Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
Párbeszéd az Alpokban (Folytatás az 5. oldalról) hanem magyar — mondom hirtelen. Meglepődik. — És hogyan jött ide? — kérdi élénk kíváncsisággal. — Budapesten felültem a gyorsvonatra, Bécsben átszálltam a körvasút egyik szerelvényére. így. — És kiengedték? — Minthogy itt vagyok, az Alitokban, nyilván kiengedtek. — Érdekes — csodálkozik. — Én nem találok benne semmi megcsodálni valót. — És visszamegy? — folytatja felfokozott érdeklődéssel. — Engedje meg, hogy a kérdésre kérdései feleljek. — Bitte. — ön visszamegy Münchenbe? — Hogyne! — szinte felkiált. — Asszonyom, akkor miért csodálkozik azon, hogy én is visszatérek a hazámba? — Nálunk az újságok nagyon rosszakat írnak Magyarországról. — Tudom. De azt is, hogy miért teszik. — Meg a Füchtlingek is sokN Ars poetica helyett Már harminc éve élek a Szó bűvöletében, kap csókot lelkemtől a felsugárzó gondolat. Fájdalom és öröm: megrázón tud vallani rólad az ecset, a véső, a parányi kottafejtfk regimentje, mégis, a betűk fekete légiója harcol legkonokabbul, hadakozva a sötétség ellen, magasra tartva a fény birodalmának tündöklő zászlaját. Minden harsány szívdobbanásom, minden nagy rezdülése a világnak újraéled a toll fénylő hegyén... Ó, mennyi témát kínált a világ: keser-édes szerelmek marcangoló, vagy egekbe emelő perceit, súgott szavak drága döbbenetét, a hűlt hantokig kísérő pilla-rebbenéseket... Majd minden csókom boldog-borús versbe oltódott, s a húszéves lázak kamasz-idején egyetlen hangnemben énekeltem én. Tétova fruska-ölelések, fülledt-vad asszonymámorok, a szépség ízét adtátok nekem, s a merengő férfi mindig visszatéved andaJogni a múltak mezejére. S hogy mégsem csupán a csók igrice lettem, azt büszke évszázadomnak köszönöm, melyben bölcsőm ringott, kiteljesült férfikorom, s melyben több emberöltőt adatott egyszerre megélnünk. Láttam a szálkás húsú nyomort, éhezők szemében az őrjöngő kérdőjeleket, a napszállati mezők porában viskója felé bánatát vonszló parasztot; átgázoltak rajtam az évek, amikor áhított kincs volt a betévö falat, s az akart halál mátkái számára alig volt temető. Miniszterek tárgyaltak, kormányfők röpködtek, „baráti jobbok" és „segítő kezek" nyúltak, de afelé, aki rászorult, még szalmaszál sem. Tucatszám szaporodtak a világmegváltók és a hangzatos szólamok, toborzó-igérő jelszavaktól csengett a fülünk; mind kúszáltabb lett a tohuvabohu, mind feneketlenebb az aljasság, mind határtalanabb a téboly, mind dühödtebben pergett a dobszó, míg végül géppisztoly-pergéssé vált; érc-szavún rikoltottak a marsok, s zsinóron húzott férfisorok meneteltek dongó diszlépésben a megsemmisülésbe. Emlékszem a napra, mikor hozsannázó hadparancsok üvöltöttek a mézként ömlő nyárba, vad vezényszavak tépték ki testvéreim, barátaim 11; s a barnabőrű lányok öleléséből Mentek: ennek Voronyezsnél üvegeseden tekintete az ártatlanul ámuló égre, amannak halványzöld tábori lapjai Sztálingrád pokla után nem jöttek többé. Vártuk még őket; a fásultszavú szülőkben máig sem tudott kihunyni a reménykedés, s az augusztus-testű mátkák szemében, ködök közt, most is ott ég a s^envtelenül mikrofonba konferált légiriadók nyara, s az a vérízü bort termő ősz..; Vernichtungslager — — — nemsokára e szót ü megtanultuk, mert ránkzuhant ama vigasztalan március: Tigrisek faroltak a városok szürke macskakővé»; és stukák zúdultak a lomhán guggoló falvak megvonagló egére. Sok volt már ennyi rémület, de a kókler Sort repertoárja kimeríthetetlen. Úgy peregnek a képek, mint megbomlott filmszalag villanásai: a Dunába hulló Híd hervadt falevélként úszó hullái, árpádsávos karlendítések, géppisztolyok izzadt, mocskos kezekben, tömegmészárlás, felkoncolás, „országjárás a nyugati gyepűn",.. mindent beszélnek. (Füchtüng- nek hívják a disszidenst.) ézze. Aki elhagyja a hazáját. s más országban akar fészket rakni, mondhatnám úgy is, hogy be akar vágódni más országban, gondolja, hogy ezt mondja: „Kérem, engem odahaza tejben-vajban fü- rösztöttek, de meguntam a jódolgom, s eljöttem rosszabbul élni”? Gondolkozzunk logikusan. Nyilvánvaló, hogy a Füchtlingek kígyót-békát kiáltanak elhagyott hazájukra... Egyébként egy részükért nem fáj a szívünk. Azokért igen, akik gyerekfővel vették nyakukba a világot, s most hajótöröttként hányódnak a nyugati „jólét” hullámain. — Nálunk magas az életszínvonal. — Tudom, hogy milyen. A napokban beszélgettem egy önökhöz került honfitársammal. — Hol beszélgetett vele? — villan fel. — Érdekes. Az önök újságjai azt írják, hogy Magyarországon nem lehet az embernek szabadon nyilvánítania a véleményét. S elnézését kérem, de ön egészen izgalomba jött, mert gyanítja, hogy nem éppen jókat hallottam az életviszonyaikról... Egyébként Salzburgban beszéltem a Füchtlinggel — füllentem, nehogy a nővérével randevúzó fiatalembernek baja essék. ! Az asszony összeráncolt hom- I lókkal töpreng. — Ám maradjunk az önök életszínvonalánál — folytatom. — Hiszen közvetve ön is megismertetett vele. — Nem értem. — Azt mondta, azért jött Ausztriába, mert itt olcsón lehet üdülni. Két gyermekkel napi 150 schillingért. Önöknél ennél is többe kerülne az üdülés. Nekünk, magyaroknak, viszont ez is drága. Asszonyom, ezért a pénzért, bár igaz, nem ilyen hegyes vidéken, de ugyanilyen eldugott, isten háta mögötti helyen, valamelyik alföldi tanyán, a banki árfolyamon átszámítva 230—240 forintért, ön nem egy napig, de egy teljes héten át különben üdülhetne. Elképed. — Kérem, jövőre jöjjön Magyarországra a férjével, s a kisgyermekeivel együtt. Győződjenek meg a saját szemükkel, hogy nem úgy élünk, ahogy hiszik: hogy reggel kolompszóra ébredünk, aztán csajkával a kezünkben sorba állunk, majd szuronyok között elindulunk dolgozni. Tfcí ásnap a girbe-gurba utcán már kedves mosolygással üdvözöl. Ogy látszik, megemésztette mindazt, amit mondtam neki. — Auf Wiedersehen — mondja. — Auf Wiedersehen! Tarján István Árvízvédelmi fotókiállítás Baján Immár hagyománynak számit Baján, hogy ünnepi fotokiállú- tűst rendeznek az alkotmány napján. A kiállítások iránt mindig igen nagy az érdeklődés. Az idén azonban a szokásoktól eltérően ez az esemény nem o Duna Fotóklub éves munkáját reprezentálta, s rendezője sem a klub volt, hanem a Bajai Vízügyi Igazgatóság. A képek az országot sújtotta nagy katasztrófáról, a duni árvízről szólnak, az árvízvédelem hősi küzdelmét mutatják be megrázó erővel. A dekorativen megrendezett kiállításon mintegy 150 kép látható. A vízügyi igazgatóság dolgozóinak, néhány meghívott fotósnak és az árvízvédelemben részt vett katonáknak munkái. Az avatatlan néző számára is felidéződnek ezen a másfél száz képen a szörnyű napok. Vajon kinek nem szorul el a szíve Bojkor József Segítenek-e? című képe láttán. Egy idős asszonyt ábrázol, akinek szinte a kiáltását is halljuk: Segítség! Siessetek, mentsetek meg! Más képek azokat mutatják, akik napokon, heteken át vállalták a fáradtságot és a veszélyt a bajbajutottakért. Ékesen beszélnek ezek a felvételek a honvédség, a lakosság és a vízügyi szakemberek összefogásáról, amellyel végül is sikerült megfékezni a viz pusztító erejét. Igen érdekesek azok, amelyek bemutatják az árvízvédelem szolgálatába állított modem technikai eszközöket. A kiállítás csaknem ötezer Nehezen csitult a fegyver zaj, o Dunántúlról még szapora ágyúdörgés görgőn, és kósza rémhírek bugyborékoltak, mikor falunkban már kitűztük a Szabadságot házak ormára, kabátok hajtókájára, s magvait hinteni kezdtük a még fáradtan ocsúdj} értelembe'.'