Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-11 / 162. szám

GO

Nagyon sötét ma az este. Fiatal akácsor mellett vezet az út. Az az érzésem, hogy a fekete ágak közé sodródom, s belém fognak marni. Puha a föld. Erősen tartom magam, a fejem hátraszegem. Nagyokat puffan a gumicsizmám, amikor kibillenek az egyenesből.

— Már megbocsáss, Józsi, te ismersz engem és tudod, hogy kicsire nem adok, de amit helyetted kell megcsinálni, már megbocsáss... Tegnap fölhordtam, bekészítettem helyetted. Mekkora cirkusz lett volna, ha nem csinálom.

Fűtetlen marad az egész második emelet.

Könnyen fenéken rúgják az ember fiát. Családos ember vagy. Férfiemberrel megesik az ilyesmi, ez érthető. De nem lehet rendszeresen, mert a vége...

Ügy beszél ez a Vígh, mintha ő lenne a nagyokos. Bele kellett volna csapni abba a tá togó szájába! Ahogy az öres Kovács megkapta... Nem féléi én senki ember fiától!... Milyen bölcsen mondogatta a tak- nyos, bele kellett volna vágn. a pofájába! Nagyon fájt. Olyar jó ember ez a Vígh Marci. Ér berúgtam, ő meg fölhordta helyettem a szenet mind. Abba kell hagyni, örökre abba kell hagyni! Ah, köpök az egészre, mind olyan nagyokos.

Lefelé süllyed a sötét. Mintha irdatlan gödörbe lépnék. Fáradnak a lábaim. A messzeségben, fönt halvány derengés. A gyomromból melegség árad, s tűz száll a mellemre. Zihálva szedem a levegőt. Eleresztem magam. Jó érzés. Lehet, hogy be van hunyva a szemem is. Jó nem gondolni semmire.

Nincs hányingerem, csak a nyelőcsövem ég. Mindig így van, amikor benyitok. Rám néz mind. Dermedt, nagy szemekkel, sorban az öt gyerek és az asz- szony. Nem szóltam még semmit. Ügy rémlik, percek alatt értem haza. A szoba közepén sűrű a meleg. Hőség kavarog a fejem körül és buta, tompa szorítást érzek a halántékomon.

— Készen van a vacsora;

vesd le a kabátod és egyél!

Az asszony nagyon csúnya. Sovány, buta asszony ez. Rendet csináltak, a gyerekek meg vannak fürdetve. Helyes. Utálom a rendetlenséget. Meleg van. Utálom, ha készülnek a fogadósomra. Hallgatnak. Egyenes háttal ülök az ágyon, de az villan belém, hogy aludtam. Régen ülhetek így? Nem vagyok éhes.

Szűk, koszos itt minden. Miért állnak ezek? Jancsinak a kezeALKOHOL

most.'?? Ha megengednék^ Síé

hoznám őket. Jó lesz nekünk akárhol. Korán megy dolgozni, s akkor elmennénk haza.

— Szedje össze őket és jöjjenek. Jut itt hely mindnyájuknak.

— Jaj, hol is a fejem!... Most jutok észhez, hiszen a Pista meg ellopta maguktól azt a 20 forintot! Megadom a héten. Hirtelen csak arra gondoltam: a Gáborékhoz nem, mert a múlt héten is ott voltunk... Akkor hát mégse . .. Ne haragudjanak, hogy zavartam.

— Hagyja csak, szomszédasszony... Szedje össze őket, aztán feküdjünk. Ki nézi most azt a húsz forintot! Keményebben kellene magának fogni a gyerekeket. Thdom, nem akar rosszul bánni velük, elég bajuk van anélkül is. Na, de hagyjuk ezt most. Fürgén hozza őket, addig helyet csinálunk.

— Köszönöm, én igazán mindent meghálálok... Talán a Hódiék szárkúpjában megtalálom őket.

Visszafelé fut az asszony. Látatlan is látni véli a szárkúp sötét magaslatát. Távol sok-sok apró fényszem figyel. Csend, nyugalom fekszik ott...

Bittó István

Mit fe’eljünk költők?

Mint aki évekig gépiekkel dolgozott s tisztelőjük, mindig megrendülök, mikor gyárban járva, kíváncsian, egy-egy új masina előtt elidőzünk, és hivatkozunk a modem technikára.

Ilyenkor úgy érzem, időfecsérlés verset írni, hogy haszontalanul és üresen élek.

Mert ha dicsérik is néha műveinket, csínján hinni; kitalált vigasz, hogy van költői lélek...

Ezzel mentegetnek mindenkor a bölcsek, s igazuk van, ha ránk hagyják, hogy a múltat hogyan szánjuk, és így döbbenünk rá: a tevő ember úgy él korunkban,

hogy forradalom lesz legtöbb találmányuk!

De mire mozgósít vagy lázit a líra, ha nem élünk az új energiák győztes közelében?...

Ha csak felkiáltójelekre futja még merészségünk, s diktátorral szemben szívünk engedékeny?

Mit feleljünk, költők? A konok valóság is rég sürget, s a történelmi múlt szólít számadásra!

Ne a megalkuvók s közönyösek vallják majd versünket, de gyárak népének legyen kiáltása!

Közöttük a helyünk! És sorsuk a sorsunk mindhalálig!

S költészetünk mint a gépiek hajtó gőze — gyáraink fölött már vérpiros csillagok fénye játszik, hogy széles egünket sötét ne felhőzze.

Jobb, ha vitatkozik a lelkiismeret olykor, mintsem mi legyünk, akiknek pusztulás és gyász ad tekintélyt; úgy Írjunk verset, hogy minket tekintsen e kor szívének a következő század!

Földeák János

Weintrager Adolf rajza.

Nagy tanyavilág veszi körül a kiskunfélegyházi Dózsa Tsz- nek a várostól 13 kilométerre eső majorközpontját. Ez a körülmény késztette a közös gazdaság vezetőit arra, hogy a központban levő elhanyagolt

FUSER MAR- ben sapka. Olyan bután néz- nek! Elmenni innen, elmenni!.. i — Egyél édesapám, aztár t majd lefekszünk.

Ordító düh lobban föl ben- nem. Az anyátok istenit! Szin■ te dörren a csend. A fejem te- • tején kíméletlen kéz markol s ! sűrű ideghálóba, s megfeszül a2- egész testem. Különösen tisztár

■ látok most mindent: ott a kis■ asztal, a székek, a tűzhely, mellette söprű. A gyerekek az ajtó közelében. A kis Jancsi fölrakta a sapkáját, s fogja a kilincset. Meresztik a szemüket. Remeg a gyomrom.

„öntsétek ki azt a vizet, mert a macska beleivott” — hallom a hangomat. Mintha nem is én mondtam volna, előre hajlok. Pista megragadja a két kannát.

— Dehogy ivott bele, fiam’ ott ül a macska a rádióasztalon ... nem ivott az bele.

— Nekem soha sincs igazam, az anyátok betyár...! Torkom szakadtából ordítok. Ügy érzem, minden szétszakad bennem.

Nem tudom, hogyan vettem le az ajtót. A fal széléhez verem. Megkönnyebbülök, kiszakadok a szorításból, amikor szilánkok hullanak, s az ajtó recsegve törik szét. Üvegdarabok sodródnak le rólam. Fel- rémlik, hogyan futottak ki a gyerekek a szobából. Elgyengülök, fulladozva lélegzem, reszketnek az inaim. Az asztal fölborulva, a paprikáskrumpli a lábas mellett gőzölög a földön. Miért mentek el? Nem kelletek! Az anyátok keservit! Az anyátok keservit!... Sokszor mondom, de elmúlt már. Áttetszőn vibrál előttem a szoba. Józan vagyok.

Lefekszem az ágyra. Ráz a zokogás. Én mindent, mindent, megteszek a családomért, ők meg lopnak, csavargó mind. i Lopnak. !

m |

Az asszony szalad. Nem kellene szaladnia, messze már az ura.

A szobába érve sokáig zihál. Az öreg Szabó le-föl járkál.

— Már megint? — kérdi lassan. Az asszony elgyötört arcába néz közelről. — Értesíteni kell a rendőrséget.

— Ezen az őszön már négyszer voltak kint, János bácsi.

— Megint szólni kell. Látják majd, hogy nem alkalmi baj és lecsukják végül.

— Megmondták, a múltkor megmondták, hogy börtön lesz a vége. A szó semmit sem ér...

Tehetetlenül hallgatnak.

— Feküdj le apja, ne járkálj így gatyában, mert megfázol — mondja Szabóné az ágyból.

— Én nem bánnék már semmit, de olyan jó ember az én uram, amikor nem iszik. A nyáron is egy darabig megállta. Most meg már két hete megint mindennap részeg. Ilyenkor már olyan, mint a bolond. Tör. Az a legelső, hogy fölragad valamit és tör-zúz. Nem tántorog, mert olyan erős ember, de az idegei szét vannak rágva.

— A fene a belit... egy mocskos állat — mondja az asszony az ágyból.

Csak a gyerekek, tetszik tudni, a gyerekek... Azért jöttem, hogy ide hoznám a gyerekeket. Nem akartam én zavarni, de tetszik tudni, ma igen hideg az éjszaka. Máskor a szárkúpban szoktunk aludni, de

A FONÓGYÁRBAN a villanyszerelő-műhely vezetője bemutatott a munkatársaknak, kijelölte a satupadom és a kezembe nyomta az első munkadarabot. Félórája dolgoztam már, amikor észrevettem, hogy alig öt lép>ésre tőlem az az őszhajú szaki, akinek a nevét nem értettem a bemutatkozásnál, egy villanykapcsolót piszkál ujjaival és közben rajtam felejti a tekintetét. Néz. De nem engem, hanem a kezemet, a re- szelőt nézi. Csak a vállamat rántottam és fütyülve dolgoztam tovább. Egyszer csak megállt a reszelő. Valaki megfogta a végét. Ö volt.

— Fuser vagy, fiam — mondta. — Nem így kell csinálni. .. Olyan hullámos ez, mint a Balaton szélviharban.

Lecsaptam a szerszámot. Rám sandított, fogta a reszelőt és nekilátott, hogy a hullámokat kivegye a „Balatonból”. Alig telt el pár pillanat, az orrom elé nyomta a munkadarabot.

— Látod, fuser... Így kell ezt csinálni!

Hüvelykujjával megsimogatta szürke bajuszát és elment.

Így lettem én fuser, és így ismerkedíem meg Péter bácsival.

Az első Időben nem szívleltük egymást, de aztán összebarátkoztunk. Minden reggel magával vitt, végigjártuk a fonógyárat, megvizsgáltuk, rendben van-e minden. Ilyenkor megállt a gépek előtt, ráfektette

tenyerét a motorházakra, és csodálatosképpen az ujjai hegyével, a rezgésekből megérezte a hibát. Kullogtam utána szorgalmasan, s alig győztem elraktározni a tudományt, amit belém akart tömni.

ÉV VÉGÉRE aztán annyira megkedveltük egymást, hogy elhívott egy pohár sörre. Nagy szó volt ez, megválogatta, kivel Iszik együtt. A második pohár után felém fordult:

— Ide figyelj. Mától kezdve már nem vagy fuser... Érted? Rászolgáltál.

Megveregette a vállam és odakoccintotta pioharát az enyémhez.

Olyan boldog voltam, hogy szólni sem tudtam, és hogy zavaromat kergessem, rendeltem még két pohár sört. S ez volt a baj, mert hideg volt az idő és hideg a sör. Péter bácsi reggelre megbetegedett.

A közelben laktak, munka után átmentem meglátogatni.

— Alig vártalak — fogadott mosolyogva, leültetett az ágy szélére aztán lelökte nyakáról a meleg sós zacskót, és fejét előrenyújtva faggatott.

— Mi van a gyárban? Mennek a gépek? Hát a kismotorok hogyan viselkednek?

Miután megnyugattam, hogy minden a legnagyobb rendben, mérgesen rácsapott a nagyhasú dunnára:

— Itt lopom az időt... Kutya bajom! Ti meg beleszakadtok a munkába.

— Hallgass csak! — ripako- dott rá a szekrénynél szöszmő- tölő felesége. — Beteg vagy és kész!... Megy az a gyár nélküled is.

Azután sósvizet hozott és gargarizáltatta az öreget.

Másnap én jártam végig a fonógyárat, és sorra tapogattam a motorokat, úgy, ahogy 6 szokta. A kártológép>ek nagymotorja veszettül rezgett, s egy óra múlva be is fulladt. Kezemmel dühösen csapkodtam a levegőbe. Húsz kártológép állt le. A nagymotor hajtotta mind a húszat. Itt a negyedév vége, szűkén vagyunk az idővel, és most ez is közbejött.

NYOLCÁN egész délelőtt a nagymotor javításán dolgoztunk. Szétszedtük, összerakjuk, de nem működött. Megint szétszedtük. Már tetőtől talpig olajosak voltunk, mégsem sikerült megjavítani. Délben a művezető megfogta a karomat, és félrehúzott:

— Ugorj át Péter bácsihoz, kérj tanácsot...

Lihegve értem a szobába. Amikor szuszogva elmondtam, hogy bedöglött a kártoló nagymotor. Péter bácsi ijedten felkapta a fejét a párnák közül és rávert az éjjeliszekrény szélére.

— A sz.;.! Most húsz gép áll, mi?!

Lerúgta magáról a dunnát és rám kiáltott:

— Dobd ide a nadrágom!

— De maga beteg... Csak tanácsot akartam — dadogtam.

— Add ide a nadrágom ha mondom!

Odaadtam. Pillanatok alatt

régi raktárépületet a lehetőségek szerint korszerű művelődési házzá alakíttassák át. Ezt a szövetkezet építőbrigádjára bízták; a munka és a felhasználásra kerülő anyag értéke mintegy százezer forint.

A művelődési házban lesz színházterem és néhány klubszoba is. A környékbeli fiataloknak — de az idősebbeknek is — nemsokára lesz hol eltelten iök a heti, vagy akár a napi pihenőidő egy részét.