Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-14 / 164. szám
1965. július 14, szerda 3. oldal Útnak indították az eSső búzaszálistmányt a fővárosba A délvidéki gabonatáblák mentén Az enyhe melegben kitűnően érik, acélosodik a búza a megye gabonaföldjein. Mind több felé látnak hozzá a betakaríNegyedsnillié forint többietjövedeiem A tassi Rákóczi Tsz-ben az idén 50—50 holdon termeltek zöld- és magborsót. Egy holdról átlagosan 30 mázsa zöldborsót szedtek le, s ez holdanként 9 ezer forint jövedelmet jelent. 1500 mázsa zöldborsóból 7 vagonnal exportáltak. A leszedett borsótermés helyére, mintegy 20 holdon, felülvetés- ként sárgarépamag került a földbe. A termelőszövetkezet vezetőségének számítása szerint mind zöldborsóból, mind pedig borsómagból — az összköltséget levonva — a tervezettel szemben mintegy negyedmillió forint többletjövedelemre tesz szert a gazdaság. Kovács László A gyárudvar titka — Őszintéin szólva, alkatrészgondjaink alig-alig akadnak — mondja elégedetten a szövetkezeti gazdaság elnöke. — A nagy ipari vállalat, amely tsz-ünket már évek óta patronálja, nemegyszer kincset érő hiánycikkel is ellát bennünket. A múltkor azonban mégis bajba kerültünk. Az ő közvetett segítségük húzott ki akkor is a csávából, de hogyan... Rágyújt, s a füstöt messzire kifújva beszél tovább. — Az egyik traktorosunk beszívott, s nekiment a gépével egy fának. Hogy vele mi lett, az már másik história. A csontját megmentette a korhelyek „védőszentje”, de a munkafegyelem megsértését, a közös vagyon semmibe vételét nem úszta meg szárazon. Az italtól egy időre elvettük a kedvét! Hanem hát, hogy a gépnél folytassam: a kormánytolórúd kikészült, semmire sem volt többé jó. Megkezdtük a szaladgálást utána, szerte az országban. Tagadó válasz fogadott mindenütt, meg tehetetlen sajnálkozásra tárt karok... Mikor már alig volt remény — a gép döglött állatként árválkodott a műhelyben —, a párttitkárasszonyunk vette kezébe a dolgot. A pesti vállalat, a patrónus csak any- nyit tudott tenni, hogy összeköttetést keresett az erőgépet gyártó üzemmel. — Komplett traktort akár tízet is adhatnánk — vakarta a fejét az üzem főmérnöke —, de az alkatrész, az már nehezebb ügy... De azért próbálunk valamit. Végigvitte az elvtársnőt az irdatlan gyárudvaron. Az egyik sarokban, egy rozsdás vashalmaz tövében lehorgonyoztak. Egy odahívott munkás segítségével két perc alatt rábukkantak a tolórúdra. A szemétkupac közepén, igaz, de kifogástalan állapotban. Zsírba rakták, becsomagolták, itthon beszereltük, s a korhely traktoros erőgépével azóta semmi bajunk. ... Zavart mosollyal nyomja el a cigarettacsutkát. — Hm... Miért is mondtam el ezt a „hepiendes”, és mégis elgondolkoztató történetet? Napjainkban. reflektorfényben” a takarékosság, ugyanakkor nem egy és nem két gépalkatrész — hiánycikk. De bizonyos vagyok benne, hogy a gyárudvar „rozsdatemetőjéből” fél óra alatt tíz tolórudat most is ki tudnék bányászni! J. T. táshoz. A tömött kalászok terméséből a Malomipari és Terményforgalmi Vállalat magtáraiba is megérkezett az első új búzaszállítmány. A Bácsalmási Állami Gazdaságból — ahol 18,6 mázsa holdankénti átlaggal fizet a búza — 81 kilogramm, hektoliter súlyú kenyéi’nekva- lót szállítottak a helyi malomba. Kedden a Bajai Állami Gazdaság garai üzeméből útnak indították az első két vagonos búzaszállítmányt a budapesti Ferencvárosi Malomba. A következő rakományt ma a bács- bokodi Üj Élet Termelőszövetkezet küldi a fővárosba. A kiskunhalasi járás termelőszövetkezeteiből is megérkezett az új búza, a helyi malmokba. A megye takarmánvkeverő üzemeiben pedig már napok óta új árpával dolgoznak. A megye termelőszövetkezeteiből eddig 326 vagon takarmánygabonát vettek át, amelyből hetven vagonnal a szomszédos, főleg az árvízkárt szenvedett vidékre továbbítottak. Szelíd hajlású dombok, felfelbukkanó kombájnokkal a megsárgult-szőkült Őszi árpa- táblákon, motollázva járó ara- tógépek. Néhol keresztek. De csak ritkán. A döntő szó a gépeké. Bajától délre járunk. Észak- Bácskában. A bácskai gabona- földeken. Ez a fogalom legalább annyira közismert, mint például a szekszárdi borvidék híre. A Duna—Tisza közének legfontosabb gabonatermő tája húzódik itt. Az ország kenyerének jókora karéja származik e vidékről. Bégen mindegyik községben volt itt malom. Nagybaracs-kán, Csátalján, Dávodon, Herceg- szántón. Az épületék jelenleg is állnak — mint magtárak. Sínek a víz alatt Hanem a férőhely mégis kevés a gabona számára. A felvásárló vállalat bajai kirendeltsége 2750 vagon átvételére számít az idén. Kenyérgabonából, vagyis búzából — mert rozs kevés van erre — 500 vagonnal lesz több, mint máskor, a közepes években. Az árpa is nagyon jól fizet. Pedig árvíz volt. Meg jégeső. Vízin László, a vállalat kirendeltségvezetője a homlokát ráncolja. Az elhelyezés nagy gond. De nem megoldhatatlan. Nézzük csak! — Tizennégy helyen van magtárunk — mondja és a kimutatás fölé hajol. — Saját és bérelt épületek. Ezekben majdnem 1900 vagonnal tárolhatunk. A három malom és az egy keverőüzem is segít a gondokon. A megye más malmaiba, sőt a megyén kívüli üzemekbe is továbbíthatunk búzát, illetve a tápkeverőkbe árpát. — Es ha a vártnál is több gabona kerülne átadásra? — Attól sem ijednénk meg. A járási tanáccsal már megtárgyaltuk, hogy végszükség esetén néhány iskolát és művelődési otthont is igénybe vehetnénk. De, hangsúlyozom — ha nincs más megoldás. Ügy tűnik, nem lesz probléma. Igazán aggasztó csak az árvízi tetőzések napjaiban volt a helyzet. A víz „bement” a Duna-parti 500 vagonos tárházba. A felvonógépeket sikerült idejében biztonságba helyezni. De most már szerelik is visz- sza. Nemsokára megindul a gabonaszállítás. Vontatóval, tehergépkocsikkal. Mert a sínek még víz alatt vannak. Viszont a másik bajai magtárat, a Dózsa György útit kimondottan vasúti szállításra rendezték be. Hadd haladjanak a tsz-ek... Naponta 18 vasúti kocsi áll a kirendeltség rendelkezésére. Tavaly óta öt nagy teljesítményű hídmérleg épült. Baján kettő, Csátalján, Bácsbokodon és Bácsalmáson egy-egy. Indulnánk, hogy körülnézzünk a kirendeltség körzetében. Ekkor azonban berobog Pannóniájával az egyik területi ügyintéző, Világos János. Ga- ráról jön, elmondja, hogy a Vörös Csillag Tsz nagy lendülettel látott a munkához. Majd tetet? Napjainkban, ref- Vizin Lászlóval azon tanakodnak. hogy elég lesz-e a Garára indított néhány vagon. Pár perces számolgatás után megállapítják, hogy mindenképpen elegendő lesz. A területi ügyintéző tovább robog, Bácsbokodra és Csávoly- ra. Mi pedig Nagybaracskára indulunk. Kombájnszérű a piactéren Itt, az egyik tsz majorságába vezető mű út százméteres szakaszáról a mellette levő föld- útra terelték a forgalmat. Több vagon árpa sárgállik ott az úttesten. Az Űj Élet és az Üj Tavasz Tsz-é. A József Attila Tsz pedig a tanácsházával szemközti piacteret használta fel hasonló célra. A baracskai magtár ósdi épület. A csátaljai már jóval nagyobb, s korszerűbbnek is látszik. — Sajnos, eddig még nem tudtuk felszerelni gabonafúvóval — panaszkodik Vizin László. — Nincs ipari áram. Holott a segítségével mindjárt a vagonba lehetne juttatni a gabonát. Minden közbeiktatott mozgatás nélkül. Hercegszántóról — Hevesbe A dávodiaknak van egy magtáruk a Mohács-szigeten. Előtte húzódik a Ferenc-csatorna, nádasaival, gyönyörű platánjaival. Stettner János magtáros örömmel újságolja, hogy a szigetről kiköltöztetettek már visszavitték a bútoraikat. Jöhet már a gabona. — Jön is — jelenti ki Mikola József, a kirendeltség másik motoros alkalmazottja. — Az Augusztus 20 Tsz-ben hét kombájn arat. Keddre végzünk az őszi árpával. Az első vagon árpát a járásból innen indítottuk útnak. Egy-egy területi ügyintézőhöz 15—20 tsz tartozik. Naponta valamennyit végigjárják. Havonta legalább 3000 kilométer, zötyögős dűlőutakon. De szívesen csinálják. Több mint egy évtizede vannak a kirendeltségen. Hercegszántó. A vasútállomáson az idén először raknak vagonba gabonát. Az Üj Élet Tsz földjén termett árpát Heves megyébe viszik. Az ország egyik határától szinte a másikig gurul a kalászos magja. .. .Üjbói a lankás, sárguló táblák között járunk. Aratnak a gépék, zümmögve fordulnak a kombájnok. A mediterránul kékig ég alatt érnek a tömör, sűrű szálú búzák. A bácskai ga- bonavidók méltó akar maradni hírnevéhez. Hatvani Dániel Krumpliszüret a háztájiban Népes munkacsapat szedi az Amsei fajtájú burgonyát Nagy Mihálynak, a kecskeméti Béke Tsz gazdájának háztáji földjén. Már a fészkek utolját „vallatják” a családtagok és a jó szomszédok. A gazda bízik abban, hogy ez a fajta is a már megszedett lengyel rózsához hasonlóan fizet majd. Abból ugyanis 107 mázsát szedtek fel, háromnegyedrészt exportminőségben. A termést egyébként a szövetkezeti gazdaság közvetítésével a MÉK felvásárlójának adják át. Helytállás A gátak hősei közül a nyíregyháziak hosszú teherautókaravánja pár nappal ezelőtt haladt át a megyén, vonultak haza az egy hónapja nem látott szeretteik körébe, a mindennapi alkotómunka folytatására. A rövid ideig a kecskeméti Rákóczi út teljes hosszában parkírozó gépkocsioszlopra, a vezetőfülkében ülőkre tisztelettel néztek a járókelők. S nekem önkéntelenül is az ország- gyűlési képviselők megyei csoportjának ülésén hallottak jutottak szembe. A munkaértekezlet egyik napirendi pontja keretében Kiss György, az Alsó-dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság vezetője tájékoztatta az országgyűlési képviselőinket a védekezés munkálatairól. Érdekfeszítő beszámoló volt, amely bepillantást nyújtott abba a rendkívül körültekintően előkészített szervezetbe, amelynek jóvoltából — ha nagy erőfeszítések árán is — szinte gombnyomásra folyt a védelem műszaki irányítása, a veszélyeztetett terület kiürítése stb. Ezután dr. Mészöly Gyula országgyűlési képviselő feltette a kérdést: — Igen jó érzéssel hallgattuk Kiss elvtárs tájékoztatóját a műszaki irányítás eredményességéről. Engem azonban nagyon érdekelne, ha lenne szíves esetleg néhány példával az ember helytállásáról, a gáton közvetlenül tevékenykedő hősökről szólni. Kiss György elvtárs szemmel láthatóan hálás volt a kérdésért. Mert szinte nekilelkesülten idézett a gazdag példatárából. — A szegedi könnyűbúvárok közül Tánczos Györgyről, aki reggel a vízben volt, délután Szegeden leérettségizett és este ismét a vízbe ereszkedett a gát védelmére, már írtak az újságok. De a szegedi fiúkat másért is a szívünkbe zártuk. A nagy munkában rongálódott, szakadt búvárruházatuk. Ezért előálltak olyan kéréssel, legyünk a segítségükre hat új búváröltözék beszerzésében. Nyomban ösz- szeköttetésbe léptünk a Dorogi Szénbányászati Tröszttel, amely ugyancsak rendelkezik könnyűbúvárokkal. A dorogi elvtársak azt a választ adták, hogy a felszerelés helyett másnap reggelre hat könnyűbúvárt küldenek a szegediek felváltására. No, erre aztán volt elkeseredés a mi könnyűbúváraink között. „Nekünk van megtakarított pénzünk, mi a felszerelést megvásároljuk és itt akarunk maradni!” — jelentették ki. Az esetet közöltük Dégen Imre elvtárssal, s az ő közbenjárására másnapra Dorogról megérkezett a hat új búváröltözék. . . — Vagy más példa: Fehér elvtárs, aki a védelem munkásainak már szinte személyes ismerőse volt, felelősségre vont engem, hogy nem gondoltam az emberek pihenésére. Én meg mondtam: Fehér elvtárs, utasításba adtuk, hogy pihenni kell, de azt senki nem vette komolyan. Akiket gyakran 12—15 órai munka után leváltottunk a gáton, nem tértek pihenőre, hanem egyszerűen felkapaszkodtak a legközelebbi teherautóra és elruccantak egy másik gátszakaszra, megnézni, ott hogyan meg a munka. Persze, a „nézelődésből” az lett, hogy ott is megfogták a dolog végét. Előfordult egy alkalommal, hogy a katonák nem kaptak időben váltást. De mintha észre sem vették volna, senki el nem mozdult a védekezés helyéről. Ilyen volt a szellem, melynek hatása mindenkit fűtött. Ezután Kiss György elvtárs pillanatnyi szünetet tartott. Látszott rajta, olyan élmény jutott eszébe, amelyben személyesen érdekelt. Majd szinte szégyenlősen folytatta: — Már ötödször, vagy hatodszor állt elő az a rendkívüli nehéz helyzet, hogy a közvetlen gátszakadás veszélyével kellett szembenéznünk. Azokban az órákban kérdezte meg tőlem Fehér elvtárs, mi a véleményem, megvédiük-e? S én kijelentettem: „Fehér elvtárs, én bízom! De ha átszakad ...” Nem bírtam volna elviselni. S így volt vele a gáton minden ember! Közöttük a hazavonult nyíregyházi vízügyi harcosok, a Mohácson és Szekszárdon ünnepélyesen búcsúztatott katonáink és az árvízi csata minden egyes hőse, akiknek helytállása sokáig emlékezetes marad.- p L
