Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-24 / 173. szám
196S. július 24, szombat S. oldal V. Weimari látogatás Ha élne és köztünk lenne Schőnherx Zoltán születése hatvanadik évfordulóján Kellemes meglepetés várt bennünket Weimarban. A Frauenplanon levő Goethe-ház- ban magyar nyelven szólalt meg a magnetofon. Megismerkedtünk a klasszikus német irodalom hagyományaival. Közismert tény, hogy ez a város a XVIII. század német klasszikusainak találkozóhelye volt. A színháztéren a mai német Nemzeti Színház helyén a komédiás ház állt valamikor, ahol Goethe irányításával Schiller drámáit játszották. A Goethe-ház másfél századdal ezelőtt Európa szellemi központja volt. A legjelentősebb írók. tudósok, természet- búvárok, filozófusok, képzőművészek, zeneszerzők vendégei voltak a német kiválóságnak, így lett a Frauenplanon levő ház azon a fél évszázadon át — amíg Goethe benne lakott — világhírű. Saját szavai szerint innen indultak ki „a kapuk és utak a világ minden vége felé”. Goethe mint költő, természet- tudós, színházvezető és műkritikus küzdött a világ humanista műveltségéért és az általános haladásért. A Goethe-ház 1945. február 9-én angol—amerikai bombatámadástól erősen megrongálódott. Az akkori szovjet katonai közigazgatás segítségével nagy áldozatok és fáradozások árán helyreállították. 1949. óta ismét eredeti állapotában áll. Minden helyiség a nagy német klasszikus kiváló egyéniségének egy- egy jellemzője. A sárgaterem küszöbe előtt az ismert latin üdvözlet: a Salve fogadja a látogatót. Goethe dolgozószobája csaknem változatlanul áll. Itt írta fő életművét, a Faustot. Nagyon szerette a képzőművészeti alkotásokat. A lakóház múzeumnak is beillik. Külön ma.iolikaszobát rendezett be. Ez utóbbiban látható Goethe olasz majolikagyűjteménye, amely száz darabból áll. Túlnyomóan a XVI. századból valók. Érdekes ásványgyűjteménye, amely 18 ezer darabot számlál. A gvűi- tőszenvedély tehát nem újkeletű dolog és a nagy német klasszikus is rabja volt. Nem lehetett meghatódottság nélkül járni a szobákat, megcsodálni a műalkotásokat. A nagy klasszikus hálószobájában egy fenyőfaágvat. támlásszéket és két kis asztalt találunk. Egy zöld íaldísz betakarja az északi és keleti falat. A falakon egy hőmérő, egy lámpaernyő, egy csengőhúzó, egy időjárásüveg és néhány táblázat földtanhoz és színtanhoz. Nemes egyszerűséget áraszt ez a kis helyiség. Azt ami minden nagy emberre jellemző. Goethe 1832. március 22-én fél 12-kor székében ülve ebben a szobában halt meg. A Goethe-házhoz ma is ellátogatnak a világ minden tájáról. Van azonban egv másik zarándokhely Weimarban. ahol a világhírű magyar muzsikus. Liszt Ferenc lakott. — Reggeltől estig fogadjuk naponta a vendégeket, estére már halálosan fáradtak vagyunk, nem győzőnk válaszolni a sok kérdésre — így tájékoztattak bennünket a Liszt-ereklyék gondozói. Valóban a világ minden tájáról naponta felkeresik a nagv komponista egykori lakóhelyét, ahol közvetlen halála előtt dolgozott. 1869-ben költözött ide 58 éves korában. Gyakran járt innen hangversenyekre. Egy ilyen alkalommal Bayreuthban érte a halál. Mi is találkoztunk magyar turistákkal, magánszemélyekkel, zenerajongókkal a Liszt-szobákban. Mondják, hogy nem csak az óhazából, hanem a világ különböző részein lakó magyarok is idelátogatnak a nagy zeneköltő hagyatékához. Eredetiben megtekinhettü'k Liszt levelezését. kéziratait, zongoráját, bútorait, még a fabillentyűs gyakorlózongorát is. Gyönyörködtünk a falak magyar motívumaiban. Vitrinek őrzik azokat az elismeréseket, ajándékokat, amelyeket a különböző hangversenykörutak alkalmából kapott a kor kiválóságaitól. Közismert, hogy Liszt újromantikus zenei nyelve Wagnerre is hatással volt. A két nagy zeneköltő között szoros barátság fejlődött. Érdemes megemlíteni, hogv az utóbbi tíz év alatt 4.6 millió látogató tekintette meg a weimari klasszikusok hagyatékát. Weimartól nem messze van Buchenwald, ahol a nácik 56 ezer embert kínoztak halálra. Szemerkélő esőben jártunk ott. hideg, metsző