Haszontalan! Doktor bácsi be sem enged, nem hogy megnézze a fogadat, ha ilyen rossz vagy. nézze meg az ember! — perel fáradt idegességgel a szűr. kekosztümös, de mire a helyére visszaül, a kislány már tíz méternyi távolban folytatja a futkározást. — Nekem az az elvem, hogy verés* el nem szabad gyeiTneket nevelni! Nincs is semmi, haszna, látja! — szól a szürkekosztümöshöz a sápadt kisfiú mamája. Derűs, kikészített, fiatalos mama. Hangosan mondja, talán inkább csak feltűnési vágyból. Közben mintaszerű
