Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-04 / 156. szám
Vajon tényleg a közvélemény? Seres Sándor: Nyári délután. Huszonnyolcévesek kérdezett. Szememet elfutotta a könny, s tekintetemet kimenekítettem az álmos hangulatú utcára; ránéztem a falitáblára is, amelynek a sarkán krétával írtan ott fehérlett a dátum: „1933. október 3.” Kerestem valamit, amiben a képzeletem megkapaszkodhat, próbáltam összeszedni magam a bannem pillanat alatt felgyűlt fájdalom elcsitítására. Hasztalan volt minden igyekvésem. S mivel a szívemben támadt sajgás már a torkomat szorongatta, hogy meghökkent tanárom és társaim előtt fel ne zokogjak, hirtelen kiszaladtam a folyosóra. Mert, ... mert nem a leckét kérdezte tőlem tanárom, hanem azt, miért hordok a bal karomon fekete szalagot, kit gyászolok? Nem mertem kimondani, hogy Jóska bátyámat, hogy legidősebb fivérem nincs többé, előző nap tették le a sírba. A folyosó sarkában is tagolva tudtam csak elsóhajtani magamnak a nevét, úgy rázott a sírás. És a könnyeim özönében őt láttam, csak őt; az emlékezés számtalan alakban elevenítette meg, akit már soha nem láthatok. micsoda bálványunk volt nekünk, öccseinek. Amikor még ő is az uradalomban dolgozott, a vállán gyakran elvitt a műhelybe, nyáron, csépléskor pedig ki a szérűbe, s mindig tartogatott számomra valami kedves meglepetést. Hol egy maga fabrikálta játékszerrel, karikával vagy búgócsigával, hol meg a tarlón talált madárfiókával ajándékozott meg, szép szóval oktatva, hogy nem szabad neveletlen hagyni a kis ártatlant... Ha táncoltak vasárnaponként az uradalom fiataljai? Jóska bátyám harmonikázott nekik. Vagy fellobbant ebédszünetben a műhely udvarán, a cséplőgépnél a virtus? Nem akadt legény 0, a környék falvaiból jött munkások között sem, aki földhöz tudta volna vágni. Olyan volt nekünk, mint a megtestesült jóság és erő. Sirattam, keservesen elsirattam az iskola folyosóján drága bátyámat abban az alakjában is, ahogy állását veszítve elindult munkát keresni. S bár eltelt egy év, kettő, három, és csak néhány napos alkalmi munkát kapott, mégis, sokgyermekes családunk tagjainak a születés- vagy nevenapjáról soha nem hiányoztak az ország különböző részeiből küldött üdvözlő sorai. És... a könnyeimen keresztül láttam, ahogy a tragédiát kipuhatoló szüleim elbeszélése alapján megrajzolta a fantáziám. Láttam, ahogy a forró augusztusban vánszorog a fővárosban, a Ferenc József- hídon, éhesen, csonttá soványodva, az én csaknem két méter magas Jóska bátyám, s a Gellért-fürdőből ki-kicsapó vidámság zsongása közben odamegy a rendőrhöz, és azt mondja neki: „Vezessen a miniszterhez, beszélni akarok vele!” ... A rendőr telefonált, megérkezett a mentőautó, s elvitték bátyámat — az elmegyógyintézetbe. Csak három héttel később látogathattam meg az édesanyámmal, mert akkorra tudtuk összeszedni az útiköltséget... Szép kék szemével, hatalmas tenyerével simogatott szegény, s még ő vígasztalt: „Ne sírj! Már jobban vagyok.” Szeptember utolsó napján hozta hírül a távirat: meghalt. T emetésére csak a szüleim tudtak a fővárosba utazni, ők is kölcsönpénzen. Visszajőve, édesanyámnak nem lehetett a szavát venni, sírt, zokogott, — és édesapám is csak rövid szóval mondta el Laci bátyámnak, nekem és kilencéves öcsémnek, hogy Jóska bátyánk a hathetes í 1/ inn álltam az osztály előtt, a tanári í dobogó mellett, s szememmel végigpásztáztam a térképet. Mintha csak ellenőriztem volna: helyén van-e az ország, városaival, hegyeivel, folyóival, amelyeknek a nevét előző nap jól megtanultam. Gondolom, tanárom és diáktársaim nem aggódtak a tőlem várt feleletet illetően, > hiszen én voltam a polgári iskola harma- 5 dik osztályában a legjobb tanuló. í Kétszeres okom volt a szorgalomra. Ir- J tóztam a gondolattól is, hogy a családunk- i ban hagyományos vasasszakmába adja< naik inasnak, hiszen a gépész Jóska, gép- í lakatos Sanyi bátyám 1929 óta bolyongott iaz országban munkát keresve; Laci bástyám pedig alighogy felszabadult lakatos- S nak, uradalmi gépész édesapámmal együtt, í 1930 végén, szintén állását vesztette. A fa- íluban, ahová az uradalomból szorultunk, S csak minden második nap alkalmazott zsá- í kólója lehetett a malomnak. ) A másik ok, ami jó tanulásra serken- itett: nem akartam szégyent hozni az is< kólái igazgatójára, aki nekem, a munka> nélküli hatodik gyermekének lehetővé i tette, hogy tandíjmentesen tanulhassak. S (Ö egyébként nagyon sok szegény diákot j segített, s hogy miért, már jóval halála I és hazánk felszabadulása után tudtam meg: annak idején, főiskolás korában, Budapesten tagja volt a Galilei Körnek.) Ott álltam tehát a térkép előtt, azzal a szándékkal és hittel, hogy kitűnő felelettel öregbítem híremet... S mégis, árva szót sem tojtam kimondani, amikor tanárom Amikor a Duna—Tisza köze lakossága a vérzivataros időkben szinte elpusztult, a város. két társával, ha megtépázóttan is, oázisként maradt az óriási puszta térségen. Egész hadseregeket tartott el, volt idő, amikor a budai, a szolnoki és a szegedi várak őrségeit élelmezte. A dunai hajóvontatóknak kenyeret vitt, a rosszul fizetett végvári vitézek és erdélyi hajdúk idejártak szerencsét próbálni. Nem is mentek innes. üres kézzel. A dél bácskai rácok is gyakori vendégei voltak, ők is pusztították népét és annak vagyonát. A kecskeméti nép a város körüli homokon gyümölcsfaerdővel borított szőlőket ültetett, melyek sok évszázad óta adják az ízletes gyümölcsöt és bort. Nagy határában a legelők szántókká változtak. S népe a néhány ezerről nyolcvanezerre szaporodott. A múló idő a környék arculatát is megváltoztatta. Az utóbbi két évtizedben a zsúpfede- les apró házacskák helyére házóriások épültek. A kis mesterségek műhelyeit korszerű gyárak váltották fel. Az új társadalomban hatalmas fejlődés körvonalai bontakoznak ki. Az ünnepség melyet a 600. évforduló alkalmával — 1968-ban ülhetünk — bizonyosan nemcsak külsőségekben nyilvánul meg. Maradandó alkotások sorát teremti meg a kecskeméti munkáskéz. A nö- vénynemesítö új és nemesebb növényt állít elő. A történész folytatja, amit elődei abbahagytak, az építész, a szobrász, a festő újat alkot, az író új művet bocsát az olvasó kezébe. A munkabrigádok lendületet adnak a további fejlődéshez. Dr. Balanyi Béla Ma térzene Kecskeméten Régi szép szokást elevenít fel a Munkásőrzenekar Kecskeméten. Ha egyelőre nem is minden vasárnap, de az idén nyáron már több alkalommal térzenét adnak a Szabadság téren. Az első hangversenyt ma délelőtt 11 órakor hallhatja a közönség. A zenekar színes, népszerű műsort ad Dankó Géza karnagy vezényletével. október 2-án Visegrádon kelt és I. Lajos király íratta. A következők olvashatók belőle a „Három Város”-ra vonatkozóan: ...„esse una silva Toulherdew dicta que Silva esse usualis trium Opidum seu villarum Chegled redicta Kew- rus et Kechkemeth nominata- rum” — amely magyarul a következőket jelenti: ... van egy erdő, melynek Tölgyerdő a neve, három város, vagy falu használja, a fentebb említett Cegléd, Kőrös és Kecskemét... Ez a forráshely tanúsítja, hogy Kecskemét - és két társa 1368-ban a Duna—Tisza közén jelentős település volt. Keletkezésük azonban sokkal régebbi időben történt, mint ahogy az írott források megemlékeznek róluk. Az első Árpád-házi királyaink korában alakult kis falvakból fejlődtek városokká. Kecskemét mindig nagyobb és jelentősebbnek említett hely, mint a másik két település. Kecskemétet „opi- dum”-nak, „civitas”-nak, „uni- versitas”-nak említik az írások. A másik kettőt „villa”-nak. Az első három megjelölés várost, sőt szabad királyi várost, az utóbbi falut, szabad községet jelent. A XV. század közepétől Ceglédet és Kőröst is következetesen városnak nevezik az oklevelek. Kecskemét városi jogát a XIV. század elején kapta, nagy a valószínűsége, hogy Róbert Károlytól, mert I. Lajos király korából fennmaradt írott források már városként említik. Kecskemét nevével az oklevelekben először 1358-ban találkozunk Ágasegyháza birtok el- adományozása alkalmából. Ezt az oklevelet is I. Lajos király állíttatta ki Budán. Azt a megállapítást, hogy Kecskemét városi rangját Róbert Károly királytól kaphatta, a XIV. század elejéről származó várospecsétnyomó is igazolja. Ezen a pecsétnyomon Kecskemét város „védőszentjének” Szent Miklós püspöknek az alakja volt látható és , S (igil- lum) CIVITATIS DE KECHKEMETH” szöveg volt olvasható. (A második világháború következtében elveszett a pecsét, csak a lenyomatát őrzi a levéltár.) Hatszáz év hosszú idő, Kecskemét szorgalmas, dolgos és életrevaló népe azonban az évszázadok viharában is kitartott ősi városában. Gyakran olvasunk az újságokban olyan hírt, hogy valamely nagy múltú város többszáz éves fennállását ünnepli. A rádió részleteket közöl a szónokok beszédéből, a televízió képernyőjén látjuk az ünneplő városok népét, vezetőit és vendégeit. Jogos a kérdés, hogy a történelmi múltú város, Kecskemét, miért nem ünnepel ilyen nagy évfordulót? A hírek városalapítási évet szoktak emlegetni. A Duna— Tisza közén levő legrégibb „Három város” — Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd — egyike sem mutogathat városalapító levelet. Nem azért, mert ilyet nem kaptak volna a királyaink valamelyikétől. Bizonyosan voltak ilyen okleveleik, de az országunkat ért pusztítások az emberi alkotásokat, így az Írások java részét is megsemmisítették. Kecskemét város jogait biztosító alapítólevél is — mint a feljegyzések mondják — bőrre írott oklevél volt, aranyozott kezdő sorokkal, a király aláírásával, és színes zsinóron lógó pecséttel. Ha már az eredetit felmutatni nem is lehet, annak az oklevélnek a keltét alapul vehetjük, amely legelőször említi a város nevét. Mi azonban ne elégedjünk meg ezzel se, hanem az oklevélhez igazodjunk, amely már a helység jogállását is meghatározza. Kecskemét város jogállását legelőször Cegléd „birtok” határának leírását tartalmazó oklevélben találjuk, amely 1368. A 600 ÉVES KECSKEMÉT enyhítése érdekében nyitottak, máris megtette a hatását. Itt aztán nincs korlát, kibontakozhat a segítség, Ilyen esetekben tehát ez a jobbik megoldás. Marad még a dolgok érzelmi vonatkozása. Szerintem a sajtó J — napisajtó és képeslapok egy- j aránt — elég bő teret szentel a \ vietnami kérdésnek. Megrázó riportok is láttak napvilágot. Annál inkább hiányolhatja az olvasó a magyar írók, költők hallgatását ez ügyben. Vajon a közéleti Ura szép hajtásai miért i nem növekednek ki az őszinte felindulástól a hazai közvéleményt is megindító erővel? De meglepő az is, hogy milyen későn rezonált az irodalom — irodalmi riportokban is kissé megkésve és vékonyan — a közeli vész, az árvízveszély emberi helytállásban nagyszerű témákat kínáló lehetőségeire. A közvélemény „nem egészen indokolt nyugalma” —, hogy Mesterházi szavaival éljek, szerintem összefügg a magyar közvéleményre ható íróemberek ugyancsak „nem egészen indokolt” nyugalmával (természetesen tisztelet a kivételnek!). Mint említettem, nemcsak a vietnami kérdésben, de más közérdekű ügyek kapcsán is. HALLJUK IS őket — de hiába, ha el vagyunk foglalva más művek, talán a halhatatlanságnak szánt novelláink, regényeink és poémáink írásával... F. Tóth Pál Hozzászólás Mesterházi Lajos Nem idegen ügy című cikkéhez. NEM AKAROK vitába szállni Mesterházi Lajos Nem idegen ügy című írásával, amely az Elet és Irodalom június 19-i számában jelent meg, mert átérzem a cikkíró aggodalmát, vajon érti és érzi-e közvéleményünk a maga teljes súlyában és komolyságában a vietnami kérdést. En is felháborodnék, ha valaki a vietnami nép támogatására esetleg odaküldendő önkénteseket az amerikaiak jogtalan ottlétével hasonlítaná össze, egyenlőségjelet téve a kettő közé. Mégis, úgy érzem, hogy Mesterházi Lajos kissé summásan ítéli a közvéleményt, amikor csupán az említett — s valóban elítélendő — furcsa nézet alapján boncolgatja a vietnwmi kérdés magyar visszhangját. Személyes tapasztalatom, hogy az emberek sokasága — éppen a rádió, a tévé és újsághírszolgálat jóvoltából, ami talán lehet kissé monoton, de témájánál fogva még így sem válhatott egyhangúvá a jobbérzésű oda- figyelők szemében — mélységes együttérzéssel figyeli a vietnami nép küzdelmét a békés életére törő kalózokkal, s örül minden egyes kis hírnek, amely a betolakodók újabb kudarcait, s a szabadságáért szinte mindenét feláldozni kész hős vietnami nép győzelmeit jelenti. Annak is tanúja voltam, hogy a megsegítésükre indított akció — a szinte túlzottan és érthetetlenül szerény propaganda ellenére — igen szép eredményeket kozott. Ismerek nyugdíjast, aki volt hivatalát személyesen kereste fel tíz forintjával, amelyet e célra hozott. Nos, talán ebből az egyetlen kis példából is lemérhető, hogy az éremnek van másik oldala is, s ez a szebb, a fényesebb. En ezt tartom tipikusabbnak. Szerintem közelebb járunk a közvélemény megítéléséhez, ha ebből, s nem az önkéntesek esetleges odaküldéséböl indulunk ki, s az általam említetteket állítjuk előtérbe. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a közvélemény kezdettől fogva tudja — eléggé tájékozott ahhoz, hogy például a VDK kormánya jelenleg nem igényli önkéntesek oda- küldését, habár ennek későbbi lehetőségét nem zárja ki. A se-, giiés más módját kéri tehát, s: ezt a magyar köz vélemény is; mélységesen osztja, ennek szám- ] tálán tanújelét adta. Meg jegy-; zem, hogy éppen az előbbi hi-! vatalos állásfoglalásból kiindul- \ va hazánkban nem folyt semmi- \ féle propaganda az önkéntesek', jelentkezése érdekében, habár a sajtó — inkább csak jelzésül a közvélemény reagálására — közölt néhány példát erre vonatkozóan is. Szilárd meggyőződésem — éppen az utóbbi napok eseményei, az árvízvédelemnél helytálló katonafiataljaink kimagasló és férfias tettei győztek meg erről —. hogy ameny- nyiben bármikor is felmerülne az önkéntesek Vietnamba küldésének tényleges szüksége, ezrével és ezrével volnának jelentkezők, akik készek harcolni a testvéri vietnami nép függetlenségének, szabadságának megóvásáért. Hamis és torz tehát a kép, ha néhány kényelmes , és közömbös ember —- majdnem kispolgárt mondtam — apoliti- kus szavait vetítjük ki a kérdés megítélésére _. VA N AZONBAN ennek egy másik, nem kevésbé elgondolkoztató oldala. Éspedig: nem értem, miért kell a nehézkes bélyegeladáshoz kötni ezeket a megsegítési akciókat■ melyek szinte már eleve ^ lefékezik a megmozdulást. Lám, a bűvös 10 200-as számú csekk szám, amit nagyon otojgR az . áKLdzkárok
