Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-24 / 198. szám

1965, augusztus 24, kedd 5. oldai Van, aki forrón szereti Amerikai film Jerry és Joe, a két balszeren­csés muzsikus, Karamell, a gyö­nyörűséges énekesnő, egy válo- gatottan csinos nőkből álló ze­nekar, valamint mindenre el­szánt gengszterek alkotják a törzsgárdát ebben a kavargó történetben, amely mint egy bo­londos körhinta, hol a humor. lehetőségeket aknáz ki a rende­ző, aki — becsületére legyen mondva — ha néha súrolja is, de sohasem lépi túl a jó ízlés határait. A film legnagyobb értéke — a színészi játék. Karamell sze­repében a tragikusan elhunyt „szexbomba'’, Marylin Monroe hol az izgalom csúcsaira röpíti a nézőket. Már az első jelenetek után meg kell állapítani, hogy a ne­ves amerikai rendező — Billy Wilder — érti a dolgát. Remek­beszabott jelenetekkel — gyász­autós gengszterüldözéssel — in­dítja a filmet, s hogy vérre megy a játék, azt hihetővé te­szi a hely és az időpont: min­den idők gengszter eldorádójá­bán, az 1929-es Chicagóban va­gyunk. Mert, hogy a néző való­ban ott érezze magát, arról gondoskodik a rendező. Túlzás­ba persze nem viszi a dolgokat, ezért keveri az Izgalom sötét tó­nusaihoz a feszültségeket felol­dó humor tarka színeit Izgalomról a gengszterek gon­doskodnak. Nevetésről: a két női ruhába kényszerült muzsi­kus. Ebből a különös szituáció- oól — a nemek folytonos ösz- szekeveredéséből — nagyszerű szerez kellemes perceket. Nem­csak elbűvölően szép, hanem tehetséges, amennyire ebből a kedvesen érzelmes szerepből is megállapítható. Joe szerepében Tony Curtis, kellemes jelenség. Jack Lemmon alakítása viszont színészi remeklés. Félelmetes komikai érzékkel karikíroz tipi­kus női tulajdonságokat, egy zsonglőr ügyességével és egy zseniális clown varázserejével feszíti, oldja, irányítja a nézők hangulatát. Tévedés lenne ezt a filmet művészi jelzővel illetni. Hiba lenne viszont — elhallgatni, vagy kisebbíteni az értékét. Azt, hogy néhány színtelenre, vagy túlontúl érzelgősre sike­rült jelenetét leszámítva — nagyszerűen szórakoztat Fer­geteges komédia, nevetést fa­kasztó vígjáték a javából. És ez sem lebecsülendő tulajdon­ság. V. Zs. HOL VAGYUNK MIÍR A PAPRIKAJANCSITÓL? Országos bábostanfolyam Kecskeméten A kecskeméti országos báb­játékos-tanfolyam program, ját olvasva nagyot néztem. Tu­dományos megfogalmazású el­méleti előadáscímek, nyolc stú­diójáték begyakorlása. Nem sok ez egy kicsit? — Lejárt a paprikajancsi ko­ra — látott át udvariasságom szitáján Báron László, a Kecs­keméti Gyermekszínház társu­latvezetője. — A bábjátszás ma már a pedagógia fontos, szóra­koztatva nevelő eszköze. Iskola a színházhoz és a többi művé­szethez. Persze, ez csak úgy le­hetséges. hogy önmagában is művészet, méghozzá az egyik legkomplexebb. Illusztráljuk ezt a tanfolyam néhány pillanatával. Zsuzsi játékai Bűbájos gyermekdarab a Zsu­zsi. Tulajdonképpen nincs sok meséje. Kis címadó hősnője (az egyetlen élő szereplő) önfeled­ten játszik játékaival, a ku- tyussal, cirmivel, a kecskével, kiskertje növényeivel, a lusta tökkel, a szende paradicsom­mal, a haragos paprikával. Olyan kedvesen, ötletesen, hogy a házi bemutató felnőtt nézői nem győztek kacagni. — Megmutatni, hogyan kell szépen játszani környezetünk egyszerű tárgyaival, erre he­lyeztem a hangsúlyt — mondja Bükkösdi László, a szerző. — A betét játékot el tudnám kép­zelni úgy is, hogy a nézőtérről hívunk fel. gyerekeket, hadd rögtönözzenek. Eleinte talán akadozna, de aztán versenge­nének a szerepekért. Mi a báb­bal alkalmat akarunk adni a gyereknek, hogy kiélje akti­vitását, kapaszkodót a játéko­san burjánzó fantáziának. Jó lenne ezt olyan fokig fejleszte­ni, hogy a gyerek esetenként maga csinálja a bábot. A Zsuzsit különben a kecske­méti óvónők lel kés együttese tanulta be a tanfolyamon, és valószínűleg gyermekszínházunk első őszi bemutatója lesz. Hat perctündérországban „Eóbita, Bóbita épít. hajnali ködfal a vára, termeiben sok a vendég, törpekirály, fia, lánya.” Barna, lila, piros, sárga oszlo­pok (könyékig érő kesztyűk) lendülnek a magasba, ugyan­olyan színű fátyolkendőket (ködfalakat) lebegtetnek Bóbita parancsára. Bóbita hófehér kesztyű, az ujjhegyeken néhány szál árvalányhaj. Ennyi az egész, mégis a tündér tökéletes illúzióját kelti. Még csak a próbát látom. A miskolci Balogh Sándorné, az ország egyik legjobb amatőr bábjátékosa elégedetlen, újra meg újra kezdeti. — Jaj, hát annyi mindenre kell ügyelni! Nehogy a hét sze­replő összeütközzön a parányi mozgástéren, nehogy a fejük a paraván fölé bukjon, a kezek szinkronban táncoljanak a ze­nével, a zene kiválasztását, a koreográfiát is rengeteg, töp­rengés előzte meg. Mindez las­san meglenne, most már „csak” csiszolni a végtelenségig, hogy szöveg nélkül is érthető legyen. Napi öt óra kimerítő elméleti foglalkozás után ilyesformán zajlottak az esti gyakorlatok. De abba lehetett-e hagyni a kö­telező három óra után? Néhá éjfélig is elbibelődtek. A néző majd csodálkozik, és nem is jut eszébe, hogy a tündérvilág meg­elevenítő! pedagógusok, akik a hivatás, a család számtalan gondja közül szakítottak időt arra a hónapokig tartó munká­ra, amíg ez a hat perc össze­állt. És a bábjátékosnak az je­lenti a sikert, ha erre tényleg nem gondol senki, ök eltűnnek, de ottmaradnak a manók és Bóbita — a szépség az élmény. Hogyan készül Bóbita ? Mivel bábjátékról van szó, Bóbita a „Ki mit tud”-versen- gései után feltétlenül a pécsi „Bóbita”-együttest juttatja eszünkbe. Vezetője. Kos Lajos grafikus- művész kikapcsolja a magnót, leül. Nem csodálom, ha fáradt, hiszen az utóbbi húsz órából nyolcat végigbeszélt, mint a tanfolyam előadója. Most a ze­ne, a mozgás, a kép kapcsola­táról volt szól. — Például meghallgattuk Respighi szimfonikus költemé­nyét, a Róma kútj alt, megnéz­tük dián a kutakat, és megpró­báltam érzékeltetni a folyama­tot, hogyan jutott el a művész a képi ihletéstől a zenéig. Hogy miért kell ez a bábosoknak? Mert. mi ugyanezt csináljuk csak fordítva, ha zenére dolgo­zunk. A zenéből kell kihozni a képet, majd a mozgást. Emlék­szik a tv-ből a Bach-számunk- ra?... — Mit csinál most a „Bóbi­ta” ? — Évente öt premierünk van, ez kb. száz bábot mozgat, ren­geteget járunk tájra, és Pécsen állandó felnőttműsor is van. — Kecskemét is eljuthat erre a fokra? — Itt van az ország egyik legkorszerűbb gyermekszínpada. Báron László és Bakkay Tibor- né kezében pedig kitűnő kezek­ben van a Bács megyei bábját­szás. „Mozgó képzőművészet“ A tanfolyam bábjait Balogh Beatrix tervezte. — Idenézzen! — magyaráz sodró erejű temperamentum­mal — Mi ez? Otromba fatuskó. Egy kis faragás, néhány jelzés, a hatás nem maradhat el. A bábok földön fekve is döb­benetesek. Merev, szögletes, szigorú világ. Öriási bajusz, tisztelgésre emelt kéz: ez az őr­mester, maga a szolgai köteles­ség. A katonák ijesztően egy­formák: vállukon puska, a mel­lük céltábla, a fejük sírkereszt. És aki szemben áll ezzel a zsar­noki szögletességgel, a megvert cigánylegény: minden kontúrja kerekded, gyöngéden formált. Ezek már felnőtt darab. Garda Lorca Csendőralezredes című jelenetének bábjai. — Kissé problématikus darab volt — folytatja Balogh Bea. — Azért is bíztuk Lenkefi Kon- rádra. — Hasznos tíz nap volt — összegez Kresz Frigyes, az Or­szágos Népművelési Intézet munkatársa, a tanfolyamvezető. Negyvenen voltak itt az ország minden részéből. Elsőrendű cé­lunk, hogy megteremtsük a bábjátszás szakképzett megyei vezetőgárdáját. A munka nehe­ze, a velük azonos nyelvet be­szélő’ szélesebb kollektíva ki­alakítása már az ő dolguk lesz. Szabó János 13. Az őrnagy — valamikor elég­gé ismert ökölvívó — Sárkány zavarát látva, hellyel kínálta és melléült a kis asztalhoz. — Mi újság, Sárkány elvtárs? — kérdezte, miközben rágyúj­tott. A gyufaszálat egy jól irány­zott dobással a kályha nyílásá­ba röpítette. A szemük össze­villant, és mindketten elmoso­lyodtak. A feszültség eloszlott. A hadnagy azonnal rátért a lényegre, röviden beszámolt Ákos gyakorlótéri feleletéről. — Hiába. Ha egyedül mara­dok, akkor sem tudom elhinni, hogy Lábas ölte volna meg Fa­ragót — fejezte be a jelentését. Az őrnagy előredőlve az asztal­ra könyökölt és két tenyerét ha­lántékára fektette. Bal szeme mongolosan keskenyre szűkült. Érdeklődéssel figyelte a kályhá­ban parázsló brikettet. Nagy so­kára szólalt meg, de csak eny- nyit mondott: — Nézze... — de aztán nem folytatta a mondatot. Látszott rajta, hogy erősen töpreng. A hadnagy szaporán pislogott, már kevésbé bízott benne, hogy a parancsnok állást foglal. Az őrnagy a kályha feléfrics­kázta a cágarettavéget, de ezút­tal nem találta el a nyílást. — Ez csak nyolcas köregység volt — jegyezte meg, majd át­menet nélkül hozzátette: — Sok minden lehetséges. El­mesélek önnek egy esetet. Még fiatal század parancsnok voltam, és egy nyáron üdülőben töltöt­tem a szabadságomat. Jószerint még meg sem barátkoztam a környezettel, amikor táviratot kaptam, hogy azonnal vonuljak be. Elképzelheti, hogy örültem. Mit volt mit tenni — vonatra ültem és bevonultam. A zász­lóaljparancsnok a következők­kel fogadott: Az egyik katonám, még név szerint is emlékszem rá, a Hajzer vasárnap este az étkezdében fegyvertisztítás köz­ben átlőtte a lábát. Gondolja csak el, vasárnap este, és az ét­kezdében. Véletlenül lőszer ke­rült a fegyverbe. Véletlenül! Az öreg csúnyán legorombított, amiért ilyen állapotok uralkod­nak a századomnál, és azon me­legében a nyakamba sózott öt napot. Ahogy visszatértem a mozi gépész-tanfolyamról — ezt füllentettem az asszonykámnak — csak nem hagyott nyugodni az eset. Sem azelőtt, sem azóta nem voltam fenyítve. Hajzer a kórházban feküdt, a holmiját a szolgálatvezető raktárában őriz­te. Lementem az étkezdébe, elő­hozattam a helyszínen talált holmit, odahívattam a vasárna­pi őrparancsnokot és utasítot­tam, mindent rendezzen el úgy, ahogy találta az esemény után. Egy kicsit töprengett, aztán szé­pen összerakott mindent. Volt ott átlőtt csizma, véres kapca, töltényhüvely, géppisztoly, zseb­kendő, újság, meg mit tudom én már, hogy mi, de egy nem: a fegyvertisztító felszerelés. És ez az esemény hatása alatt nem tűnt fel senkinek! — magya­rázta egyre nagyobb hévvel az őrnagy. Sárkány feszülten fi­gyelt. — Kizavartam mindenkit az étkezdéből és gondolkodni kezd­tem. Nem telt bele fél óra, és a következőket állapítottam meg: Hajzer a lövést állva adta le, a fegyvert függőleges helyzetben tartotta, féloldalával a falnak dőlt, a lábujja tövére célzott, és figyelmen kívül hagyta, hogy ilyen rövid távolságon nincs röppályája a lövedéknek. így aztán a lábfej középcsontját lőtte szét. Egyszóval öncsonkí­tás történt. Kocsira ültem, és meglátogattam Hajzert a kór­házban. Természetes hangon üd­vözöltem, mielőbbi gyógyulást kívántam neki, maid minden apropó nélkül megkérdeztem tő­le: — Miért tette ezt. Hajzer? Elkapta a tekintetét, befordult a fal felé és zokogni kezdett. Valami Jutkát emlegetett. Az őrnagy mélyeket szívott a cigarettából, többször egymás­után. Látszott, hogy lényegében elmondta, amit akart. Amit ez­után mondott, az csak kikerekí­tette, lezárta a történetet. — Nyolc hónapot kapott, én viszont azóta is csak egyszer jutottam el üdülőbe. No. mind­egy. A feleségem meg van győ­ződve róla. hogy ha élkövetke­zik az általános és teljes lesze­relés, legrosszabb esetben mo­zigépész leszek — nevetett fel kesernyésen. Felállt, megropog­tatta derekát, és néhány lépést tett az ablak felé. Háttal állva mondta: — Sohase baj, ha számolunk a variációkkal. Az eset koránt sincs egyértelműen tisztázva. Egy dolgot azonban ne felejt­sen — fordult hirtelen a had­nagy felé — nevezetesen azt, hogy a feltevések akármilyen valószínűek. egyáltalán nem té­nyek. Ezt nem. hagyhatjuk fi­gyelmen kívül. Egy megalapo­zatlan, de éreztetett feltevés évekre, vagy netán örökre visz- szavóghat egy embert. Remé­lem, ért engem? — lépett egé­szen közel a hadnagyhoz. Sárkány tiltakozni próbált. — Őrnagy elvtárs! Én nem is azért jelentettem, csakhát... (Folytatása következik.) Hóembert építettek augusztusban Vasárnap délután Holding- ham angliai faluban rendkívül heves vihar után jégesővel ke­vert tízcentiméteres hó esett és a váratlan vihar akadályt oko­zott a közlekedésben. A vára­kozásra kényszerített utasok az Időt arra használták fel, hogy a friss hóból egyméteres hóem­bert építettek. (MTI) Égből pottyant ital Húszezer liter vermutot szál­lított egy teherautó Jugoszlá­viából Lengyelországba. A so­kak által kedvelt rakomány azonban nem érkezett meg ren­deltetési helyére, mert a teher­autó Gorican horvát falu kö­zelében az országúton megcsú­szott és a tartályból a vermut az árokba ömlött. A falu lakói percek alatt fazekakkal, üvegek­kel, sőt lavórokkal és még na­gyobb edényekkel „felszerelve” jelentek meg a helyszínen és megkezdődött a közelharc az árok minél jobb megközelítésé­ért. A rendőrség 15 perc alatt kiért a baleset színhelyére, de ez a negyedóra elég volt ahhoz, hogy több mint 500-an megtöltő sék edényeiket és bendőjüketaz „égből pottyant” itallal. (AP)

Next

/
Thumbnails
Contents