Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
Középpontban a líra A Tiszatáj júliusi számáról A mikor belépett a resti aj- táján, égő cigarettával a sójában, hetyke kalappal a fején, még nem tudta, mit fog enni, vagy inni. A pénz még túlságosan meleg volt a zsebében, és bár elképzelte, hogy — életében először — azt rendel majd magának, ami a legdrágább az étlapon, mégis, amikor jött a pincér és kérdezte: óhajt-e valami ebédet, tagadó- lag rázta meg a fejét és csak egy pohár sört kért. — Csak üveges sörünk van, hozzak? — készségeskedett a pincér és ez most nagyon jól esett a vendégnek. — Kérek... — mondta és cigarettáját a hamutartóba nyomta, a kalapot meg felakasztotta a fogasra. A pincér hozta a sört, felbontott üvegben, és a pohárba öntötte a felét. A hab csaknem kifutott. A fiatalember nézte, majd amint a pincér tovább ment, mielőtt a sörhöz nyúlt volna, olvasgatni kezdte a resti feliratait. Olyan csodálatos volt, hogy most már nem érthetetlen jelek voltak számára a feliratok betűi. Nem ákom-báko- mok, hanem olvasható, elolvasható és megérthető közlések a világból, az ő számára is. Közlések, amik eljutottak a tudatáig, a betű ismeretének csodáján keresztül... Ezek a feliratok itt, tudatták vele, hogy másodosztályú üzemben ül, amely reggel hat órától 21 óráig van nyitva. Megtudta, hogy észrevételeit, panaszát hol teheti szóvá. Az oklevél a falon azt bizonyította, hogy kiváló üzemben fogja meginni sörét. Í7 ppen a karos falilámpák mintáit szemlélte, amikor a resti ajtaján egy asz- szony lépett be. Az asszony kék kardigánban volt, fekete szoknyában, fején rikítóan tarka kendő, lábán eltaposott szandál. Orra és szeme vágása azonnal elárulta, hogy cigány. A férfi vonásai hasonlóak voltak az asszonyéhoz, de arcéle és orra kevésbé jellegzetes. A férfi fel se nézett. A nő cigányos kiejtéssel, hangos szóval kezdte, amikor leült az asztal mellé: — Hát itt vagy, Simon ...? A megszólított most nézett fel, de nem szólt. Intett a pincérnek. — Egy málnát! Az asszony rántott egyet a férfi karján. — Nem málnát! Kevertet! — Fél kevertet! — Igenis, fél kevertet! Jk pincér elsietett, már hozta is az italt, nem kellett sokáig várni, alig voltak vendégek a restiben. — Mi van veled? Esz a fene, mi? — recsegett az asz- szony hangja. A fiú arca változatlan maradt, söre után nyúlt és egy hajtásra kiitta. — Nyugodtan visszamehetsz. Nem megyek haza. Soha! — Kellenél á bandába! — Mondtam! — Apád már nem haragszik ... — Szép. — Rózsi sír miattad ..; — Megvigasztalódik ... — Anyád nagyon beteg! A fiú arca megrándult. — Nem igaz! Indulat nélkül mondta, halkan, de határozott tiltakozással. — Bizonyisten! Fáj az epéje! Tán meg is hal! — Nem igaz! Hazudsz! Hogy | hazamenjek. Nem megyek! Az asszony most feljebb vitte a hangot. A vendégek felfigyeltek, a férfi új cigarettára gyújtott. Elfújta a füstöt és odafordulva az asszonyhoz, vontatottan, nyomatékkai be-1 széíni kezdett: — Mondd meg az apámnak, meg az anyámnak, hogy nem megyek haza! A z asszony kivette a férfi ujjai közül a cigarettát és ő kezdte szívni. — Rózsival semmi közöm ... — folytatta a férfi. — Amikor kellett volna, senki sem segített... Átkoztak. Apám is, anyám is. Rózsi mással állt össze. Maradjon véle! Jó nékem így. Dolgozom. Becsülettel keresek. A pénz az enyim. Ha anyám beteg, jöjjön el. Tudja, hol lakom. Üljön taxiba. Megfizetem az árát... Intett a pincérnek, még egy pohár sört és az asszonynak még egy féldecit hozatott. Az asszony hadarni kezdett valamit, az anyjáról megint, aztán a bandáról, meg a töb- biekről, akiknek hiányzik ..., de a férfi már nem hallotta, vagy ha hallotta is, nem értette. Gondolatai ugyan éppen ott jártak, amikről az asszony beszélt — vagy még inkább jajgatott neki —, de ezek a gondolatok már csak a megszenvedett és meggyűlölt múlt képei voltak, amelyek úgy suhantak át lelkén, mint nyári égen a futó felhők. Megborzongott. A sört csak most itta ki, pedig ekkor már többen is ültek az asztal körül. Férfiak, nők — mind cigányok. Oda- j húzták a széküket az asztalhoz, j hangosan beszéltek, szakadozott, piszkos ruhában, több-) nyíre mezítlábasak voltak. It- , tak valamennyien, sört, pálin- l kát, rumot. Hangosan, zsiva- jogva beszéltek, hadonásztak, a pincér le is intette őket, de nem hallgattak rá. A férfi nem tudta, miről beszélnek, kiabálnak a többiek. Csak annyit értett, hogy visz- sza akarják őt hívni. Vissza a nyomorúságba, a faluszéli putriba, őt, aki már megismerte a becsületes munka jóízű kenyerét és az emberibb élet tisztult levegőjét, s akit senki nem értett meg akkor, amikor ki akadt szakadni közülük. Pedig másokat is hívott — ő lett számukra az idegen, a megvetett. De ennek az életnek vége. Nem volt ereje, hogy beszéljen most nekik. Nem volt ereje, hogy ismét elmondja, amit már annyiszor elmondott. Felállt az asztal mellől. A töbibek most már egyre han-1 gosabban vitatkoztak, észre se vették, hogy otthagyta őket. I Fizetett, vissza se kért, arrafelé mutatott, ahol a társaság hangoskodott... Fizeti az ő számlájukat is. Amikor kilépett a resti ajtaján, úgy érezte, hogy börtönből szabadult. Oedig csak azt a másik éle-! tét hagyta végképp maga mögött. Tudta, hogy már csak előre szabad mennie, vissza soha . . ..! Legfeljebb a több- biekért... De ahhoz most még nem volt elég ereje... Anlalfy István 1 SZÍNES, érdekes, változatos a Tiszatáj legújabb száma. Ha egy-két írása el is marad a júniusitól, mindenképpen táplálja azt a reményünket, amit már januárban kezdtünk volna élesztgetni, bár igazi reménnyé csak a májusi szám növelte bennünk: hogy a Duna—Tisza közén is megszülethet a rangos folyóirat. örülünk a tartalmas, elgon- dolkozásra késztető szépprózának (Oravecz János: Bivaly szombatja, Mocsár Gábor: Fecskék és miatyánk), a két érdekes szociográfiai írásnak: Gépek és emberek (Tóth Béla) és A holnap munkásai (Lovrity Endre); érdeklődéssel olvastuk a Művészet rovat néhány cikkét, Akácz László és Dér Endre tollából, a Kilátó rovat német anyagát, különösen Diet- rich Löffler jegyzeteit három német szocialista regényről, továbbá Tamás Attila tanulmánynak is beillő kritikáját, Juhász Ferenc: Virágzó világfa című kötetéről és Kelemen Jánosét Kassák Lajos: Egy lélek keresi magát című könyvéről. Lovrity Endre cikkére érdemes visszatérni. A pedagógus élethivatásáról ír nemcsak érdekfeszítően és önvallomás- szérűén — maga is pedagógus —, hanem azt feszegeti, hogy a holnap igazi munkásává miképpen, mi módon lehet a pe- dogógus. Szó esik itt nemcsak a felesleges bürokráciáról, a túlterheltségről, az egész társadalom megértő és támogató magatartásáról, hanem a hivatástudatról, illetve annak a hiányáról, egyéb -— ellenvetéseket is támasztón — gátló körülményekről. Érdemes volna, talán épp a Tiszatáj hasábjain, Lovrity szenvedélyes, kissé „önvizsgáló” gondolatainak a folytatására vállalkozni, kedves pedagógusok! Volna mit elmondani, megvitatni! S ha a pedagógusok közül egyesek találva érzik magukat A holnap munkásai olvasásakor, nem kevésbé célba találó Mocsár Gábor novellája. EZÚTTAL mégis — az előző számok ismertetésétől eltérően — nem a szépprózáról, hanem a líráról kívánnék bővebben szólni. Már a júniusi szám megörvendeztetett; néhány ismertebb költő: Benjámin László, Sinka István, Ténagy Sándor, Kalász László, Jobbágy Károly verseivel találkoztam, a júliusiban pedig Kassák Lajos, Simor András, Nyerges András nevével. Egy folyóirat