Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
A virágoskert kikerül az utcára Egy levél nyomán a teljes igazság Keserű hangú levelet kaptunk az ÉM Fémmunkás Épü- letlakatosipari Vállalat Kecskeméti Gyáregységének egyik dolgozójától. Sejtjük, hogy adminisztratív dolgozójától, mert személyét álnév mögé rejtette ugyan, de beosztására következtetni enged az, hogy két sűrűn gépelt oldalon kizárólag az adminisztráció frontján uralkodó áldatlan állapotot ecseteli. A hibák zöme szerinte abból adódik, hogy az üzem vezetői nem elég körültekintően hajtották végre a belső átszervezést és egyes területeken túlzottan megnyirbálták a létszámot. Levele végén arra kért bennünket, hogy győződjünk meg a helyszínen állításai igazságáról és ha tudunk, segítsünk a bajon. Szívesen eleget tettünk kérésének, annál is inkább, mert reméltük, hogy tapasztalatainkat — jót, s rosszat egyaránt — hasznosíthatják a többi vállalatok is. Vizsgálódásunkat a megyei pártbizottság ipari osztályával közösen végeztük. 1. Hogyan is él emlékezetünkben a falu? Esőzések idején sárfészek, nyáron fullasztó por. Ma már ez a kép hamis, szemünk láttára alakulnak át a falvak: utakat építenek, hidro- glóbust, vízvezetéket szerelnek, parkosítanak, fákat és virágokat ültetnek, strandot, játszóteret létesítenek. Sok helyen évekre előre meghatározzák a szépítési programot. Csávoly is azon községek közül való, ahol a tanács tervet készített a faluszépítésre. Ebben az évben, január elsején kezdődött az az ötéves községfejlesztési terv, amelynek első három évében befejezik a község teljes parkosítását. Ehhez a munkához mintegy kilencvenezer forintot juttatnak a községfejlesztési alapból és 150 ezer forint értékű társadalmi munkára lehet számítani a lakosság részéről. Az idei tavaszon 1775 facsemetét és 350 rózsatövet ültettek el. Palfia Mihály tanácselnök szavai nyomán már fölvázolhatjuk magunknak a háromezer lakosú község új képét. — Sok a beteg, régi fa. Ezeket ki kell vágnunk. A tanácstagok mindenkivel megbeszélik, hogy ki milyen fát szeretne ültetni a háza elé. A többség döntésétől függően minden kisebb utcába meggy-, cseresznye-, dió-, vagy szilvafát teszünk, körülbelül 1600 gyümölcsfacsemetére lesz szükségünk ehhez — mondja a tanácselnök, majd így folytatja: — A fák mellé zöldsávét, vi- rágszegélyt tervezünk. Hat nagyobb utcánkat gömb- és japánakác, hársfa díszíti maid. Harmincötezer négyzetméteren létesítünk parkot és száz padot helyezünk el benne. Sajnos, a játszótérhez már nincs helyünk, de a távlati tervben szereplő strand mellett mégis tudunk majd egy kis területet találni, ahol a gyerekek szórakozhatnak, játszhatnak. Korábban a tanács jóformán társadalmi segítség, a lakosság támogatása, és közvetlen részvétele nélkül maga gondoskodott az utcák, terek szépítéséről. Most az az elképzelésük, hogy a gyümölcsfákat — amelyeket a földművesszövetkezet fog beszerezni — a háztulajdonosok megveszik. A díszfákat, virágpalántákat és a fűmagot a tanács adja, elültetésük és a további gondozásuk már a lakosság feladata lesz. Ez természetes is, hiszen a tanács nem vállalhatja a teljes költséget. De vajon ilyen magától értetődőnek találja ezt mindenki Csávolyon? Pálfia Mihály és Szeile György, a községi tanács vb elnöke és — Rendes, becsületes embe- titkára a helyszínen beszélik meg a további teendőket. rek laknak itt — mondja