Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-13 / 138. szám

A baleset két oldala ÉPPEN ÉGÉ mint a közúti közlekedésben, az üzemeknél, vállalatoknál is veszélyes balese­tekkel járhat, esetleg egész élet­re szóló testi fogyatékosságot okozhat, ha valaki akár a leg­kisebb szabálytalanságot is el­követi, figyelmen kívül hagy egy általa jelentéktélennek mi­nősített előírást. Nem egy alka­lommal írtunk már olyan ese­tekről, hogy a gondatlan veze­tés az országúton, könnyelműs- ködés a gép mellett rokkantság­gal járt, vagy halállal végző­dött. Elszomorító, hogy nem­csak a közúti, hanem az üzemi balesetek száma is meglepően magas. Az év első három hó­napjában például megyénk te­rületén közel ezer, pontosabban 976 három napon túl gyógyuló sérülés történt üzemeknél, vál­lalatoknál. Ilyen esetekben a dolgozó táp­pénzes állományba kerül, de fel­gyógyulva joga van kérni a táp­pénz és az elmaradt munkabér közötti különbözet megtérítését a vállalattól, illetve attól, aki­nek hibájából a baleset meg­történt. Annak az ügynek is ez a lényege, amelyben nemrégi­ben hozott jogerős döntést a kecskeméti járásbíróság. Itt azonban elutasították a sérült panaszát, épp>en úgy mint első fokon a vállalatnál alakult mun­kaügyi döntőbizottság. Miről van tehát szó? MÁJUS 19-én múlt egy éve, hogy a Kiskunfélegyházi Vegy­ipari Gépgyárban Fehér István marós szakmunkás üzemi bal­esetet szenvedett. Olyan súlyo­san megsérült, hogy hosszú hó­napokig táppénzes állományban volt, orvosi kezelés alatt állott. A balesetet az okozta, hogy Fe­hér, bár jó szakember hírében állott, az említett napon hely­telenül állította be UF—21. tí­pusú marógépét és munka köz­ben a fűrésztárcsa „felrobbant”. A szétrepülő szilánkok megsér­tették Fehér István szemét. Amikor betegségéből felépült és újra munkába állt, a munka­ügyi döntőbizottsághoz fordult azzal a kéréssel, hogy térítsék meg neki a táppiénz és a mun­kabér közötti különbözetet, ami összesen 3500 forintot tett ki. A bizottság ez év február 17-én tartott tárgyalásán hozott 21/1965. számú határozatával Fe­hér István kérését elutasította, mondván, hogy . a dolgozó a vállalat vétkességét hitelt ér­demlően bizonyítani nem tudta.” FEHÉR a határozat ellen a bírósághoz nyújtott be felülvizs­gálati kérelmet. Azt állította, hogy a balesetet a fűrésztárcsa valamely rejtett hibája okoz­hatta, hiszen ő a munkafolya­mat során betartotta a techno­lógiai előírásokat, azoknak meg­felelően járt el. A vizsgálat azonban kiderítette — még a munkaügyi döntőbizottság hatá­rozatának megszületése előtt — hogy a gép túlságosan nagy for­dulatra volt állítva, ami a meg­engedett vágóseb«sségnek a dup­láját eredményezte. A fűrész­tárcsa ezt nem bírhatta és meg­történt a baj. Ilyen körülmé­nyek mellett a bíróság is eluta­sította a kérelmet, de nem azért mert a dolgozó nem tudta bi­zonyítani a vállalat vétkességét (ilyen bizonyítási kötelezettség egyébként sem terheli a dolgo­zókat), hanem mert az üzem igazolta, hogy a sérülés kizáró­lag Fehér István hibájának a következménye. A BlRÖSÁGI elutasítástól függetlenül azonban Fehér Ist­vánnak szerencséje volt. Köny- nyen elveszthette volna szeme világát, s ezzel együtt munkaké­pességét is. A gondos, szaksze­rű kezelésnek köszönheti, hogy ettől megmenekült. Egy életre szóló figyelmeztető ez az eset nemcsak neki, de az üzem, a megye többi munkásának is: be kell tartani — éspedig mara­déktalanul — a munkásvédelmi szabályokat, melyeket nem azért alkották, hogy csupán előírások maradjanak, s ha megtörtént a baj, legyen mire hivatkozni. Fe­hér nemcsak akkor járt el meg­gondolatlanul, amikor hibásan állította be a góp>et, hanem ak­kor is, amikor nem használt vé­dőszemüveget. Az pedig az övé­hez hasonló munkakörökben kö­telező. Itt említjük meg a mun­kavédelmi őrök mulasztását — bár ez sem menti Fehér maga­tartását. Nekik ugyanis az lenne a feladatuk, hogy az észlelt hiá­nyosságokra felhívják a dolgozó figyelmét. Nemcsak a vegyipari gépgyárban, hanem a megye minden üzemében, vállalatánál. G. S. Á fietecfik napon •. Pirosbetűs ünnep. Teli szájjal nevető, sült csirke szagú. Mil­lió ember várja és érzi, hogy ez a nap az övé, kizárólagosan -és egyes-egyedül. Annyira az övé, mint az új ruha, a frissen vasalt ing, a korsón lecsorgó sör habja, az eszpresszókból ki­áradó kávéillat... Ki, hogyan él azzal a szabad­sággal, melyet számára a va­sárnap jelent, amikor nem csö­rög hajnalban az óra, nincs munka, hivatali gond — erre voltunk kíváncsiak. Megkérdez­tünk néhány dolgozót, hogy miért varja, mivel tölti el pi­henőnapját — a vasárnapot? A főmérnök A reggel ugyanolyan, mint a többi. Hiába hallgat az óra, a megszokott időben ébred Sági Károly, a Bács megyei Tanácsi Tervező Iroda főmérnöke. A szervezet nem ismer különbsé­get hétköznap és vasárnap kö­zött. És a dolgozó, gondolkodó ember? — Talán csak annyit, hogy azokat a munkákat, amelyek már nem férnek a hétköznapok­ba, ilyenkor nyugodtan elvégez­hetem. Persze, egy órával ké­sőbb kelek, mint máskor, átné­zem az újságokat, aztán a szo­kásos vasárnap délelőtti prog­ram: munka következik. Ren­deletek áttanulmányozása, a mű­szaki fejlesztés lehetőségeinek felmérése, szakmai továbbkép­zés, melyről egy vezetőnek nem lehet és nem szabad lemondani. A vállalati, munkaköri gon­dokat, feladatokat nem lehet tehát bezárni az íróasztal fiók­jába szombaton délután. Jut belőlük bőven vasárnapra, de azért talán a szórakozásból is? — Igen, de sorrendben „a közlekedési oktatással egybekö­tött építőipari utánpótlás ne­velése” következik. Hogy ez mi? Kerékpárra ülünk a kislá­nyommal és meglátogatjuk a szomszédos családi lakóházépí­tőket. Ilyenkor elmagyarázom, hogy mit, miért és hogyan csi­nálnak — azzal a hátsó szán­dékkal, hogy hátha kedvet kap apja, nagyapja mesterségéhez, az építőszakmához. Az a véle­ményem ugyanis, hogy nemcsak királyi, hanem szakmai dinasz­tiákat is ki lehet alakítani. Hi­szem, hogy ez kedvezően hatna idővel a ma még jónak egyál­talán nem mondható építőipar munkaerőhelyzetére is... A vasárnap fénypontja: az ebéd. A rántott csirke és egyéb jók után pedig következhet a pihenés, drukkolás Kecskemét NB Il-es csapatának, olvasás, színház-, tárlatlátogatás, jó idő esetén kirándulás a Tiszára. Sági Károly a hordozóraké­tához hasonlította a vasárna­pot, amelyről a munka nem egyszerre válik le, hanem foko­zatosan. A rakéták korszakában élünk. A vasárnap is a techni­ka száguldó iramához igazodik. A sebességet talán veszélyes is lenne hirtelen, egy napra le­csökkenteni! ... A háziasszony ősz a haja és mindig moso­lyog. Ezt elvárják tőle otthon, még többet is. Hétszámra meri a- vizet az üres hordóba, mint a Danaidák. Mert a háztartási munka ilyen látszatja-nincs víz­hordás. De vasárnap, milyen is Pápai Béláné vasárnapja, egy kecskeméti háziasszonyé? — Ez nem élvezetes téma. Egy háziasszony élete szürke, nincs benne semmi rendkívüli. Az emberek többsége általában nem is tartja sokra őket. A maga idejével szabadon rendel­kező, irigylésre méltó nőt lát bennük, aki akkor kel-fekszik, amikor akar. Nos, mindjárt el­mondom egy vasárnap történek- tét. — Reggel van. Hajnalban el­indulok a piacra, amely olyan, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Mindenki rohan, siet, egymás kezéből tépik ki az árut. Mikor tele a szatyrom — súly nem számít! — a győztes hadvezér örömével indulok hazafelé. Az úton összeállítom a menüt, majd otthon takarítás és ebéd­főzés következik. — Aztán jön a nap legszebb perce: a család körülüli a gőzöl­gő húslevest. Felragyognak az arcok és elégedetten olvasom róluk a sikert. A tálról persze egy félórán belül nincs mit „le­olvasni”. Minden elfogyott, min­denki pihen. A házasszony? Mo­sogatni vonul... — Utána a családé vagyok. latait figyelve, levettem cipő- falmélyedés mutatja a szent vá­mét, elhelyeztem az e célra ott- ros, Mekka irányát. A mecset levő polcon, s a gyékénysző- egyetlen dísze a szőnyegborítás, nyegen zokniban a mecsetbe Nem először állapítottam meg, léptem. Először a templom hát- hogy a mohamedán templomo­Kairó, az Egyesült Arab Köztársaság fővárosa. Kilátás a Szultán Hassen és az Arrifah mecsetekre. ió részébe mentünk, ahol már öbb tucat ember mosakodott, »zigorúan a Korán szabályai szerint. Az igazhívők jó ideig Isztálkodtak, Ahmed is, majd /isszatértek a teljesen egyszerű csendes mecsetbe, ahol az egyik kát csodálatosan szép szőnyegek borítják. A müezzin a szószék­szerű emelvényen törökülésben, dallamosan imádkozott. Amíg én az ájtatosságot nem zavarva nézelődtem, Ahmed befejezte imáját, hozzám lépett, majd halkan a fülembe súgta: — Said! Ne csodálkozzon ezen a buzgóságon. A kegyetlen, ke­mény élet alakította ezt a mi népünkben. £n írni-olvasni tu­dó ember vagyok, világot lát­tam, nyelveket beszélek. S tu­dom, hogy a mi vallásunknak igen jelentős szerepe van, nem­csak nálunk, de a többi arab ország életében is. Az idegen uralom évszázadaiban a vallás erős összekötő kapocs volt az arabok között. Apáink, nagy­apáink a harcot a gyarmatosí­tók ellen nem egy esetben a vallás zászlaja, alatt vívták. Ez egészen más, mint például a keresztény vallások. Az izlárn- nak nincs központi szervezete, s minden országban alkalmaz­kodhat a helyi körülményekhez. Több arab országban sajnos, az elmaradottság, a reakció táma­sza. Ezt jól tudjuk. De azt hi­szem, joggal mondhatom, az Egyesült Arab Köztársaságban — Algériához hasonlóan — a társadalmi haladás szolgálatá­ban áll, s a ma még döntő több­ségben analfabéta lakosság jó irányú, egészséges, tudatformá­lásnak, nevelésének eszköze. Az éneklő hang, a fülbemászó ősi dallam betöltötte a termet, az emberek keletnek fordulva, homlokukat a földre tapasztot­ták, mintha gigászi erő szoríta­ná őket a mecset kövére. Az áj- tatos embereket nézve akarat­lanul is arra gondoltam, meny­nyi türelmes, világos, megértő, felvilágosító szóra lesz még ; szükség, hogy az igazhívő arab emberek is — senkitől és sem­mitől sem félve — szabadon, bátran felemeljék fejüket. Kiléptünk a mecsetből a ké­ső délutáni utcára. A nap leál­dozott. Hangos, egymás szavába vágó feketeruhás asszonycsoport haladt el mellettünk. Fejükön súlyos terhüket, hátukon csecse­mőiket cipelték. — Ök — mutatott feléjük Ahmed — nem léphetnek a me­csetbe. Az csak a férfiak joga. Az asszonyoknak szerintük nincs lelke. Ahmed megjegyzésére felfi­gyeltem. Talán ez az egyik ere­dete a mohamedán asszonyok ősi jogfosztottságámak, mélyen alárendelt szerepének. Ma még nagy munkába kezd, aki a nők egyenjogúságát hir­deti az arab világban. De mint egykor Mohamed, a tevehajcsár­ból lett igehirdető, ennek a kor­nak is vannak már prófétái. Bátrak, céltudatosak, előrelátók. Tekintetükkel már a holnapot látják, szavuk új életet rajzol a mozdulatlan homoktengerek fehéres-kék, jégszínű egére. Allah akhbar! Allah hatal- mas! — hirdeti napjában több- szőr a. müezzin. De az új.Egyip- tóm polgárai a napok múlásá­val meggyőződnek róla. hogy a felszabadult nép is óriássá vál­(Folytatjuk.) Meghallgatom a panaszaikat, örülök a sikerüknek. Főleg kis­lányoménak, aki a zeneművé­szeti tanárképzőt végzi és ta­valy két osztályból vizsgázott egyszerre, kiváló eredménnyel. Mikor a gyerekek és unokák elviharzanak, jut idő az olva­sásra, rádiózásra, sokszor még a következő hét munkáinak elő­készítésére is. — Mit mondhatnék érdekeset erről a témáról? Színtelenek és szürkék vagyunk mi, háziasszo­nyok a világ előtt, és egysze­rűek. Olyanok, mint a zenében az ostinató: ami makacsul is­métlődő kíséretet jelent egy változatos, szép dallamhoz!... Az esztergályos — Mivel töltöm a vasárna­pot? Alvással — válaszol gon­dolkodás nélkül Könnyű V •- mos, a Csepel Autógyár eszter­gályosa. — Vékony, szemüveges fiatalember. 21 éves. Ebben a korban nyomós oka lehet an­nak, ha valaki átalussza a va­sárnapot. Pár mondat után er­re az okra is fény derül. Kun- szentmiklósról jár be Pestre naponta dolgozni — már négy éve —, szombatonként pedig komolyan és felelősségteljesen udvarol. — Összfl eljegyzem — bizo­nyítja szándékai komolyságát —, addig pedig eljárogatunk szórakozni, színházba, moziba. Néha olvasgatni is szoktam, mostanában egyre ritkábban. Valahogy nincs kedvem. A pi­henőnap azért pihenőnap, hogy kikapcsolódjék az ember ... Nem bánná, ha egy héten több vasárnap lenne. Legalább kettő. Meg lehet érteni. Utazik, udvarol. Számára még ez az egy nap is a kelleténél hama­rabb véget ér... A diáklány Rövid haj, nagy zöldesszürke szemek, telt, nevető száj. A kecskeméti Jobbágy Juditnak, a műszaki egyetem hallgatójának minden vasárnap — élmény. Varázstükör, amely vidám re­pülést ígér, az álmok körhintá­ján .'.. — Operabérletem van — mondja — és a mozit is na­gyon szeretem. Mikor érne rá egy diák ilyesmire, ha nem va­sárnap? Aztán ott van az Egye­temi Színpad, csoda jó előadá­sokkal. De felkeresem a szak­mával kapcsolatos kiállításokat, előadásokat hallgatok, múzeu­mokba járok. Ezt sohasem le­het megunni. Gazdag program. Egyetemis­tához illő. Valami azért mégis hiányzik. A tánc. — Azt is szoktam, 'hogyne — bólint azonnal —, az egyetemi rendezvényeken. Néha egy-egy házi, baráti összejövetelen. Bu­lin. De ezek nem olyan bulik ám ... Félbeharapja a mondatot. Ne­vet. Olyan barna a bőre, mint másnak augusztusban. Hát per­sze, vasárnap sportol is. Evez a Dunán, úszni jár a Gellértbe, síelni, kirándulni a Börzsönybe. Most álmos kicsit. Szombaton este kollégiumi klubnapon vett részt a Várban. Sokáig vitat­koztak. Irodalomról, művészet­ről, szakmáról, az életről. Még szerencse, hogy ma nincs vizs­ga. Vasárnap van . . . A sétányon hullámzik a tö­meg. Szerelmesek és kisimult arcú családapák feleségestül, gyerekestől. Szikráznak a neo­nok, a cukrászdák asztalán kis halmok nőnek fagylaltból, tej­színhabból. Kell ez a vasárnap. Örömével és külön terhével, lég­gömbjével és habzó sörével, ün­nepi ebédjével és hétköznapi mosogatásaival. Csendjével, a zúgó, száguldó hétköznapok kö­zött ... Vadas Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents