Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-05 / 183. szám
5. oldal V36ö, augusztus 3, csütörtök Portugália v. Magyarok Lisszabonban Szegedi Szabadtéri Játékok 1965. Látványos Tragédia a Dóm előtt A labdarúgás kedvelőd tudják, hogy a Benfica edzője Schwarz Elek. Rajta kívül Lász- sza bonban még majdnem 100 magyar származású él. Huszonöt-harminc éve vándoroltak ki az óhazából. Jó néhánynak a pályafutása ugyancsak a labdarúgással párosul. Játékosnak, vagy edzőnek szerződtek Olaszországba, Franciaországba, Spanyolországba és végül így vagy úgy, Lisszabonban telepedtek le. Ilyen Biri János, Zörgő Jenő, Juhász Ferenc és számosán mások. A megélhetés, a karrier utáni vágy szakította el őket hazájuktól. Amikor Európa országútjaira indultak, fiatalok, 25—35 évesek voltak. Most mindnyájan a hatodik X közelébe érkeztek, néhányan azt is túllépték. Milyenek ezek az emberek? A 25—30 éves külföldi élet, a portugál állampolgárság, az idegenben való családalapítás sem ölte ki emlékezetükből szülőhazájukat. Beszélgetésükből érződik a kifejezésben nehézség, tapasztalható a hazai szavak keresése, szívük mélyén mégis megmaradtak magyaroknak. A lisszaboni Estadio da Búsban Biri Jánossal együtt néztem a Benfica—Győri ETO mérkőzés második félidejét. Hidegkúti Nándor társaságában érthetően nagy volt az izgalom. A Benfica egykori edzője, Biri János (a portugál labdarúgó-csapatnak ma is tiszteletbeli vezetőségi tagja) velünk együtt szurkolt a Győri ETO-nak. Nem udvariasságból, hanem őszintén, szívből. Tudom, hogy mások, akik hasonlóan élnek Lisszabonban, ugyanezt tették. A Lisszabonban élő magyarok mégis másfajta emberekké váltak, mint amilyenek mi vagyunk. Másként élnek, gondolkodtak. A számunkra idegennek tetsző szokások náluk magától értetődőek, természetesek. Szólás-mondás, hogy a piacról él az ember. A kereset, a jövedelem nagysága nálunk is alapvető dolog. És mi tagadás, az átlagos kereset hazánkban is messze van még attól, hogy dúskálná lehessen az élet örömeiben. Ám a kereset — ha gyakorta szerény is, de biztos. Aki tisztességesen dolgozik, nem kell tartania a holnaptól. Ezért merünk élni, és a lehetőségekhez képest szórakozni is. A lisszaboni magyar ismerőseim a 20—30 éves külföldi tartózkodás után szívesen beszélnek arról, hogy jelentős pénzösszegekkel rendelkeznek. Nem tudni, hogy dicsekvésükben mennyi a valóság. Tény, hogy alaposan meggondolják még a legapróbb kiadást Is. — Nem tudni, mit hoz a jövő. Lehet — hallottam több alkalommal is —, hogy megszűnik a szerződés, újat nem biztos, hogy találok, és akkor is élni kell... — Ötvennégy éves legényember vagyok — mondotta Juhász Ferenc. — Áz eddigi 32 éves vándorlásban nem akartam nősülni. Tartottam tőle. hogy ha az asszonytól rövidebb vagy hosszabb időre elszakadok, baj keletkezik a családi életben. Most megházasodom. Nem szerelemből. A jövendőbelimnek van egy „kis pénze”... Ebből lehet venni penziót... A rövidesen megkötendő érdekházasságról úgy beszél, mint az élet legtermészetesebb eseményéről. A szerelem — a második gyerekkorban — hihetőem nem mutatkozik olyan erősen, mint ifjúságunk idején. De á megbecsülés vagy valamely más, őszintébb, természetesebb kapcsolatnak az igénye mégiscsak magától