Pálfia elvtárs. — Mindenki tisztán tartja háza táját. Mégis akadt egy pont, ahol némi vita volt. A libalegeltetésnél. A tanácsülés határozatot hozott, hogy csak a legelőn szabad libát legeltetni. Végül is ezt mindenki magáévá tette, egyetértett vele. Vannak, akik azt kérdezik — a parkosításra utalva — hogy minek ez, megvoltunk nélküle eddig is. Ez igaz, de elfelejtik, hogy sok új van, ami nélkül megvoltunk ugyan, de ami mégis hozzátartozik a jobb, egészségesebb élethez. Hidrogolóbust építettünk, tavaly fejeztük be a vízhálózat kialakítását. Hatszáz házunk közül 150-be már bevezették a vizet, hetven lakásban pedig fürdőszoba is van. Ez sem volt azelőtt. Most a virágoskert kikerül az utcára, fákat ültetünk, így akarunk ellenállni a homoknak, a pornak s egyúttal szépül a községünk, egészségesebb lesz a levegő. A kezdeti nehézségek után ma már mindenki helyesli ezt. A főutca két oldalán nyárfák magaslatiak az ég felé, su- daruk eleven zöld falat képez. A házak előtt rózsakertek, az iskola előtti téren fenyőfák díszlenek. Még nem minden utca ilyen szép, de két év múlva egyetlen virágoskert lesz a falu. Ehhez azonban még az is kell, hogy az útfenntartó vállalat az eddiginél többet tördőjön a vízlevezető árkok tisztításával. G. É. eióját. Azóta a számviteli munka jó részét Budapesten, a központban végzik. Kecskeméten például mérleget sem készítenek. Ezenkívül le kellett faragni az adminisztratív-létszámot azért is, mert a munka jobb megszervezése, új technológiák bevezetése nyomán lehetővé vált a fizikai állomány csökkentése, illetve a munkaerő egy részének átirányítása más gyáregységekbe. A fizikai dolgozók Az üzemben elsősorban arra kerestünk választ, hogy mi indokolta az adminisztráció létszámának csökkentését. Horváth János igazgató közölte, hogy a vállalat átszervezése során — 1963-ban — központosították a „Fémmunkás” gyáregységeinek — így a kecskemétinek ig — az adminisztráidei első félévi átlaglétszáma 88 fővel maradt a tavalyi alatt és július 1-én újabb 73 szerelőt helyeztek át a vállalat másik gyáregységébe. — Az elbocsátásoknál és áthelyezéseknél igyekeztünk körültekintően eljárni. Különbizottságot hívtunk életre e célból, amelyben az igazgatón, főkönyvelőn, főmérnökön kívül helyet kapott az üzemi párt- szervezet, szakszervezet és a KISZ titkára is — hangsúlyozta az igazgató. Jóindulatban valóban nem volt hiány. Mint megtudtuk az üzem vezetői az átszervezés idején felkeresték a kecskeméti üzemeket azzal a céllal, hogy helyet találjanak azoknak a becsületes dolgozóknak, akik náluk létszámfelettivé váltak. Ennek köszönhető, hogy a felmondással egy időben többnyi re arról is tájékoztatta a bizottság a dolgozót, hogy melyik üzem ajtaján kopogtathat. kevesebb munka hárul ránk. Nem állítom természetesen azt, hogy meg sem éreztük a két kartárs hiányát. Különösen az első hónapokban volt nehéz, amíg bele nem szoktunk az új helyzetbe. Bérfizetés idején most is „meg kell nyomnunk a gombot”. De ez így van minden nagy vállalatnál. A bérszámfejtők nevében Bán György nyilvánított véleményt. Először kategorikusan kijelentette, hogy túlzottnak tartja a csoport létszámának hétről öt főre való csökkentését, mert bár kevesebb dolgozónak kell bért számfejteni, de minden hónapban két nappal korábban kell elvégezni a munkát, hogy időben el tudják küldeni a központnak a jelentést. Csak erőfeszítések árán tudnak eleget tenni feladatuknak. Beszélgetésünk során azonban kiderült az is, hogy az egyik SZTK-ügyintéző hosszabb ideje beteg. Ha ismét „csatasorba áll” — és ez rövidesen várható — lényegesen könnyebb lesz a bér- számfejtők helyzete. A végkövetkeztetés — Bán György szavaival: — Ha kapnánk két gépet, egy összeadót és egy szorzót, akkor úgy hiszem, boldogulnánk. A bérszámfejtők igényét egyébként az üzem vezetői is jogosnak tartják, de — mint mondták — a gépek beszerzése igen nehéz. Nehéz, de nem lehetetlen. Reméljük, mielőbb megoldják ezt a problémát. 2. Természetesen, a jó szándék ellenére is követhet el kisebb- nagyobb hibákat az elbocsátásoknál egy üzem vezetősége. Vajon hogyan látják az átszervezés nyomán előállt helyzetet a pénzügy, a bérszámfejtés és a számlázás dolgozói? — Levélírónk állítása szerint ugyanis ezeken a munkaterületeken a legkedvezőtlenebb a dolgozók helyzete. Nagy Józsefné pénzügyi előadó így foglalt állást: — Tavaly két fővel csökkentették csoportunk létszámát. A leépítés indokolt volt, hiszen a központosítás óta lényegesen tem észre, hogy itt mennyi a galamb? Szinte minden háznál lehet belőlük találni, többét, vagy kevesebbet, de inkább többet. Aztán egy vasárnapi hajnalon kimentem a „börzére”, azaz a galambpiacra. Hát amit ott láttam, az nem mindennapi. Először is a -demokrácia teteje, „non plusz ultrája”, amit ott tapasztalhat az ember. Diákgyerek alkudik a tanárjával, páciens az orvosával, inas a mesterével. Számok röpködnek a levegőben, szent eskük hangzanak el, parolák csattannak, áldomásokat fogyasztanak a közeli gombában. Vásár ez' a javából. Eshet a hó, fújhat olyan szél, hogy kilenc ember fog egy kalapot, olvadhat az aszfalt a melegtől, tart a galambvásár, virradattól déh'CT. rendületlenül. || rdögi rafinériával meglá- fogattam sorozatosan és szisztématikusan galambász barátaimat, beszélgetéseink során igyekeztem a kedvelt madaraikra terelni a szót. Nem akarom magam dicsérni, de sikerült egy-két dolgot elsajátítani tőlük és ezeket az ismereteimet, most teljesen önzetlenül továbbadom. Hát először is le kell szögeznem, hogy a „madár az madár” elmélet itt nem helytálló. Annyi féle-fajta galamb van, hogy az ember szinte beleszédül. Van szálló, posta, strasszer, csirke, hegyes, parlagi, meg a jó isten tudja még hányféle. Na de ez csak a szerény kezdet. Mert a szállók között is van purszli, gólyás, lompos, pipes, ilyen szíves, olyan szíves, gatyás stb... stb. Aztán a posták között: kovácsolt, kék, téglás, fehér és ezeknek az összes létező változatai. A z igazi galambász nem te- nyészt egyszerre többfélét, csak egy fajtát. Vagy purszli, vagy semmi. Tiszata szívből lenézi a strasszerosokat, azok viszont őt. Esküszik minden tenyésztő az ő fajtájára és ebből nem enged egy jottányit sem. A legérdekesebb a galambászok egymás közötti íratlan törvénye. Mert nekik ilyen is van. De van ám, még hozzá igen érdekes. Ha ugyanis egy szomszéd galambtulajdonos madarát megfogja, szaknyelven „lelépeli” a másik, akkor neon mennek rendőrségre, papról-bíróra, hanem az illető károsult megveszi a saját galambját; a szomszédtól, ha szüksége van rá. Ha nincs, akkor a legközelebbi piacon eladja az, aki megfogta, esetleg éppen a tulaj orra előtt. Ezért persze nem illik megharagudni, hanem kölcsönlkenyér visszajár alapon legközelebb ő fogja meg a szomszéd