Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-18 / 168. szám

Monsieur Kuglin Miklóstelepen NEM UJ megallapitas es min­denki tudja, hogy az ittas em­ber hajmeresztő dolgokat képes elkövetni legtöbbször virtusból, „maga biztonságának” oktalan fitogtatásávaL Ez sajnos, leg­többször súlyos balesetekkel, je­lentékeny károkkal végződik és okozója előbb-utóbb börtönbe kerül, ahol van ideje gondol­kodni a történtek felett. A bíróságok az utóbbi időben már sokkal szigorúbban ítélkez­nek az ittas állapotban közle­kedő és esetleg balesetet is oko­zó gépjárművezetők fölött, s re­méljük, hogy ennek a szigorú ítélkezési gyakorlatnak meglesz az általános visszatartó hatása. Volt ugyanis olyan eset — nem is egy —, hogy a bírósági > bün­tetés mit sem használt a vétkes­nek, továbbra is ittasan közle­kedett, veszélyeztetve nemcsak a maga, de mások életét, testi épségét, nem is szólva az anyagi javakról. A közvélemény előtt ismere­tes, hogy a közlekedési szabá­lyokat megsértő gépjárműveze­tőket megbüntetik. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a büntetőügy után — ha balese­tet is okoztak — polgári per következik, amelynek során a sérüléssel járó kiadások, az ápo­lási költség, esetleg járadék megfizetésére kötelezik a vét­kes, ittas gépjárművezetőt. Az összeg sokszor igen nagy sum­mát képez. Tehát, aki vezetés közben, vagy előtte poharat vesz a kezébe, ezzel a körülménnyel is számoljon. FEKETE János, Kecskemét, Talfája puszta 55. szám alatti lakos fittyet hányva a KRESZ előírásaira, nem okulva a szám­talan, újság és rádió által is­mertetett, magyarázott korábbi balesetekből, tragédiákból mé­lyen a poharak fenekére nézett. Még 1963. március 6-án történt, hogy Fekete, aki akkor a 9. számú AKÖV gépkocsivezetője volt, a rábízott egyik teherko­csival Kecskeméten az alsópá­lyaudvarról szenet fuvarozott a TÜZÉP szomszédságában levő 1001-es telepére. Míg a rakodó- munkások dolgoztak, ő a közeli Italboltban italozott néhány is­merősével. Ezt a nap folyamán többször megismételte. De este már a rakodómunkások, Stir- zinger Ferenc és Kukulya Jó­zsef is csatlakoztak hozzá, és Sürgős! gesen Cifruss. — Me­gint belepattan a sze­medbe, aztán nekem nyúzzák a fejem. — Igenis, cégvezető úr! — tréfálkozott Tar­ján, mint rendesen. — Alázatosan kérem, csak most az egyszer ne méltóztassék meg­haragudni! — Megőrültél? — ordított rá Cifruss: pedig tegnap még ne­vetett ugyanezen. De most a lába is reme­gett az idegességtől. Sarkon fordult, vissza­ment a műhelybe: úgy állt a padja mellé, hogy minél kevesebbet lássa a többieket. Ma sokkal nagyobb volt a zaj, többet viháncoltak különösen a fiatalab­bak: mintha megérez­ték volna, hogy úgy sem szól miatta. In­kább az öreg Kertesit bámulta az ablakon keresztül, a tavaly nyugdíjba ment gyári kőművest, aki most az udvaron, egy gödörben dolgozott. A ztán végre há­romnegyed ket­tő lett: átvette, s a raktár polcára tette az elkészült munkákat. Sztrega tengelykapcso­lójához oda sem kellett tenni a sublert; szem­mel látható volt, hogy az éket hullámosra re­szelte. Ezt sem fogják beszerelni délután — gondolta Cifruss. Egy pillanatig tűnődött, szóljon-e: de aztán úgy döntött, hogy hallgat. Majd beírják a délutá- nosok a naplóba: ő nem veszkődik ezzel a... Elég volt ez a dél­előtt: még most is re­megett a gyomra, ha rá gondolt. M Mikor végzett, odajött hozzá Bodnár. — Még van egy kis dolgom az irodán: megvársz? Megiszunk egy pohár sört. Leke- nyerezlek egy pohár­ral — nevetett. Cifruss csak nézte. Egyfelé laktak, máskor is elő­fordult, hogy meghív­ták egymást: de nem így. Vagy csak nem fi­gyelte? Lehet, hogy olyannak tartják őt, akit egy pohár sörrel kell... Legszívesebben ordí­tani szeretett volna dühében. Hát igazán azt