értetődően szükséges. Az ő számára csak egy a fontos, a pénz. A pénz, a pénz, és újra a pénz. Minden beszélgetés eleje és végle a pénz! Lisszabonba érkezve hallottam arról — és tapasztaltam is —, hogy a portugál emberek között az utcán,, a város forgatagában, az üzletekben, a villamoson, alig lehet derűs, nevető embert látni. A mi lisszaboni magyarjaink is többé-kevésbé elfelejtették a jó magyar, vidám derűt. Lányai Sándor Lisszaboni üzleti negyed, Madách Imre drámai költeményének színpadra állítása mindig újabb és újabb vitát vált ki. A kamaraiellem megfogalmazásnak éppen úgy vannak ellenzői, mint ahogy a látványosságot nyújtó produkció létjogosultságát is sokan kétségbevonják. Ha így van ez általában, akkor fokozottabban érvényes olyankor, ha valamely rendező eltér a megszokottól és valami sajátosat akar létrehozni. Nyilván megújuló erővel tör fel a vita most, a szegedi bemutató után, hiszen Vámos László rendező nem tisztelte a külsőségeitől megfosztott „tiszta” Tragédiát, hanem éppen ellenkezőleg minden eddiginél látványosabb formában varázsolta a Dóm előtti hatalmas színpadra. A már megjelent kritikák egyike másika elavult, túlhala- dot álláspont felelevenítését veti Vámos László szemére, sőt akad aki kétségbevonja; hogy Az ember tragédiája előadható szabadtéren. Valóban a szegedi szabadtéri színpad hatalmas méretei alkalmatlanok arra, hogy azon bárki is a drámai költeményt szinte sorról sorra ismerők számára újat mondjon, hogy lehetőséget teremtsen a madáchi gondolatok eddig még kevésbé ismert rétegeinek feltárására. Aligha akad azonban színpad, amely kézzelfoghatóbban kínálná Madách Imre gigantikus vízióinak megelevení- tését. A szombaton este bemutatott produkció erről az oldaláról közelítette meg Az ember tragédiáját. Az eredeti méretek háromszorosára növelt hatalmas misztérium-színpadon egymást váltva, szinte egymásba folyóan tűnnek fel az álom képei: nagy színes tablók, romantikus-misztikus látomások. A színpad elején minden képváltozásnál kiemelt alvó Ádám —Éva pár (dublőzök) hangsúlyozza a folyamatos álmot, amelyet a közönség mintegy a szereplőkkel együtt jár végig. Vaszy Viktornak a műhöz írt kitűnő zenéje — mely láthatatlanul a templomban elhelyezett zenekar, illetve énekkar tolmácsolásában szólal meg — a cselekményt aláfestve, jelzi a kort és a színhelyet, Ádám és Éva meg-megismétlődő egymásra találását, az újból és újból feltörő reményt, a nyomában járó csalódást. így Bakó József gyorsan változó színpadképei között, Vágó Nelly hatásos jelmezeiben, a fényeffektusoknak nagy szerepet adva, szemre és fülre egyaránt hatóan jelenik meg a Tragédia. S ha az előadásnak kétségbevonhatatlanul vannak is hibái, ez a lenyűgöző, a mondanivaló szolgálatába állított látványosság azokat is a drámai költemény gondolatai felé terelik, akiket nem lehet a rendszeres színházi közönség soraiba számítani, akik ezen a népszínpadon találkoznak először az igazi drámával. Ez pedig eredmény, méghozzá rendkívül becsülni való eredmény. A hibák — amiről már szót ejtettünk — nem a koncepcióból adódnak. Inkább a túlmére- tezettségből, az ehhez a mértékhez szükséges technikai apparátus hiányából, a rendező szabadtéri gyakorlatának hiányából, a nem eléggé koncentrált hangosításból, a statisztéria fegyelmezetlenségéből és itt-ott a látványosság túladagolásából. A nagy érdeklődéssel várt új szereposztásból az Ádámot formáló Nagy Attila váltotta be leginkább a fellépéséhez fűzött reményeket. Tiszta, erőteljes figurát hozott. Szép, férfias orgánuma kitűnően érvényesült. Játéka közelről és távolról egyaránt élvezetes volt. Ruttkai Éva sokféle színnel elevenítette meg Évát. Tudott kemény és líraian lágy lenni. Csupán a koíok fölött álló, általános vonásokkal, az örök Évával maradt adós. Túlságosan huszadik századi volt. Gábor Miklós szokatber már megszokta, nehezen tudott kitérni hatása alól. Bessenyei Ferenc vele ellentétben éppen kitűnő szövegmondásáKifizve a paradicsomból. Éva: Ruttkai Éva, Ádám: Nagy Attila Enyedi Zoltán felvétele lan Lucifert formált. Nem az Ürral is szemben álló esőt hangsúlyozta, hanem inkább a nagyratörő ember ellenpárját: a minden küzdést, minden hitet kicsúfoló cinizmus megtestesítője. Zártszínházi hangsúlyai, gyors átkötései nehezen követhetők, nagy figyelmet igénylőek voltak, de ha az emval, azonnal megfogó alakításával tűnt ki. Nagy hiba volt fontos epizódokat főiskolásokra bízni. A villanásnyi szerepek komoly színészi erőt kívánnak. Ezek hiányában a Tragédia fontos vonásai sikkadtak el, hangsúlyos részek maradtak szürkeségben. Varga Ákos Egy lap a helytörténetből Az Albatrosztól az űrhajóig f\riási árnyék suhan végig az udvaron. Hétéves kislányom rezzenés nélkül játszik tovább. — Nézd, milyen alacsonyan száll a helikopter! Ám örökké miér- tező, kíváncsi gyerekem fel se pillant. — Csak egy repülőgép — szól vissza. — Láttam már ilyet negyven- milliószor. A kicsi csak most az ősszel kezdi meg általános iskolai tanulmányait, ezt a számadatot tehát nem kell egészen hitelesnek elfogadnunk. Gondolom, egyébként is csak jelezni óhajtotta, hogy az ilyesmi egy kiöregedő óvodásnak nem újság. Mit tehet mást az apa; elhallgat és elgondolkodik. Gyermekkoromban még izgalmat keltett egy-egy gép feltűnése. A grun- don még a legke- csegtetöbb támadást is félbeszakítottuk egy szorgalmasan berregő kétfedelű kedvéért. Nagyapáink pedig ámulva, csodálkozva lesték az első pilóták attrakcióit. Égy-egy felszállás cirkusznál, vásárnál vonzóbb látványosságnak számított. Még a szenzációkhoz szokott újságírók is lelkesülten, fantáziájukat szabadon szárnyaltatva írták tudósításukat. Az ügy jelentőségének tudatában megörökítették az első helyi repülő- bemutató eseményeit, hangulatát Kecskeméten is. 1913. április 6-án, Dobos István Albatrosz nevű gépe emelkedett először a magasba és szállt el 760 méter magasságban a város felett. „Hatalmas éljenriadalom kísérte — olvashatjuk a Kecskeméti Nagy Képes Naptár 1914-es számában — o vasmadarat. Az emberek örömujjongva. kipirult arccal, csillogó szemekkel bámultak az égi csoda után. .. nem sok idő múlva be fog népesülni a levegőég repülő emberekkel, és akkor meg fog változni a mai világrend is teljesen.” De figyeljük csak tovább: „És nincs benne semmi lehetetlenség, hogy alkalmas, a levegő jelenlététől független űrgépekkel a levegő határain túl is magasba emelkedhet, talán még a csillagokat is megközelítheti a semmitől vissza nem riadó, merész ember.” Heltai Nándor