madarát. Nem szokásom a dicsekvés, de fáradságomat siker koronázta. Ma mér ott tartok, hogy nem csak álló helyzetben, de röptében is meg tudom különböztetni a purszlit a strasszertól. Ne hogy azt higyje bárki is, hogy ennek megtanulása könnyen ment. De hát mit meg nem tesz az ember egy teljes értékű kecskeméti polgárjogért? Joggal tehetné fel nekem bárki a kérdést, hogy minekutána ilyen nagy szakértővé képeztem ki magam, van e már galambom? Töredel n#sen be kell vallanom, nincs! És ha a dolgok igy maradnak továbbra is, nem is lesz. Gondolkodtam már rajta, hogy elkezdem a tenyésztést, de hogy egészen őszinte legyek, félek belevágni. Mert el kell, hogy áruljak egy titkot. Sajnos, hiába volt a legnagyobb mérvű szorgalom, a lankadatlan tanulás, a szívbéli, odaadó figyelem, mégsem tudom megkülönböztetni a lánygalambot a fiútól. Illetőleg csak akkor sikerül a biztos megállapítás, ha a háztetőn csókolóznak. Mivel a piacon darabonként és külön árulják a kedves madarakat, velem könnyein előfordulhatna, hogy csupa lányt, vagy fiút vásárolnék továbbtenyésztésre. Ügy hiszem, azt egyetlen kecskeméti barátom sem kívánhatja tőlem, hogy a szerelem példaképeit, az örökké búgó, csóko- lózó szerelmes galambokat szomorú vénlány, vagy zsörtölődő agglegény sorsra kárhoztassam, csak azért, mert kecskemétinek kívánom vallani magamat. IVem, én ilyet nem teszek! ' Inkább — ha már más választásom nincs — maradjak szőlőhöz-gyümölcshöz nem értő, galambászathoz is csak konyító, pestinek. Szőts János I 3. 1 Már-már úgy tűnt, hogy a levélíró mindenütt sötétebbre festette a helyzetet a valóságosnál. Soron következő tájékoztatónk, Bíró Mihályné, a számlázási csoport vezetője azonban panasszal kezdte mondandóját: — Nemegyszer fordult elő, hogy reggel 6-tól este 10-ig kellett dolgoznunk. Nekem például hatvan olyan túlórám van, amit eddig még nem tudtam „lecsúsztatni”. Igen, a számlázok valóban erejüket meghaladó feladattal birkóztak hosszú hónapokon keresztül. A csoport létszámát nem csökkentették ugyan az átszervezés során, de nem is emelték, annak ellenére hogy a munka lényegesen megnövekedett. Az üzem vezetősége — többszöri kérés ellenére is — csak az utóbbi hetekben adott segítséget Bírónéék mellé. Korábban kellett volna. Ezt elismeri ma már Horváth János igazgató ugyanúgy, mint Laczi Endre szb-titkár. A takarékosság csak addig jó és hasznos, amíg nem megy a dolgozók rovására. Ezt pedig sajnos, cáfolja az a tény, hogy Budai Zsuzsa egészségi állapota erősen megromlott a megfeszített hajrák idején, az egyik dolgozó pedig kénytelen volt visszautasítani balatoni beutalóját, mondván: „Mi nem érünk rá pihen- ! ni.” Az üzem vezetősége levonta az átszervezés tanulságait és bizonyára meg is teszi a kellő intézkedéseket. De kívánatos, hogy elgondolkozzanak a vállalatnál tapasztaltakon mindazok, akik a helyes cél, a termelési költségek csökkentése érdekében néha elhamarkodottan intézkednek a létszám csökkentéséről, anélkül hogy a munka jobb megszervezésével, a felesleges adminisztratív teendők megszüntetésével könnyítenének az ottmaradók terhén. Emellett azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az íróasztalok mellett ülők is sokat tehetnek azért, hogy egyszerűbbé, gyorsabbá váljon a munkájuk. Újítani, az eddiginél tökéletesebb munka- módszert bevezetni nemcsak a fizikai munka területén lehet. Békés Dezső )