. Ó, akkor a soha-nem-érzett szédületben ajkunkra adakozón olvadó lánycsókok, az azóta-se-volt éjszakákon felhők közt súlyosodó nemesfém-holdvilág izeivél-fényével szépült főlénk a Béke. Elzúgott megannyi év. Küzdelmek, kudarcok, buktatók; s diadalok, világba szökkenő szép tettek; a kikövetelt Holnap elébe bontott zászlók, melyeknek eszme-fodrozta ünnepi lobogását kell szüntelen-harsányan kidalolnunk! S _ kapitánya a sötétség ellen harcoló betűknek, me gszállottja a Szó bűvöletének — az újabb évezred küszöbéig sem tudnám betűkbe énekelni szorgos világunk csidagrengető rezdüléseit! 1«. A* éljenzéstől nem lehetett hallani Joós válaszát. Az őr- nagy sebtében beöltözött és a szorítóba lépett. A mérkőzés heves ütésváltással kezdődött és belharcba csapott át. Joós szemernyit sem kímélte parancsnokát. alapállást változtatott, és nagy ütésre készült. Az őrnagy azonban jól védekezett, ée átvette ellenfele támadó harcmodorát. Egy belharcból való bontás után gyors halhorga Joós állára csattant, A katona egy pillanatra megtántörődött. majd behunyt szemmel végigvágódott a padlón. A parancsnok rohant volna felsegíteni, de Sárkány meglehetősen durván félrelökte, és ana^k rendje-mődja szerint kiszámolta a földön fekvőt. Az őrnagy zavartan öltözött fel, idegesen sietett ki a tornateremből. Egy pillanatra még feltámadt benne a tapasztalt versenyző. — A jobb keze hajítófát sem ér — gondolta. És nem is ütöttem nagyot. Semmiesetre sem volt megrendítő erejű az ütés — csaknem fennhangon gondolkodott. Ennyire üvegállú lenne? Kizárt dolog. Minősített versenyző — viaskodtak benne az érvek és ellenérvek. Emlékezett rá, hogy á földön fekvő Joós szempillái között többször rápillantott, tehát nagyon is észnél volt. — Nem lett volna szabad kesztyűt húznom — gondolta felvételből született meg. Alig van az itt látható anyagban olyan kép, amely ne érdemelt volna díjat, vagy jutalmat. Éppen ezért valóban nehéz dolga volt a zsűrinek. De egyet kell értenünk a döntéssel, amely Horváth Péter kollekciójának az első díjat, Halász Kálmán Esőben a gáton című képének második díjat és dr. Pump József Lankadatlan erővel dolgoznak a nagy buzgárnál című képének a harmadik dijat ítélte. Jó ügyre áldoztak a különféle szervek, amikor a díjazott képeken kívül a legjobb müvek szerzőit tiszteletdíjjal jutalmazták. A megyei tanács tiszteletdíját Horváth István honvéd kapta az Uszály egymagasság- ban a töltéssel című képéért. A Bajai Vízügyi Igazgatóság tisz- teletdíját Bojkor Józsefnek, az MTI munkatársának Segítenek-e? c. képéért, a Bajai Városi Tanács tiszteletdíját pedig ár. Bárány Istvánnak Kádár János elvtárs köszönetét mond a sikeres védekezésért című képéért ítélték. A legjobb szakmai képért ketten kapták meg a kiállítás tiszteletdíját: Görbe Ferenc (Erősítik a hátai nyárigátat Szeremlénél) és Szigeti Lajos (Védekezés Dunafalvá- nál). A művészi kivitelben és technikailag egyaránt kitűnő anyag sok örömet szerez a látogatónak. Valóban élmény ez a kiállítás a látogató számára, összeállítóit külön dicséret illeti az ízléses rendezésért. Krisch Béla. szinte keseregve. — Ez az ember megjátszotta az én győzelmemet. .. háborodott fel a tisz. tességérzete. — Miért nem verekedett úgy, tovább mint az első percekben? A balkeze mint egy lóláb! Igaz, hogy a jobb viszont nulla. — Kerekedett felül benne a tárgyilagos sportember. — Ezt az első másodpercekben felfedeztem — moso- lyodott el. — A jobbkezétől nem is védtem magam. Tulajdonképpen könnyű volt megverni. Kiütöttem, és kész. ö is agyonverte azt a kelekótyát. Nekem pedig lefeküdt, mert gyáva. — Gyáva! — morogta. Nem a vereségtől félt, hanem az ütésektől. Soha nem lesz igazi ökölvívó — dörmögött magában. Bántotta, hogy van egy gyáva katonája. * Valter kéjes nyújtózással ébredt. Megropogtatta csontjait, körülnézett. Meglepődve tapasztalta. hogy a lány nincs mellette,