értékét, s olvasottságát is — mindig lemérhetjük abból, hogy a kor nagyjai közül hányán jelentetik meg benne írásaikat. Természetes, hogy a Tiszatáj elsősorban Szeged és környéke íróinak a fóruma, de merev elzárkózása más területek költőitől, íróitól helytelen volna, a lap is, olvasótábora is kárát vallaná. Állíthatjuk, éppen a két legutóbbi szám lírája alapján, hogy ez a veszély nem fenyeget. Mint eddig is, most is a líra mutatja a legnagyobb igényességet. A többi fölé emelkedik Kassák Lajos: Valóság és Ígéret című verse az ujjongó életöröm áradásával. Úgy látszik, a fiatal költők zöme helyett az időseknek jut feladatul az életöröm hirdetése. Kassák még tudja bizonyítani: az öröm is lehet költői téma, nemcsak a belső gyötrődés, a ma oly divatos önmarcangoló-magamuto- gatás. Neki elhisszük, mert van ereje elhitetni velünk: „Minden él, színt formát és hangot változtat és Ígér valamit az embernek.” ANNÁL nagyobb lehangolt- ság árad felénk a fiatal költők verseiből; aggódás, kinek kellenek vagy kellenek-e egyáltalán versei (Nyerges: Kérdéseim), és valami furcsa, megnevezhetetlen betegséggel való küzdelem (Nyerges: Magyarázat, Járok, Székely Dezső: Határtalanul, Lődi Ferenc: Tükör előtt). Kidolgozásuk is egyenetlen, gyönyörű képek, találó metaforák, pl. „Kezemben új nap terjedez, sugarasan kelő kenyér”. (Simái: Magas táblákban ...) váltakoznak sablonképekkel, erőltetett felnagyításokkal, pl. „Kérdésektől sebes a szám”, az „őszi rózsák árvasága” közt a gödröt ásó tekintet, a régi kedv visszasira- tása, stb., amelyek különösen fiatal még alig élt és tapasztalt költők tollán hatnak furcsán. Kiemelkedik szuggeszti- vitásával Tőzsér Árpád: Han- ka, Arató Károly: Csoda az udvaron, továbbá Kelemen László verse, aki az elveiket fel nem adó bátrakról írt póz- talan egyszerűséggel (Ézsau). Kassák verse mellett azonban a legtöbb lendületet, s egészséges önbizalmat Berczeli A. Károly: A Nap fia című költeménye sugározza. Megérdemli, hogy befejezésül tőle idézzünk. Verseit, gondolatait a Nap fényéhez hasonlóan szétszórja, mint a Nap legdrágább ajándékát, mint a legtisztább fényt, amely mellé ... ,,. . .még egy kis meleget kívánnék — állva trónomon —, olyant, mely engem ts megérlelt. .. Oly hőt, mely annyiunk hülő szívét a Nap nyarával töltse meg: hogy tudjunk élni még egymáshoz kissé közelebb.” Az esti gyorssal Város zöld fémtüdői: fák, — belélegzik az éjszakát. Reggelek aszfaltján megyek, fényes bogárzajuk lebeg, sistergő antennák között: az esti gyorssal megjövök. Testedről álmok bokrai készülnek lomhán omlani. Könnyű vagy, áramló titok, s míg a vekkert elfordítod, ringat sóhajnyi örömöd: az esti gyorssal megjövök. Redőny-rács: radar-jelfogó, arcod, emlékén villogó. Póznák közt száll a jó vonat, csattogja bolyongásomat, városcsillagok, fényködök ... Az esti gyorssal megjövök. Torlódnak kilométerek, üvegcsarnok, zaj zeng, remeg. Forgóiükrös dimenziók örvénye ránt, nem rejt a csók, csak távoli mozdony hörög: az esti, gyorssal megjövök. Nagyváros zúg a mellemen, ragyogtatja lélegzetem. A nők: húsból formált tüzek, ritmusból metszett testnek. Tán az ígéret sem örök: az esti gyorssal megjövök. Hajszátlan zsongás nehezül agyamra, míg kötetlenül kódorgók, mint a fellegek. Vétek vagy hűség? Egyremegy.. . Intelem nincs a láz mögött: az esti gyorssal megjövök. Mégis hideg e szédület, csak kápráztat így — nélküled. Szoknyák és blúzok, műanyag ... A kirakat előtt te vagy? ... Nézéseddel léptem szövöd; az esti gyorssal megjövök. ölelésre tárva a sín, vágyak zümmögő tájain. Mert te maradsz csak fénynek ott, ahová visznek vonatok, ígértem, s íme, megjövök, az esti gyorssal megjövök. Hatvani Dániel Somogyi György Gál Sándor.; Hazaiéiig
