Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-17 / 193. szám
1965. augusztus 17, kedd 5. oldal MINT ÓRIÁS KENYÉR Irta: Várnai Zseni Tizenhat éve ezen a napon szavazta meg az országgyűlés a Magyar Népköztársaság új alkotmányát. Alkotmányunk sugárzó reggelén hazánk olyan, mint óriás kenyér, úgy mosolyog, és ontja illatát, szülöttei közt szétosztja magát. Búzakoszorú ékesíti őt, jelképezve a tág búzamezőt, piros pipacs, és kék búzavirág, mosolyog benne, mint az ifjúság. A föld szerelme: eső, és fény, itt ragyog most az ember kenyerén, s dicséri őt, ki szánt, vet és arat, mint a boldog, teremtő akarat. S hol nemrég még ellenség öldökölt, most százszorta virágzóbb lett a föld, közös erővel munkál rajt’ a nép, pacsirta szól, és zakatol a gép. De legszebb, hogy Törvénybe írva már; kenyér, és munka mindönknek kijár„ márványba vésve őrzi a Jogot, az Alkotmány, mit népünk alkotott. Légy köznapon is boldog szép honunk, mi benned élünk, érted dolgozunk, mert minden égtáj más, és idegen, nekünk csak itt jó a te szíveden! (Syetjedi AjpR(Q)S£G(Q)K Beszámoltunk már róla, hogy ay. Állami Biztosító irányításával tevékenykedő biztosítási és önsegélyző csoportok tagjai közül 7-én, szombaton az ország minden részéből hat és fél ezren — a tsz-gázdák soraiból ötezren — utaztak Szegedre, a szabadtéri játékok keretében megrendezett Bánk bán előadására. A hatalmas tömeg kirándulása kitűnően sikerült, a rendezők minden elismerést megérdemelnek. Jómagam tanúja és részese is lehettem néhány olyan esetnek, amelyek színesebbé tették a nagy találkozót, s úgy érzem, ilyen, vagy olyan ízű „csemegének” mindenképpen feltálalan- dók. Ha az ember elvéti a „brosúrát“ A délutáni órákban az Állami Biztosító vezetői a Tisza Szálló nagytermében fogadást rendeztek az önsegélyző csoportok képviselői számára. A könyvek méltó otthona Solton, a művelődési házzal pen látható szép pavilont. Még szemben levő kis téren minden a villanyt is bevezették. Azóta autóbusz pihenőt tart. Hosszú szívesebben jönnek a vevők is. az út Pesttől Bajáig, az utasok kiszállnak, hogy megropogtassák elzsibbadt tagjaikat. Sétálnak, nézelődnek, bár vajmi kevés látnivaló akad ebben a szűk kis útkereszteződésben. Illetve: valami mégis! Apró, ütött-kopott bódé gubbasztott emberemlékezet óta a tér sarkában. Az utasok közül sokan már jó ismerősként köszöntötték Halászi bácsit, a „mikro- könyvesbolt” üzletvezetőjét: A tájékozatlan idegen nem is hitte volna, hogy mennyi jó könyvet, másutt már elkapkodott ritkaságot is talál itt.. És Halászi Józseffel jóízűen el is lehetett beszélgetni alkalom- adtán. Igaz, hogy mindegyre oda lyukadt ki, ami egyetlen bánata volt: Évek óta csak ígérgetik az új, a könyvekhez méltó pavilont. Végre teljesült a kívánsága. Nemrégiben állították fel a kéHalászi bácsi már az első héten majdnem négyezer forint értékű könyvet adott el. A vezérigazgató beszámolt az önsegélyezés eredményességéről, a szociális és kulturális célokra ebben az éviben rendelkezésre álló mintegy 40 millió forint felhasználásának a módozatairól. Ezt megelőzően két propagan- da-füzetecskét helyeztek a részvevők asztalára; az egyik az ünnepi játékok jelentőségét méltatta, egyszersmind röviden ismertette a Bánk bán tartalmát — a másikban arról volt szó, hogy Szeged városa nagy szeretettel fogadja az önsegélyző csoportok tagjait (ami valóban úgy is történt), s végül azzal a kívánsággal zárult a szöveg, hogy mindenki érezze jól magát a Tisza-parti metropolisban. Szívélyes hangú üdvözlő beszédet tartott a város tanácsának vb titkára is, ezzel fejezve be mondókáját: „Kívánom, hogy úgy érezzék magukat, ahogy a brosúra utolsó mondata hangzik.” Ügyszólván mindenki lázas sietséggel kézbe vette a két „brosúra” valamelyikét, elolvasni az utolsó mondatot. Én hasonlóképpen. És elképedtem. Az utolsó mondat ugyanis ez: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.” (A vb-titkár nem a Bánk bánból idézett mondatra, hanem a másik füzetecske szövegének a zárószavaira gondolt.) Bánk bán — a pohárban A fél nyolckor kezdődő előadásra már egy órával előbb megindult a tömeg, hogy az Állami Biztosítótól kapott jegygyei túljusson a szabadtéri színházat övező drótkerítés kapuján. A kerítés előtti terecskén azonban néhány talponálló is „üzemelt”, s nem egy vendégük hangulatából könnyű volt megállapítani, hogy bizony jó ideje kóstolgatták már a rizlinget, kadarkát, ezerjót, s az egyéb szőlőfajták levét. Két Szabolcs megyei, amolyan jó ötvenes tsz-gazda igen virágos hangulatban mesélte egymásnak hajdani katonaélményeit. Aggódva értük, hogy megfeledkeznek a nagyszerű élményt ígérő előadásról, figyelmeztettem őket: — Bátyáim, félóra kezdődik a Bánk bán. — Mi? — Az előadás. múlva 8. A mondat egy része túlságosan értelmesnek hatott. — Nagy elvtárs, maga hülye — szögezte le határozottan Pi- kó. A többiek csak néztek. Andris elkomolyodott. — Nem vagyok én hülye..' 1 — mondta nagyon halkan, és megdöbbenve, tátott szájjal bámult maga elé. A tiszt hirtelen elhatározta, hogy elmegy a végletekig. — Lehet, hogy nem hülye, viszont rettenetesen csúnya. Ronda! — vetette oda gorombán. — Nem vagyok én csúnya.:: •— motyogta. — Akkor meg gyenge. Nyápic! — folytatta kérlelhetetlenül Pikó. — Nem vagyok nyápic — ta-/ gadta a fiú és ellenségesen végigmérte a tisztet. — Nem? — ismételte meg a kérdést a tiszt. Andris agyában reménysugár csillant. — Nem! — vágta rá és újra vigyorgott. — Viszont ügyefogyott, piszkos, hanyag, felelőtlen — érvelt tovább a nyomozó. — Nem vagyok ügyefogyott — makogta ismét bizonytalanul Nagy András. Pikó most az asztallapra tenyereit és ferdén nézett a katonára, hatáskeltő szünet után újabb jelzőt szögezett neki. — Akkor pedig tehetséges! — Nem vagyok tehetséges, vagy mi... — védekezett egyre jobban elszomorodva Nagy honvéd. Mindketten gondolataikba mélyedtek, valaki halkan felnevetett. — Mit tud elmondani a gyilkosságról? — kérdezte újra természetes hangon Pikó. — Nem vagyok én csúnya — pislogott mogorván a fiú. Mélyen sértve érezte magát. El sem jutott agyáig a százados kérdése. Agyának minden zugát betöltötték a rágalmak. Megfordult és otthagyta a nyomozókat, mögötte nyitva maradt az ajtó. Nem szólították vissza. A nyomozók kérdően tekintettek vezetőjükre. Pikó a homlokát dörzsölte. — Becsukatnáni azt a kiegészítő parancsnokot.1 aki ennek behívót küldött. — Hátha csak megjátssza magát?! — vetette ellene valaki. A százados hosszan nézett a közbeszólóra. — Barátom, akkor ez már rég Kossuth-díias színész lenne. Ezt nem lehet így megjátszani. Ilyen színész kettő, ha van a világon. — Akkor miért szekírozta annyira? — kérdezte a hadnagy. — Gyerünk azzal a Valterral! — mondta türelmetlenül Pikó és a karórájára pillantott. Valter őszinte felháborodással kezdte vallomását. — Százados elvtárs! Nekem semmi közöm az egészhez. Nekem már nyolc óra óta érvényes szabadságqs levelem van. — Ugyan, ne legyen ilyen naív — intette a nyomozó. — Nem gondolja, hogy tisztázni kell egyet-mást. — Kérem nekem semmi közöm ... én nem tudok semmit... — És nem is akar tudni! — fejezte be helyette a százados, majd megkérdezte: — Így gondolja? Valter hallgatott. — Mit csinált ön a gyilkosságot megelőzően? — Levelet írtam ... — Várjon! — szakította félbe a százados. — Kihez akar ön szabadságra utazni? — Anyámhoz. Meg a menyasszonyomhoz. A hangsúly pökhendi és nyegle volt. — Hol laknak ők? — Budapesten, hetedik kerület. Wesselényi utca. — Hány napra érvényes a szabadságos levél? — hangzott az újabb kérdés. — Öt nap. Még a kiváló katona címért kaptam. — És kinek írta a levelet? — A menyasszonyomnak. Pikó lebiggyesztette szája szegletét és a füstöt az asztal alá fújta. A nyomozók szeme összevillant. — Ügy! Azért egészen bolondnak mégse nézzen minket. Most utazik szabadságra a menyasz- szonyához, és előtte egy órával levelet ír neki. ami legalább két nap múlva érkezik meg! Kivel akarja ezt elhitetni? ' — Kérem, én csak azt akartam megnézni... hogy. milyen az. hogy levelet kap tőlem a Kati... Szóval az én jelenlétemben ... (Folytatása következik,) — Nekünk azonban nincs ám jegyünk — mondta egyikük, a huncutabb szemű. — Hát?! Nem kaptak az önsegélyző csoportjuktól? — Dehogynem. Mi azonban, eladtuk mind a kettőt — súgta a fülembe, miközben ravaszul kacsintott. — Feketén. Jó árat fizettek értük. A harminc forintos jegyért ötvenet. — És most elisszák azt is. Nem szégyellik magukat? Száz kilométereket utaznak egy-két liter borért. Ezt odahaza, utazás nélkül is megtehették volna — korholtam őket csendesen. — De ez fájin bor ám, eltár- sam! — Inkább olyanokat küldtek volna maguk helyett, akiket a Bánk bán jobban érdekel! — Ejnye, eltársam. Kóstolta már maga ezt a kadarkái? Ami ebben a pohárban van? Akár a rubint. Ér ez annyit, hájjá, mint az a hogyishíjják... Mert mondták, hogy az a... a fene egye meg, nem jut az eszembe. — Bánk bán. — Az az. Szóval, hogy megöl egy nőszemélyt... Ebben a pohárban, eltársam, csak barátság van. Szeretet... No, kóstolja meg, hogy igazam van. Szó nélkül otthagytam őket. Kellemes melléfogás A színvonalas előadás csakhamar elfeledtette velem a két atyafi magatartása felett érzett bosszúságomat. S az első felvonást követő szünetben az az ötletem támadt, hogy az ülőhelyüket elhagyók közül kiszemelek egy olyan parasztembert, akin látnivaló: életében most van először színházban. Nagyszerű téma lehet a véleménye. Öt perc múlva már ott álltam az árkádok szélén egy negyvenéves körüli tsz-gazda előtt, aki — szünet lévén — feltett kalapban elmélyülten bámulta az elsötétített színpadot. Érdeklődő figyelme nem hagyott bennem kétséget afelől, hogy ő az, akire, mint interjú- alanyra, szükségem van. — Hogy’ tetszett az első felvonás? — Tetszett. Bár más felfogásban játsszák, mint az Operában. Ott láttam először, még ötvennégyben — válaszolta. — De itt a térhatás jobb. Bizonyos darabok lényegét a szabadtéri színpadon jobban ki lehet domborítani. Azt hiszem, a Bánk bánét is. Részemről örömteljes elképedés. — Hova valósi? — Kiskunhalasi vagyok. A Vörös Szikra Termelőszövetkezetben dolgozom. Viszontlátásra — s megemelve a kalapját, elindult a helyére, mert megszólaltak a fanfárok. Ezúton küldöm neki forró üdvözletem. Tarján István Ahová a fényképek érkeztek A Krasznaja Zvezda vasárnapi számában két szovjet mérnök, Ivanov és Gavrilin helyszíni riportot adott abból a kozmikus mérőközpontból, ahol a Szonda—3 által készített Holdfényképeket vették. A képeken rengeteg kráter, elmosódott szélű „holdtenger”. A Szonda—3 lefényképezte a Hold túlsó felszínének azt az egyharmadát is, amelyet a Luna—3 annak idején nem tudott megörökíteni. A mostani fényképek ezenkívül kisebb távolságról készültek és a domborzati viszonyokat job- baa tükrözik — írják. (MTI>