hiszik, hogy ő adott túl Sztregán? Nem volt kedve a többiek után menni az öltözőbe, kiment az udvarra, megállt az öreg Kertesi előtt és nézte, mit csinál. — Maga miért nem megy haza, Kertesi bácsi? — kérdezte az­tán, hogy kicsit lecsil­lapodott. — kétszer is lejárt már a munka­ideje. A z öreg a vízóra aknáját falazta: hogy hallgatósága akadt, kiegyenesedett a gödörben, s magya­rázni kezdte, nagy kö­rülményesen. — Hát tudod, már egyszer felfalaztam: és akkor nézem, hát ha­sa van alul a falnak. Le kellett az egészet bontani. — Nem kellett vol­na — mondta Cifruss. — Beton jön arra, hi­szen tudja... — Mondom: görbe volt — hökkent meg az öreg. — Ha nem is látja senki, én tudom. Márpedig az a fontos... Az öreg magyará­zott, Cifrussnak oed’e az jutott az eszébe: ha nem vész össze ma reggel Sztregávnl. .. akkor is olyan köny- nven be’^ovezlk, hoav elvigyék? Nem tudta eldönteni, s ez nyugta­lanította. Elköszönt Kertesitől, visszament a műhelybe: még egy­szer megnézte azt a tengelykapcsolót. Az ék rossz volt, az igaz: de az egész, úgy kül­sőre szépet mutatott. — Maga még itt van? — jött le a mér­nök az irodából. — Hát ha egyszer félnapokat kell ülnöm az irodán — morgott Cifruss. — Igaz is... elviszi azt a Sztregát? — Reggel már bele­egyezett — szuszogott a mérnök idegesen. — A papírokat is kiállí­tottam. .. Egyszerre ilyen jóba lettel?? Hal­lom, ma majd meg­ették egymást. ___ i sem csókoló­* * lózunk, még­is megvagyunk egy­mással — nézett Cif­russ a mérnökre. — Elég nehéz is ma­sukkal — sóhajtott a mérnök, — Na, maid meglátluk. De mi van magával? — Mi lenne? Semmi különös — mondta Cifruss. d° már nem is figyelt oda. Azt az éket méregette: talán még ki lehet reszelni... Várkenyi Mihály FESZÜLT érdeklődéssel ol­vastam M. I. „Utazás előtt’’ címmel írt bejelentését — kü­szöbönálló párizsi utazásáról. Mielőtt tehát átlépné hazánk határát, megragadom az utolsó alkalmat, hogy számtalan isme­rősének megbízatását egyetlen­egy lajstromtétellel magam is gyarapítsam. Nekem nem kellenek orká­nok, nincs szükségem Doxa órákra. Még a csinos, hamisí­tatlan párizsi midinettről is könnyű szívvel lemondok. Zá­rójelben jegyzem meg, hogy nagy szegénységi bizonyítvány ilyen kívánság a megbízóra. Hi­szen alig kell körülnéznie, szinte kiveri a szemét a vonzóbbnál vonzóbb magyar kis-, középszerű és nagylányok sokasága. A szép nő sosem volt hiánycikk Magyarországon, s ha nem volna bonyolult deviza­probléma is, többen jelentkez­nének exportra. Egyébként is: számos francia divatlapban, magazinban lát­tam, hogy a párizsi nők — Arany János kifejezésével élve — meglehetősen ösztövérek. Mire mennének velük a mind intenzívebben hízó honi férfiak. TÉNY, hogy ennélfogva a forró vérű magyar fiúk női esz­ményképét olyan helyes, bele­való, van-rajta-mit-fogni, du­dór termetű hölgyek jelentik, mint mondjuk Lórán Lenke, Fónay Márta, hogy csak őket említsük. Ök igen! Mikor be­gurulnak a színpadra vagy a tv-kamerába, csak úgy tágul körülöttük a világ, hajlik a deszka, duzzad a televíziósdo­boz. S akkor jön az a valaki és azt kívánná M. l.-töl, hogy csempésszen neki Párizsból egy zörgő csontú franciababát! IGAZA VAN a cikkírónak, ha ezt nem vállalja. Felesége is van és franciául is csak olyan törve beszél, mint indonézül. Hogyan győzné meg az ideutaz­ni hajlamos Mimit, mennyivel szebb az élet itt az aranyho­mokon, mint Párizsban, ahol mindent csak frankért vásárol­hat, nálunk pedig forintért is. Ott nincs helvéciai Ezerjó és Árpád mo'zi sem. Nem beszélve a Dózsa Klub pacalföztjéről. De nem is éri meg, hogy eny- nyit rágódjunk a vékonypénzű francia nőkön. Még egyszer le­szögezem, nekem ne hozzon be­lőlük M. /. barátom. Minden­kinek megvan a maga kereszt­je, megmiegymás ... ELLENBEN ezúton kérem őt: hozzon nekünk — tehát ez köz­ügy — egy jobbszélsőt a válo­gatottba. Tóth István res sorközzel. Akkor még nem lehetett tudni, merre halad a szőlő nagyüzemi gépesítése. Mindenesetre, az elmúlt évben 120 mázsa volt az átlagtermés. Igaz, holdanként húsz mázsa vegyes műtrágyát juttatnak a gyökérhez. A szemközti, már széles sor­közű táblán D—4—K vontatja a rotációs talajmarót. Ahogy kiér az útra, az elzászi szőlész rög­tön lefényképezi. És végül a legfiatalabb ül­tetvény, amelynek sorai négy méterre vannak egymástól. Horváth Sándor itt hasznosítja olaszországi tapasztalatait. — Nagyszerű lehet önöknek itt dolgozni — jegyzi meg Mon­sieur Hugiin. — Hiszen a gaz­dálkodásuk szervezése lehetővé teszi, hogy a kutatás eredmé­nyeit mielőbb hasznosítsák a gyakorlatban. Nálunk csak most kezd törni a jég. A fiata­labb termesztőkkel már szót tudunk érteni... Horváth Sándor elkomorodva szól: — Sajnos, a gazdaságok veze­tői, szakemberei nem érdeklőd­nek eléggé eredményeink felől, nem kíváncsiak a munkánkra. Ügy tesznek, mintha mindent tudnának a szőlőről... Dr. Csepregi ezúttal nem tol­mácsol. Közhelyként hangzik, de így igaz: Ahol szőlő van, ott bor is akad. A francia szőlész — aki mellesleg a Közös Piac országainak elismert borszakér­tője — némi kóstolgatás után megállapítja: — Az önök borai, zamatukat tekintve, egyedülállóak Európá­ban. E tekintetben van mit ke­resniük, még Franciaországban is. A mennyiséget illetően más a helyzet. Nálunk évente hat­vanmillió hektoliter bor terem. De a magyar szőlőtermesztők- .■ nek is tudnék ajánlani valamit. Termeljenek olcsóbban! Ez is megfontolandó tanács. Egyetlen rövid délután — és a tapasztalatok, tanulságok egész garmadájával leszünk gazdagabbak. Igaza van dr. Csepregi Pálnak: Többször kel­lene találkozni a különböző társadalmi rendszerű országok kutatóinak. Mindig van mit ta­nulniuk egymástól. Hatvani Dániel — C’est la plus grande pro­duction du methode Lenz Mo­ser — feleli bólogatva M. Hug­iin. Vagyis ebben van Lenz Mo­ser módszerének legnagyobb eredménye. Abban, hogy kitel­jesedni hagyta a szőlőt. — Igen, de ezzel az elmélet­tel vissza is lehet élni — így a homoki osztály vezetője. Meg is magyarázza, miért: •— Ha csak egyoldalúan a kereskedel­mi szempontok érvényesítésére törekszünk, elsilányíthatjuk ül­tetvényeinket. A szőlőtől sem lehet többet várni, mint amit adni képes. Ezzel Hugiin úr is egyetért. Már a telepen járunk. Sze­met gyönyörködtetőek a fényes dróthuzalra, pergolákra támasz­kodó szőlősorok. A colmar-i szőlészdirektor nyakában fény­képezőgép lóg, lenyitott tokkal, „lövésre kész” állapotban. Néha megáll, hogy ' jegyzetfüzetében rögzítse a hallottakat, látotta­kat. Van elég mindkettőből. Hor­váth Sándor kutatómunkájának legfőbb törekvése, hogy a Ma- thiász János és a Kocsis Pál ál­tal nemesített új fajtákat a jó : minőségű nyugati fajtákkal ke­resztezze. Az előbbiek a Duna ; ■—Tisza közötti homokra valók. Az utóbbiak „hozzák” a cuk- • rőt. így nagy hozamot és cukor- . tartalmat adó, továbbá kellő za- . matú fajtákhoz jutunk. ; Erre leginkább alkalmas a t „Kocsis Irma”. Kwaysser István, Horváth ; Sándor kutatótársa, a kadarkát , javítja nyugati „festőfajtákkal”. , Kurucz András, az intézet la­- kiteleki tétepe vezetőjének új i fajtáit is itt szaporítják. Megtekintjük a kerek- egyházi határban levő ültetvé­nyeket is. Az egyik tízhektáros táblán hat évvel ezelőtt telepí­- tették a kadarkát, másfél méte­Pierre Hugiin úr Francia­ország északkeleti részéből, az elzászi Colmar városából érke­zett Miklóstelepre. Szőlészeti kutatóintézeti igazgató a negy­ven évesnél nem sokkal idő­sebb férfi. Piros Peugeot-jával jött át Nyugat-Németországon és Ausztrián, felszerelkezve fényképezőgéppel és jegyzetfü­zettel. Magával hozta szőke feleségét is. Nem hivatalos kiküldetés, nem is aféle szervezett tanul­mányút ösztönzéseképpen kere­kedett fel. Egyszerűen a szak­mai kíváncsiság vonzotta, hi­szen hallott már Miklóstelep- ről, az 'itteni szőlészeti és bo­rászati kísérletekről, s ezek eredményeiről is. Nem az első francia szőlész, aki időt szentelt a Kecskemét melletti kutató- és kísérleti te­lep megtekintésének. Mégis, eseményszámba megy, ha a földkerekség legnagyobb bor­termelő országának egyik sző­lésze látogat el hozzánk. Huglin úr idejövetelében egyébként kétségtelenül közre­játszott dr. Csepregi Pálnak, a Szőlészeti Kutatóintézet helyet­tes igazgatójának a meghívása is, aki Franciaországban volt ösztöndíjas, s még onnan isme­ri elzászi kollégáját. így hát dr. Csepregi vállal­ja a tolmács szerepét Monsieur Hugiin és Horváth Sándor, az intézet homoki osztályának ve­zetője között. Szőlészek, ha találkoznak mi másról is eshetne szó,- ha nem a bortermő növényről, annak minden elképzelhető tulajdon­ságáról, vonatkozásáról. Most is ez történik. — Nálunk, Elzászban, a kö­zépmagas, kordonos művelés dí­vik — sorolja Hugiin úr. — A sorközök, mint világszerte, ott is szélesednek. Ezzel ritkul a tőszám, amit azonban ellensú­lyoz az, hogy csak szelektált anyaggal telepítenek. Saszlát, rajnai rizlinget, zöldszilvánit, piros traminit. Az utóbbi évek­ben jó, holdanként átlagosan nyolcvan-kilencven mázsa volt a termés. Horváth Sándor így reflektál a francia szőlész fejtegetésére: — A modern szőlőtermesz­tés alapvetően abban különbö­zik a hagyományostól, hogy a maga teljességében kibontakoz­ni hagyja a növényt. A ha­gyományos kultúra pedig gátak közé szorítja. velük tartott Balogh Jánosne is. Mire azonban odaértek, az ital­bolt bezárt. Elhatározták, hogy a Rákóczi úti Dózsa Klubba mennek — természetesen teher­autóval. A gépkocsit az ittas Fekete János vezette tompított világítással és mintegy 40—50 kilométeres sebességgel. Menet­közben áttért a bal oldalra és elütötte a vele szemben haladó Bodacz Pál kerékpárost, aki ma­ga is közepesen ittas volt, de ennek ellenére szabályosan köz­lekedett. A balesetet észrevette Fekete is, mégis tovább hajtott. Bodacz Pál pedig kisebb külső sérülésekkel, enyhébb agyráz­kódással és a bal combcsontjá­ban két töréssel ottmaradt. A BÍRÓSÁG a büntetőeljárás során Fekete Jánost egy év két- hónapi szabadságvesztésre ítél­te és háromévi időre eltiltotta a gépjárművezetéstől. Az ügy­nek azonban ezzel még nem lett vége. Bodacz Pált hosszabb ideig ápolták a kórházban, s az SZTK az ezzel kapcsolatos költségek megfizetésére kérte kötelezni a baleset okozóját. A kecskeméti járásbíróság végül is 14 ezer 400 forint megfizetésére kötelezte Fekete Jánost azzal a kedvez­ménnyel, hogy az összeget havi 250 forintos részletekben tör- lesztheti. Az első, büntetőítélet óta Fe­kete már kiszabadult, a baleseti sérült Bodacz Pál pedig azóta meggyógyult. De a könnyelmű­ség következményét a borbarát gépkocsivezető még hosszú ideig viseli. MINT LÄTTUK, a bíróság ítélete egyáltalán nem mond­ható enyhének, de arányban van a bűncselekmény súlyával. Nem azt reméljük, hogy cik­künk nyomán rohamosan csök­kenni fog a közúti balesetek száma, de bízunk benne, högy néhány gépkocsivezető, motor- kerékpáros megszívleli a fen­tebb leírottakat. S ha valaki könnyelmű volt korábban és nem kíván Fekete János sorsá­ra jutni, lemond erről a kétes értékű és igen veszedelmes módjáról az „élvezeteknek”. Igen tartalmas az a magyar közmondás, hogy más kárán ta­nul az okos. Nos elmondhatjuk, hogy eddig — sajnos —, igen sok esetből tanulhattak volna a közlekedésben részt vevők. G. S. A könnyelműség ára

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents