Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-17 / 167. szám

1965. július 11, szombat 5. oldal Mosolyog a tábor... Búcsú a kedves közönségtől Ahol fiatalok vannak, ott jó kedvben, humorban sincs hiány. S hogy ennek forrása nemegy­szer a véletlen, a félreértés, vagy a jó ötlet, bizonyságul szolgálnak erre a KISZ máté- házi önkéntes ifjúsági táborá­ban hallott történetek. Ügy adom ezeket tovább, ahogy ne­kem is elmondták. MALACKALAND Sötét este, már nem sok idő hiányzik a takaródéhoz. A A pesti kislány, a szőke Beáta közeledik a tábor kapujához, mikor csörtetést, állati hango­kat és egy mozgó fekete tö­meget észlel a kukoricásban. A Kölcsey Gimnáziumba járó har­madikos kislány rettenetesen fél egyébként is a kutyától, és megrettenve iramodik a bejá­rat felé. Az állat utána, és egy­re közeledik, már-már beéri, s amikor hátrapillant a lány, s látja, hogy egy — malac. Igen, a tábor kedvelt Röfije volt a „kutya”, s miután meg­éhezett, ő is sietett errefelé. Biztos arra gondolt: A kony­ha felől szálló vacsoraillat ta­lán neki szól, és még egy kis maradék is jut számára. ZUHANYREPETA A déli forróságban lassan bandukol a csapat a szőlőkből a sátrak felé. Mindenki a fel­üdülést nyújtó zuhanyra gon­dol, s utána — jöhet a megér­demelt ebéd! Vízcsobogás, szappanhab, nagyban folyik a víz, élvezik a tusolást. Egyszerre sötét felhők gyülekeznek az égen és már el is ered a nyári zápor. Vagy inkább zivatar, hatalmas mennydörgés, villámlás köze­pette hull az égi áldás. A bát­rak kiállnak áz ebőbe, és így a sátorban levők sem félnek már oly nagyon. Pár perc múl­va mindenki kibújik a ponyvák alól, hogy repetáZzon, ezúttal — zuhanyozásból. LAJOSRA Lajoska — mázlista. Huszon­négy éves, agronómus, a tábor tiszteletbeli tagja. Több mint kétszáz csinos lány rajongja kö­rül, s ami szintén nem lényeg­telen; ő lenéz mindenkit, reá pedig — mivelhogy 190 centi­nél magasabb — felnéznek. Ám a csavaros diáklogika miért esne ilyesmitől kétségbe? „Hozzáragasztották” Lajoshoz a „ka” kicsinyítőképzőt, s azóta, testmagasság ide, vagy oda, „egyenjogúsították” magukat a fiatalemberrel. Az agronómus — mit tehetne mást -r- bele­nyugodott a változtathatatlan- ba. Már csak abban reményke­dik, hogy a következő kéthetes turnus leányai majdcsak „fel­néznek” rá, ha az elsőnél ez nem sikerült. Vagyis: elfeled­tetik vele „Lajoskát”. PECH A minap Pestről elindult autóstoppal négy pénztelen diák, hogy meglátogassa szíve válasz­tottját. Fáradtan, porosán ér­keztek, és nagyon boldogok vol­tak, hogy néhány perc, és üd~ vözlhetik a nagy „0”-t. Ám, mint ahogy az lenni szokott, legelőször a táborparancsnok elvtársnővel és a bejáratot „oroszlánként” őrző kapuőrrel találkoztak. S hiába volt a ri- mánkodás, a könyörgés, a fiúk kívülrekedtek. Mert a szabály, az szabály. És eszerint: látoga­tási idő nem csütörtökön, ha­nem vasárnap van. A fiúk gon­doskodhattak három nap múlvc. újabb autóstopról. S ha szerel­mük valóban tartós, bizonyára ez is sikerült nekik. HINTÓ A táborparancsnokságnak né­hány egymást követő nap után feltűnt: Egyre több a beteg. Leginkább a szőlőben, de még cseresznyeszedés közben is. Az orvosnő vizsgált, vizsgált, de nem talált semmi bajt. Leg­többen imitálták a dolgot. S ami az érdekes, a „beteg” le­ányzók talpra álltak percek alatt, és égett kezük alatt a munka. De most újabb „bete­gek” következtek — a „diagnó­zis” azonban nem változott. A „betegség” oka — mint utólag kiderült —, az a bizonyos hintó volt, amelyet a betegek szállí­tására rendszeresítettek. Ebbe ülni ugyanis egészségesnek nem szabad. Mivel az ötletes diák­lányok „legalább egy picit” sze­rettek volna hintán utazni, így oldották meg a gordiuszi cso­mót. Szolgáljon mentségükre: A két hét alatt a munkában is hasonló leleményt, ötletességet tanúsítottak. Vagyis: jól kivet­ték belőle a részüket. B. Gy. Kifulladva érkeztünk a busz­megállóhoz. A sofőr mosoly­gott: — Parancsoljon művész elv­társ! Láttam, hogy szalad­nak ... Várt, míg felkapaszkodunk, azután indított. A kocsiban minden tekintet ránk szege- ződött. De senki se bosszanko­dott a percnyi késés miatt. — Tudod milyen jó érzés — emlékszik most vissza erre a jelenetre Pathó István — érez­ni, hogy szeretik az embert? Én itt Kecskeméten nem is­mertem például udvariatlan eladót. Mindenki kedves volt hozzánk ... Négy éve szerződött a Kecs­keméti Katona József színház­hoz Pathó István és felesége, Móricz Ildikó. Most búcsúz­nak: Pathó Istvánt a következő évadra a Nemzeti Színház szerződtette. A Művészházban bájos odú a lakásuk. Tele könyvekkel. Még nem csomagoltak össze, mindeddig halogatták: majd ha megjönnek Bajáról! így legalább odahaza az utolsó pillanatig nem kellett arra gondolniuk, hogy hamarosan megválnak Kecskeméttől. Nagy halom fénykép között turkálok. A színész az emléke­ken mereng: — Négy év alatt 25 fősze­rep ... Őszintén szólva már néha sok is volt a jóból. Hó­napokon át minden este szín­padon. Vagy idehaza, vagy tá­jon. Délelőtt meg próba... Néha már-már irigyeltem azo­kat akik évente csak három­négy szerepet kaptak ... — A legtöbbet itt fejlődtem, s ezért hálás vagyok Kecske­métnek. Szinte a teljes skálát végigjátszottam ... Szerettem volna a Hamlettel búcsúzni. Betéve tudom minden sorát. Persze értem én hogy Gábor Miklós után kockázatos, de azért itt is lehetett volna be­lőle emlékezetes előadás ... Melyik szereped volt a leg­kedvesebb? — kérdezem. — A Rómeó. Azutáni a fiú a Holnap folytatjuk-ban, a Botrány Hellbergben Idegenje, a Bajadér Napóleonja, a Po­tyautas ... Felsorolni is hosszú. A legemlékezetesebb fellé­pés? — Az első. A Csárdáski­rálynő Bónijával mutatkoztam be. Ismeretlenül jöttem, ami­kor beléptem a színpadra, nem tapsolt senki. S az első felvo­nás után a függöny előtt már éreztem, hogy a közönség megszeretett. Mondom, hogy sokan nem értik: miért a Nemzetihez szerződött? Hiszen hallottuk, hogy a Fővárosi Operetthez is nyitva állt az út. — Igen, ezt kérdezték tőlem is. Megpróbálom elmagya­rázni ... Mielőtt Kecskemétre jöttem, prózai színész voltam. 1961-ben a színház a Rómeó miatt szerződtetett... Itt tet­tem meg az első tánclénéseket. De amikor szinte már csak zenés darabokban játszottam, örökös nosztalgiát éreztem a prózai szerepek .iránt. Azt hi­szem a közönség is azért ked­velt meg, mert az operettsze­repeket is igyekeztem prózai igényességgel megformálni. Lehetőleg kihúztuk a rendező­vel a „poén humort”. Az ilyen szöveg engem megbénít. Igyek­szem a szituációra építeni... A színész számára nincs, nem lehet alacsonyrendű műfaj. Az operettben is játszani kell, tel­jes értékű színészinek kell len­ni... Tanítómesterét említi, elin­dítóját a pályán, Téry Árpá­dot, aki 1956-ban szerződtette a Debreceni Csokonai Színház­hoz és azóta is szemmel tartja. Tőle tanult igényesnek lenni. A színháziaktól hallottam* hogy Pathó ,, István soha nem „kente le” a tájelőadásokat sem. Mert: „Ott is ugyanaz a közönség ül, ugyanazt kell ad­ni, mint itthon!” Pestről, a jövőről faggatom. Elmosolyodik: — Tudom, hogy a Nemzeti­ben „kicsi fiú” leszek. Mégis: boldog vagyok. Szerencsésnek érzem magam, mert tanulni akarok, s ott nálam mindenki jobb,, többet tud... Valóban, Pathó István nem az az ember, akit elragadnak a könnyű sikerek. Derűs lélek­kel vállalt áldozatot is a mű­vészete fejlődése érdekében. Mert nem csekély anyagi vesz­teség a kis család számára, hogy a feleségének nincs szer­ződése a következő évadra. A Lumumba Egyetem első magiszterei Rumjaneev rektor nyilatkosata ötéves az idén a Lumumba Népek Barátsága Egyetem. Az évforduló egyúttal az első vég­zett növendékek kibocsátásának esztendeje is. Ezzel kapcsolat­ban Sz. V. Rumjaneev, az egye­tem rektora az alábbiakat mon­dotta az egyetemről és első vég­zett növendékeiről. — Minden egyetem életében fontos esemény, amikor szár­nyukra bocsátja hallgatóit. A mi számunkra ez az esemény annál is jelentősebb, mert most első ízben került rá sor. 220 fiatal szakember kapott diplomát a világ minden tájáról. — Az afrikai fiatal fejlődő országok 38 küldötte végezte el egyetemünk bonyolult és igen telített anyagát a különböző szaktudományok területén, _ s mint az állami vizsgabizottság által adott érdemjegyek mutat­ják, ezek a fiatal emberek jó felkészültségű szakemberként hagyják el a Lumumba Egye­tem falait. Hadd említsem meg néhányukat név szerint is. — Június 21-én rendkívül színvonalasan védte meg a kvantummechanika tárgyköré­ber írott szakdolgozatát a nigé­riai Khaieb Nuankuo. J. Ter- leckij professzor volt a vezető tanára, akinek irányításával olyan munkát terjesztett a vizs­gabizottság elé, amely messze meghaladja egy egyetemi hall­gató dolgozatának kereteit. — A ghanai James Emest Provancal, Nikoláj Prosztakov professzor vezetésével készítet­te el szakdolgozatát: „2,5—dia- metyl—1—benzil—piridin nyeré­se és szintézisei” címmel. Ghá­nái diákunk kitűnő és tehetsé­ges kutatónak ígérkezik, akinek diplomadolgozata ennek megfe­lelően igen jó minősítést ka­pott. — Külön szeretnék szólni a dahomeyi Augustin Aygbede Autegbeye szakdolgozatáról. Da­homeyi diákunk az egyetem mezőgazdasági karának hallga­tójaként a biokémia növényta­ni alkalmazásával foglalkozott, számos érdekes referátumot tar­tott a tudományos diákkonfe­renciákon, s szakdolgozatának védésekor is alapos elméleti fel- készültségről tett tanúságot. Az állami vizsgabizottság tagjai egyöntetűen a legjobb érdem­jeggyel nyugtázták szakdolgoza­tát, s a hallgatót további tudo­mányos munkára ajánlották. — Igen sok nevet említhetnék még, számos afrikai diákunk van, aki kitűnő szakdolgozatot írt. Adjari Darko, aki Ghánából jött egyetemünkre, ezt a diplo­matervet választotta: „Tengeri naszádok motorépítése.” A mau- ritárnái Koita Fodie hazája fő­városának eredeti rekonstruk­ciós tervét dolgozta ki. A nigé­riai Shegoon Odunuga összeha­sonlító nyelvészeti tanulmányt írt a yoruba nyelv és az orosz nyelv igeidő és mód rendszeré­ről. De a sort még tovább foly­tathatnám. — Talán még korai mérleget készíteni a Lumumba Egyetem első öt esztendejének munká­járól, bár kétségtelen, hogy jó felkészültségű szakembereket képeztünk, akik kiállják a ver­senyt akár a többi szovjet, akár a nyugati egyetemeken végzett kollégáikkal. Erre vallanak a vizsgák eredményei is, márpedig a vizsgáztatók az adott szakte­rület legkiválóbb szovjet mű­velői voltak. Kitűnt, hogy a hallgatók egytől egyig széles körű és mély elméleti tudásra, gyakorlati ismeretekre tettek szert, képesek az önálló kutató munkára, elméleti tevékenység­re. Ez a magyarázata annak, hogy a most oklevelet kapott hallgatók többsége egyúttal el­nyerte a magiszteri címet is. — Most igen sok függ attól, hogy ezeket a fiatal szakembe­reket miként tudják majd ha­zájukban foglalkoztatni. Ameny- nviben szakterületükön állítiák őket munkába, nyugodtan kije­lenthetjük: igen gyorsan beér­nek a gyakorlati alkotó munká­ra, s képesek lesznek arra, hogy erejükhöz mérten hozzájárulja­nak hazájuk fejlődéséhez. — A Lumumba Egyetemen egyébként jelenleg több mint háromezer hallgató és több mint száz aspiráns tanul. Két éven belül az egyetem eléri a maximális négyezres hallgatói és kétszázas aspiránslétszámot. — Öt esztendeje, amikor az egyetem megkezdte működését, a nyugati sajtó már eleve el- parentálta. Az élet azonban szertefoszlatta azt a hiedelmet, hogy egy nemzetközi egyetem nem működhet eredményesen, ötéves gyakorlatunk, éppen el­lenkezőleg, azt bizonyítja, hogy a különböző országokból jött hallgatók igenis eredményesen ostromolhatják a tudomány ma­gaslatait, még akkor is, ha kü­lönböző a politikai és vallási meggyőződésük, mert egyesíti őket a béke és a barátság esz­méje. — Az egyetem megnyitása­kor a Szovjetunió azt a felada­tot tűzte maga elé, hogy Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fiai­nak és leányainak korszerű mű­veltséget adjon, s képzett szak­embereket neveljen belőlük, akik eredményesen munkálkod­hatnak hazájuk sajátos körül­ményei között, a hazai igények és a nemzeti gazdaságfejleszté­si távlatok legmesszebbmenőbb szem előtt tartásával. Már ma elmondhatjuk, hogv ezt a fel­adatot sikeresen teljesítjük. — Énekelni, táncolni tanulok majd — mondja Móricz Ildikó. — Aztán meglátjuk. Pista fon­tosabb. Nevetve teszi hozzá: — Pedig én előbb kezdtem a pályát. Már négyéves korom­ban „színésznő” voltam. — S tovább? — Éppen, amikor leérettsé­giztem, felvételt hirdetett a Debreceni Dongó Színpad. Ötven közül őt vették fel. Egy év múlva két táncosnő kellett a Csokonai Színházhoz. Az egyik ő lett. — De igazán csak itt Kecs­keméten jutottam szerepekhez. Rengeteget tanultam, sok szép szerepet kaptam. A legszebbek azok maradnak, ahol Pistával együtt játszottunk. A Susmus Évája és Barbara a Potyautas­ban. Keresgél a képek között. Ki­emeli a Potyautast, a legutób­bit. Elkomolyodik. Apró sóhaj- jel feláll. — Na, én megyek csomagol­ni a konyhába. Pista, a köny­vek rád várnak! — Parancsára úrnőm! — hajt fejet a férj színpadias elegan­ciával, de gonoszkodva tüstént hozzáteszi: — Inkább ez, mint a fazék, meg a bődön. — Csak aztán nehogy neki­fogj olvasni! Mester László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents