Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-19 / 195. szám
I98S. augusztus 19, csütörtök 3. oldal MEGYESZERTE LEARATTAK Kitűnő Véget ért a nagy betakarítási feladat első szakasza: megyénk nagyüzemi gazdaságaiban — a zab vágását is beleértve —mindenütt pontot tettek az aratási munkák végére. A megye három járásából — a bajai, a dunavecsei és kiskunhalasi járásból — arról is hírt kaptunk, hogy gabonafelvásárlási tervüknek maradéktalanul eleget tettek. Különösképp dicsérendő a bajai jár ág eredménye, amelynek gazdaságai az árvíz okozta hatalmas nehézségek ellenére a munkát jól szervezték, s mint az eredmények is mutatják, derekasan helytálltak. A felvásárolt gabona egyébként mind meny- nyiségét. mind minőségét tekintve országosan is a legjobb, s e tekintetben megyénk — Békés. Csongrád és Szolnok megyével együtt — egyike a legelsőknek. Az idei gazdasági évben termesztett — túlnyomó- részt Bezosztája, Fertődi és Bánkúti fajtájú — búzák hektolitersúlya például a 80— 84 kilogramm között van. A megyed tervekben szereplő 6400 vagon búzából és rozsból közös gazdaságaink eddig 5600 vagont adtak át a felvásárló vállalatnak. A tervet azonban előreláthatóan mintegy 800 vagonnal túl is teljesítik. Ami a cséplési feladatokat illeti, a kézzel vágott, illetve a kévekötő-aratógépekkel letakarított kalászos területeken mintegy félszázezer hold szemtermésének az elveretése van még hátra. A megyében 300 cséplőgép dolgozik. Mezőgazdasági nagyüzemeink túlnyomó részében az Alkotmány ünnepére a a gabona minősége ' csépléssel is végeznek. A gazdaságoknak talajadottságaik, illetve a gépesítés foka miatt a munkával hátrányban levő kisebbik hányadában is legkésőbb a jövő hó első harmadában befejezik a cséplést. Ez az ütem lényegesen jobbnak ígérkezik a tavalyinál, amikor a betakarítási feladatok egy része még októberre is áthúzódott. Teljes lendülettel folyik a közös gazdaságok nagy részében a vető- és a nyári mélyszántás, valamint a silózás munkája. A legfontosabb teendők egyike a fő vetésű silókukorica mielőbbi levágása és tartósítása, annak érdekében, hogy még a mostohább időjárás beállta előtt a másodvetésű takarmány- növény betakarítására is sor kerüljön. I „harci paripa veterán gazdája Lászlófalva határa a Pest megyei Kőcser községgel is szomszédos. A megyének ebben az északkeleti csücskében is, tanyák és erdők ölelésében, a napokban még cséplőgép búgott az Alkotmány Tsz szérűjén. Kenyeres Ambrus 18 tagú cséplőcsapata verette a zabot. A hajtisztítottak meg, és jóval több mint ötezer mázsa szemtermést is elverettek. Büszkén viseli a főgépkezelői rangot. És joggal büszke is lehet kötelességtudására, hi- vatásszeretetére ez az élete delelő jén túljutott ember, aki — sziről pattogott szigorú vezényszava: — Emberek, míg a szalma le nincs kötelezve, addig sehová se!... Azóta, tegnap, a szövetkezet másik gépével együtt az övével is befejezték a cséplést. Jóba Tibor A maradiság kára HOGY a maradiság, a gondolkodásmód, magatartás „röghöz kötöttsége” milyen súlyos béklyóval nehezedik egyes emberekre, s a következményeiben mekkora kárt okoz nekik, ehhez lépten-nyomon lehet példát találni. Ritka azonban az olyan eset, amelynek Alpár község jó néhány lakója a szenvedő „hőse”. Emberek, akik az öt-hat évvel ezelőtti, s a még korábbi mara- diságuk kárát ma is vallják. AZ TÖRTÉNT, hogy 1960-ig, a mezőgazdaság szocialista átszervezéséig, tucatnyi tucat alpári gazda időnként földet vásárolt a szomszédos — Szolnok megyéhez tartozó — községek, főként Tiszasas határában. Az alpári vezetők szerint a helységük birtokait ily módon növelő — azaz csak 1960-ig növelt — földek területe több mint ezer hold. Mégsem alpári határ az, mert... NOS, ITT JÖN a maradiság, amiről a tiszaparti község érdekeltjei annak idején jóízű so- molygással azt hitték, hogy inkább az állammal „kibabráló” agyafúrtságnak nevezhető. A földek megvásárlásának tényét ugyanis nem jelentették be az állam illetékes hivatalánál, azaz a birtoklási viszonyban beállott változást nem vezettették a telekkönyvbe, hogy ne kelljen az előírt illetéket leróniok. A tsz-ek szervezéséig ebből nem is lett bajuk, adás-vételi szerződés, néha csak egyszerű Írásos megállapodás alapján művelték a megvásárolt parcellákat. AZ ÁTSZERVEZÉS után azonban a telekkönyvi adatoknak megfelelően rendezték a községek határának területét, s a tucatnyi tucat alpári gazda „hoppon maradt”; megvásárolt 'földjeik a szomszédos községek tsz-eibe kerültek. Üsse kő — mondanák —, a népgazdaság szempontjából jóformán mindegy, hogy milyen termelőszövetkezet égisze alatt folytatnak nagyüzemi gazdálkodást. Csakhogy nekik mégsem mindegy, mert nem ők, hanem a földjüket korábban eladott, de a telekkönyvben továbbra is tulajdonosként szereplő — és nyilván befelé mosolygó — szomszédok kapják a földjáradékot. Az alpáriak évek óta instan- ciáznak a fonák helyzet tisztázása végett, de — az eddigiekből ítélve — nem remélhetnek gyors megoldást. — Oh, én maradi — öklözik most a fejüket. TEGYÜK HOZZÁ: oh, de jó lenne, ha a maradiak — főként a szántszándékkal maradiak — más vonatkozásban is hasonlóképpen járnának. Hogy megtanulják: amíg az okos más kárán tanul, — ők bizony a saját kárukon kénytelenek okosodni. T. I. tóerőt viharvert Hofherr erőgép szolgáltatta. Mellette borostásan, a munka szürke porától lepve idős ember igazgatta a dinamót: Guth István, a környék gépmestereinek veteránja. — Jövőre lesz fél évszázada annak, hogy gyerekfejjel ismerkedni kezdtem a tüzes géppel. Azóta csaknem mindenfajta erőgép volt már a kezem alatt. Ebből a kivénhedt „harci paripából” kettőt vásárolt a tsz a Kecskeméti Gépállomástól. Jóformán ócskavas volt mindegyik, de megreparáltam őket, s azóta sokszorosan kikeresték az árukat. Guth bátyánk, a 62 éves tsz-nyugdíjas november óta dolgozik itt, az Alkotmányban. Valóban nem frázis az. amit beszélgetésünk során hangoztatott: „Minden ambíciómat a munkába fektetem.” Hiszen első ténykedése az volt, hogy „összebütykölt” egy darálót, amellyel egész télen őrölték a körös és a háztáji baromfiállomány takarmányát. A két avítt Hofherrt alig néhány „piroshasú” árán tette üzemképessé. Segítségükkel a nyáron majdnem másfél ezer mázsa kombájngabonát esik, fű, hordja — 20—30 kilométert karikázik reggelente a munkahelyéig, s ugyanennyit este, szikrai otthonáig. — Rémítgettek, mielőtt a tsz- be jöttem. — mondta, miközben fele figyelme a gép munkájának az egyenletességét fürkészte. —• Legendákat meséltek arról, hogy Dugámál, az elnöknél könnyen áll a „lebamítás”. Hát aztán? Szeretném én azt az embert látni, aki legorombítson, ha becsülettel elvégzem a munkám! Márpedig Guth István elvégzi. Ékesszóló bizonysága ennek az is. hogy — nehéz riportalany: folyton folyvást jötl- ment, tüsténkedett: hol Itt, hol ott igazított valamit. Azután Dugár Sándor elnökhöz fordult: — Holnap, vasárnap dolgozunk-e? Merre veretünk majd a harci paripával? — Sehol, Pista bácsi. — Egyenesben vagyunk, most már pihenhetünk egy napot. Elég volt a hajrában öt vasárnap egymás után. Veteránunk kissé zsörtölődve csóválta a fejét, de rögvest a munka végén járó csapathoz irányította lépteit. MészTIZENHAT EV Husszú főutca, egymáshoz ragasztott házak a makadámút két oldalán — a házsor és az úttest között jókora füves térség. Középtájon nagy sárga épület, ci- rádás, módos parasztház. Hajdani gazdáját volksbundista, népellenes magatartása miatt a felszabadulást követő évben nyugatra telepítették. Pár évig üresen állt a ház. Ám 1949 augusztus végén, szeptember elején új „lakók” vették birtokukba. Itt szervezték a község első szövetkezetét, a ma is gazdálkodó Dózsa Tsz-t. Jelenleg is ez a közös gazdaság székháza. Kiss Imre, Vígh Gábor, Vass József, Kovács Sándor, Balázsev Pál, s még vagy húszán, ekkor már mindennapos vendégei voltak, rövidesen pedig a gazdái lettek a háznak. A Dózsa Tsz 80 taggal alakult, több mint 800 hold szántóföldi területtel. Összeadták a vetőmagot Kovács Sándor könyvelő — az alapító tagok egyike — így emlékezik vissza azokra az időkre: — Szegény emberek voltunk valamennyien. Az első tagok legtöbbje negyvenöt után települt ide, a Viharsarokból. Uradalmi cselédek voltak, és bár itt lóra, fogatra hamar szert tettek, az önálló gazdálkodásban nem volt gyakorlatuk. így hát szerveződtünk, hogy csoportot alakítsunk, és a közösbe vegyük a földet is, meg a gazdasági felszerelést is ... Traktor nem volt, lófogat viszont akadt vagy hatvan. Az őszi vetésekhez összeadták a vetőmagot, s nagytáblába szórták ki. Még az akkortájt szervezett közeli állami gazdaságnak is segítettek. Gazdasági épületük nem volt, csak néhány tanyát kaptak, hogy a közös állatokat átmenetileg elszállásolják. Ezek részére is a tagok adták össze a takarmányt. Az első évben — 1950-ben — 17 forintot ért egy munkaegység, s ez akkor nem számított rossz jövedelemnek. Ügy látszott, elindulnak a felemelkedés, a szocialista gazdálkodás útján. De az azt követő esztendőben már törés következett be. Igaz, hogy azon a nyáron bőven volt napsütés, s valahogy beérett a gyapot, ám 1952-ben már zárva maradlak a gubók. Hasonlóképpen jártak a ricinussal, meg az afrikai eredetű takarmánynövénnyel, a Hegari- val is. „Fehér arany“ — fehér papír Balázsev Pál, a községi párttitkár akkoriban is hasonló funkciót töltött be. Nem volt könnyű dolga. Jobb lelkiismerete ellenére, ám felsőbb utasításra, neki kellett elfogadtatnia a „fehér aranyat” ígérő növényt, és a többi területszipolyozó furcsaságot a közös gazdasággal. — Nem növekedett, inkább évről-évre csökkent a gazdák jövedelme. A legnehezebb esztendő az 1953-as volt. amikor is egyáltalán nem volt mit osztani. Ma is úgy emlegetjük ezt a? évet, mint a „fehér papiros” évét. Pedig akkor már 2200 hold volt a területünk. Persze, sokan csak a földet hozták be, ők maguk elmentek az iparba. Voltak belépők is, de még többen búcsút mondtak a szövetkezetnek. Átjáróházzá vált a gazdaság. Gyakran változott az elnök személye is. Természetes, hogy az akkori politika nem kedvezett a szövetkezeti gazdálkodásnak. Állták a szavukat Nehéz helyzetben, közvetlenül az ellenforradalom előtt vette át a tsz vezetését Balázsev Pál. Mire eredményt ért volna el, bekövetkezett a bomlás... Öt- venhét elején úgy tűnt, teljesen feloszlik a közös. De nem! Az a negyedszáz^ ember, aki annak idején a legelszántabban kiállt a tsz létrehozása mellett, most is együttmaradt. — Lesz, ami lesz, de mi továbbra is közösen akarunk dolgozni — mondották. És álltáik is szavukat. A hosszú, hiábavalónak tűnő évek után új korszak kezdődött a szövetkezet életében. Több tsz is alakult a községben, megkezdődött az egészséges versengés. És a Dózsa Tsz állta a sarat. Ötvennyolcban már 42 forintot ért egy munkaegység, s ez az összeg minden évben növekedett. A legutóbbi zárszámadáskor 56 forintot osztottak. Ez természetesen a közös fejlesztése nélkül nem lett volna lehetséges. Egyik legszebb, s a legjövedelmezőbb tehénállomány itt található a megyében; tavaly 4600 liter volt a tejhozam átlaga. Jelenleg 230 szarvas- marhát, 900 sertést tartanak. És közös hizlalótelep is van már a községben, amely az idén másfél ezer hízott sertést értékesít. A Dózsa Tsz-nek nyolc traktora van, bár kissé elmaradt a gépesítésben. Gond ma is van — A gazdák jövedelme már évek óta több, mint amennyit egyéni gazdálkodással el tudnának érni — mondja Kovács Sándor. — Nézzen körül a faluban, majd minden házon antenna díszeleg. Sorra renoválják a házakat, építkeznek, és van már vagy hatvan személyautó is. — És nincs semmiféle probléma? Minden álmuk megvalósult? — Attól még nagyon messze vagyunk — válaszol kissé fáradt mosollyal a párttitkár. — Tavaly a rágcsáló pusztított, tavasszal pedig valami gabonabetegség ölte meg az összes lucernást. És az is baj, hogy sok g nyugdíjas, a fiatal meg kevés. Hiába van nagy jövedelem — közel a város, nagy a csábítá Gondolkozunk is, hogy mit tehetnénk. Leginkább az segít, h a fiatalok havonta kapnak rend szeres részesedést, pénzben é- terményben is. Tizenhat év... Sok minden elértek a vaskúti Dózsa Tsz gazdái. De a feladataik sem csökkentek, s ez talán így is var rendjén. Hatvani Dániel