szél fújt. egyáltalán nem az évszaknak megfelelő idő. Mintha a természet is emlékezett volna. Mielőtt beléptünk a volt koncentrációs tábor makettjét ábrázoló terembe, egv magvar turistacsoport koszorúja ötlött szemünkbe. Nemcsak magyarok járnak itt gyakran, hanem Európa minden részéből van állandóan látogató. Előttünk cseh diákok kerekre nyílt, csodálkozó szemmel hallgatták a magyarázatot. Talán többen el sem hitték, hogy mire képes a gonoszság. Az olvasók egyéb leírásokból már jól ismerik mi történt itt Buchenwaldban. Az ezzel kapcsolatos kutatómunka során mindig újabb részletek derülnek ki az itteni illegális, németekből és más nemzetisé- gűekből álló kommunista párt tevékenységéről, arról, hogy a kommunisták hogyan mentettek meg kisgyermekeket a halálra kínzástól, hogyan munkálkodtak a felszabadítás előkészítésén. A buchenwaldi tábor lakói maguk keltek fel rabtartóik ellen 1945. áprilisában. Ezt a hősi tettet ábrázolja a buchenwaldi emlékműn a nemzeti dí? jas Fritz Grémer. Még most is előttem vannak a buchenwaldi eskü zárszavai: Jelszavunk a fasizmust gyökerestül megsemmisíteni, célunk a béke és szabadság új világának felépítése. (Folytatjuk.) Kereskedő Sándor Egy kilencéves, vékany- dongájú kisfiú állt a kassai dóm árnyékában azon a forró júliusvégi napon, amikor az emberek — a felnőttek — valami, számára érthetelen és megíoghatalan dolognak örülitek, valami rosz- szat sejtető, vészterhes ügyért lelkesedtek. A kisfiú tágra nyitott szemmel bámulta az eseményeket. Éljen a háború! — harsogta az utca. Zúgtak a dóm harangjai, s a kisfiú — Schőnherz Zoltán — csak állt, kétségekkel és ünnepélyes érzésekkel, félelmekkel a szívében. Egy-egy percre őt is magával ragadta az éneklő, felpántlikázott sokaság harcias lármája. Félszegen kiállót ő is, éljent mondott a királyra, akitől a parancs érkezett, hogy mindenki hadba vonulni köteles. öt évvel később a fiú, a reál- gimnázium növendéke, megint ott volt a kassai utcán, amikor ezrek üdvrivalgása köszöntötte a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását, amikor a szlovák és magyar munkások, szegényparasztok, diákok, új, szabad élet megszületését ünnepelték. A forgalmi napok múltával, küzdelmes évek következtek: gazdagok dúskáló jólétével, szegények nyomorával, munkátlan- ságával. Az egykori kisdiák a brünni egyetemre kerüit. Rajongója volt a zenének, az irodalomnak, minden jóra, becsületesre, szépre fogékony lelke már akkor, a diákévek alatt felfogta az elnyomottak igazságát. Mire kezébe kapta a mérnöki diplomát, addigra már egy másféle diplomája is volt: kommunista lett, aki a villamosenergiát a nagy lenini terv, az emberiség boldogulásának szolgálatába kívánta állítani. Az egyetemi székhely és szülővárosa után nemsokára Csehszlovákia magyarlakta területeinek szinte minden helységében otthonos, mindenütt megfordul, mint a forradalmi ifjúság szervezője, nevelője, lelkesítője. A burzáoá-demokrácia hatóságai nem nézik tétlenül tevékenységét, többször letartóztatják, s hónapokat tölt a lőcsei és különféle más fogházakban. Ezekben a hónapokban is szüntelenül olvas, tanul, s mihelyt kiszabadul, nyomban folytatja a munkát, építi a cseh, a szlovák és a magyar dolgozók közös harci frontját a növekvő fasiszta veszéllyel, a fenyegető háborúval szemben. Így telnek fiatal évei: ezrek és ezrek ismerik meg, ezreket és tízezreket vallhat barátjának. S ha ma megkérdezik azokat, akikkel a harmincas években dolgozott, hogy miként emlékezPályaválasztási tapasztalatok A pályaválasztással kapcsolatos idei tapasztalatokat összegezték a Művelődésügyi Minisztériumban. — Megállapították, hogy növekedett a fiatalok érdeklődése a szakmunkás-tanu- lóiskolák iránt, a jelentkezők nagy része azonban még mindig a divatos szakmákat választotta. Ezért változatlanul probléma az utánpótlás biztosítása például az esztergályos, a marós, a gépész, a bányász és a lakatos szakmákban. Az általános iskolát végzettek közül viszonylag kevesen maradtak hely nélkül. Akiket I ugyanis sem középiskolába, sem szakmunkásképző iskolába nem vettek fel, azokat általában négy-hat órás munkahelyekre irányították. Mezőgazdasági vidékeken a tovább nem tanulók többsége kisegítő családtagként a termelőszövetkezetekben dolgozik. nek rá, Pozsonytól Kassáig, s Kassától Komáromig mindenki, aki akár csak néhányszor is beszélt vele, egyszerűségét, szerénységét, szorgalmas komolyságát, céltudatos tettrekészségót, merész álmait és bátorságát említi. E tulajdonságok harmonikus egységet alkottak benne: ezt nemcsak életével, de hősi halálával is bebizonyította. Népünk több mint két évtizede ismeri nevét és sorsát. Attól kezdve, hogy 1938 őszén Horthy seregei bevonultak Kassára és más Csehszlovákiához tartozó városokba, Schőnherz Zoltán a közvetlen életveszóly- lyel dacolva, félelmet nem ismerve dolgozott, akkor már a Kommunisták Magyarországi Pártja soraiban, hogy figyelmeztesse az embereket: Horthy és kormányának szövetsége Hitlerrel katasztrófához vezet. Dolgozott, hogy a párt megteremtse azokat az illegális szervezeteket, melyek irányíthatják az ellenállást, eredményesen teljesíthetik a nemzeti szerencsétlenség elhárításának hazafias misszióját. Ismeretesek tettei, elszánt áldozat- vállalásai, halálmegvető bátorsága, amellyel önnön lelkiismeretének, s pártjának utasításait követte. A magyar fasizmus barbár kíméletlenséggel széttörte életét: 1942 októberében, harminchét éves korában a budapesti Margit körúti börtönben meggyilkolták, amiért erejét, tudását és egész életét arra szánta, hogy hazáját megmentse a pusz- tulástól. Egy emberöltő telt el születése óta. Az egykori ámuló szemű kisdiák, a forradalom lelkesítő sodrásába került ifjú, a sorsa beteljesedését emelt fővel fogadó kommunista forradalmár, ha élne, hatvanéves lenne holnap, július huszonötödikén. Belső parancs, hogy arra emlékezvén, akivel valaha találkoztunk, akit ismetünk és szerettünk, s aki idő előtt kidőlt sorainkból, feltegyük önmagunknak a kérdést: vajon mi lenne ha élne, miként folytatódott volna élete, s hogyan alakult, módosult volna bennünk az a kép, amely róla, életútjáról kialakult? Az emberi sorsokat történelmi események szabják meg, hajóik vitorláit viharok tépik, csapkodják. Schőnherz Zoltán, a dolgozó nép e hű fia, szabadságharcunk bátor katonája, ama kevesek közé tartozik, akikről bizonysággal állíthatjuk, hogy bárhol, bármilyen helyen és tisztségben, jó vagy rossz sorsban, dicsőségben szürke láthatatlanságban, emelkedésben vagy hullásban, megmaradt volna annak, aki életében volt: sose magáért, mindig a közösség javáért élő és munkálkodó, szeretetreméltó, igaz, egyszerű embernek. Születése hatvanadik évfordulója is mint fiatal, s örökké fiatalnak maradó odaadó harcosra, önfeláldozó forradalmárra emlékezünk reá, s állítjuk életét példaképül a mai és holnapi nemzedékek elé. Vadász Ferenc Alkotás közben 1 öbb mint^ hét éve, 1957. óta él Kiskunhalason, Diószeghy Balázs festőművész, akinek nevét nemcsak a megyében, de az egész országban ismerik, tisztelettel beszélnek róla. A Képzőművészeti Alapnak 1958. óta tagja, s jelenleg megyei rajz-szakfelügyelő. Számos kiállítást rendezett. Művészetében gyönyörködhettek már Budapesten a Derkovits-terem, Debrecenben a Déry-múzeum látogatói is. Tavaly szintén a fővárosban, az Építők Kultúrotthonában rendezett tárlaton egyik képét miniszteri dicséretben és jutalomban részesítették. A város méltán büszke a falai között élő és alkotó művészre, aki rendületlen szorgalommal és kíváncsisó,ggal járja a környéket, ismerkedik a tájjal, emberekkel, s kitartóan dolgozik. Az ősszel a Kiskunhalasi Thorma János Múzeumban lesz grafikai kiállítása. Legtalálóbban egy műtörténész jellemezte Diószeghy Balázs művészetét, amikor ezt írta róla: „Ecsetet csak belső kényszerből vesz kezébe. Művész-áhitata, komolysága tiszteletre kötelez. Az a meggyőződésünk, hogy egyéni hangú, nem hivalkodó, nehéz küzdelmek árán sajátossá alakított festészete mai képzőművészetünk nagy, színes mozaikjában értékes alkotóelem.”
