Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-06 / 132. szám

Kecskés fohl* ^

szerettük. Azok, akiket csak egy évig tanított — öten, vagy hatan a következő évben elmentek tőlünk katonaiskolába — ni a is így emlékeznek rá, Mi többiek, akik végig együtt nia- í adtunk, ritkán, ha össszebot- lunk el nem válunk soha úgy, hogy valamelyikünk szóba ne hozná: Szegény Kecskés! Ha mindenki olyan lett volna!.;.

Bizonyos tekintetben szeren- csétleh osztály voltunk. Az érettségin öszeszámoltuk: nyolc év alatt nekünk csak számtantanárból tizenöt jutott. Érthető hogy se akkor nem tudtam, s alkalmasint sohase fogom már megtudni, hogy mi fán terem például a differenciálszámítás. Hogyan kaptam meg matematikából mégis a jót? — rejtély. Alighanem azért, mert a hetedikes anyagig bezárólag azért, akkor még nagyjából tisztában voltam a fogalmakkal. S ezt Kecskés tanár úrnak köszönhetem. Ö csinált az idősebbik Gosztonyiból is jeles matematikust. Gosztonyi Tibiből, a hí- i es rossz tanulóból, aki együtt jött hozzánk, egy osztályba, az öccsével, pedig már az is ismételt valahol.

Tizenhatéves kamaszok voltunk, amikor megjelent az iskolában Kecskés Kálmán tanár úr. Negyedszázad távlatából annyi arc elmosódott már bennem, de az ő vonásai ma is tiszták, élesek. Szorosan a koponyára simuló, korán megritkult sötétbarna haj, erős fekete szemöldök és a friss borotválás ellenére is árnyékos arcbőr.

Magas, inas férfi volt. Gyakran mosolygott magyarázat közben, de nem volt ez a mosoly se kedves, se szerény. Se kellemetlen. Udvarias se. Azt hiszem közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a tanítás öröme váltotta ki ezen az eleinte oly kifürkészhetetlen arcon. Ügy tudom óraadó volt, mielőtt végre kinevezték hozzánk. Szenvedélyesen szeretett tanítani.

Világosdrapp ruhában lépett be először az osztályba, s néhány ünnepélyes alkalomtól eltekintve ezt láttuk rajta két éven át mindig. Amikor még utáltuk, jó lett volna rajtakapni valami gyengeségen, de soha nem tudtunk meg róla semmit. Nem láttuk nőkkel az utcán, s arról se volt tudomásunk, hogy szórakozni járna valahová. Annál gyakrabban találkoztunk vele délutánomként az iskolában.

Mindenekelőtt azért nem állhattuk, mert tegezett bennünket. Bennünket, meglett ható-) dikosokat! Akiket csak azok a< tanárok tegeztek, akik elsőtől I fogva tanítottak; A többi idősebb tanár pedig és a fiatalok mind egy szálig magáztak.

Kecskés gátlástalanul letegé- zett. Ügy viselkedett velünk, mintha éretlen tacskók volnánk!

Ö lett az osztályfőnökünk, matematikára, meg fizikára tanított. És hamarosan a szemünkbe mondta, hogy nem tudunk semmit (Akkor kezdtük összeszámolni, hogy hányán tanították már nekünk ezeket az utált tárgyakat. Ö már a tizenharmadik volt.)

— Pótolni fogjátok! — mondta és kemény munkára hajszolt bennünket. Megtette, hogy tiz- percben is bent tartott— felelni. A lyukas óráinkra lecsapott. Nem átallotta az osztályban megvárni a következő kollégáját, ha az késett az őrá járói.

Am akármennyit szidtuk heteken, hónapókon át magunk közt, nem emlékszem, hogy bármelyikünkhöz egyszer is igazságtalan lett volna.

De, egyszer velem majdnem.

Egy kora tavaszi estén ott álldogáltunk a főtéren a trafik mellett. Akkoriban nagyon szerettünk „eszmét cserélni”, ösz- szeolvastunk hetet-havat és megkótyagosodtunk egy szokatlan gondolattól, vagy egy új

felismeréstől. S az aztán nem állt meg bennünk, okvetlenül közölni kellett másokkal. Örák hosszat koptattuk a szánk egy álltó helyben, vagy róttuk az utcát, s a végén nem tudtuk volna megmondani, merre jártunk. Arra viszont jól emlékszem, hogy ezek igazán „tiszta szellemi örömök” voltak, soha meg nem esett, hogy bármekkora véleménykülönbségből is veszekedés támadt volna.

Álltunk a trafik tövében és mind sűrűbben pillantgattunk a toronyórára. Még nem érkezett el a rendtartás szerinti „kijárási tilalom”, de már sötét volt, csak az utcai lámpák világítottak. Valaki dohányzott, vagy talán idegenek álltak közvetlen közelünkben? — már nem tudom. Váratlanul jelent meg az osztályfőnökünk. Köszöntöttük, végigmért, aztán továbbment.

Másnap elővett: Miért dohányoztál az utcán? Osztályfőnöki megrovást kapsz érte.

Az én múltamat még akkor egyetlen cigi terhelte, amit valamikor éretlen kölyök fejjel prüszkölve próbáltam végigszívni. De, volt egy elméletem a „negatív élvezetről”, ami olyasfélét jelentett, hogy ha a többinek az az élvezet, hogy dohányzik, nekem az, ha büszkélkedhetek vele amikor kínálnak, hogy: „Nem dohányzom!”

Könyorgőre fogtam a dolgot.

— Tanár úr kérem, én nem is dohányzom.

— Láttalak.

— De én nem dohányzom.

— Akkor ki volt?

. — Nem tudom. — Aminthogy tényleg nem is tudtam.

Láttam, hogy nem hisz nekem. Nézett, gondolkozott. Álltam a tekintetét. Csengettek.

— Eredj a helyedre — mondta, de már nem volt ajiangjá- ban semmi vésztjósló.

Nagy pillanat volt. Bennem úgy maradt meg mint tanulsága annak, hogy érdemes igazat mondani.

Akkoriban kezdtünk bent ma- radozni az órái után következő tízpercekben — önként is. Nemcsak azok, akiket visszatartott elrámolni a kísérleti eszközöket, hanem az egész osztály! Kezdtük kapisgálni a matematikát, fizikát és érdeklődtünk, nem is stréberségből. Megsejtettük, hogy a mi tanárunk nagyon tud. Annyi érdekeset mesélt az ifjabbik Bólyairól, atomfizikáról, hullámelméletről. Megtudtuk, hogy a térhatású színes vetítés a bogara. Akkoriban ez még megoldatlan problémának számított. Nemigen beszélt róla, de egyszer elárulta, hogy délutánonként ezzel foglalkozik a fizikai szertárban, s többször láttunk színes ábrákat az asztalán.

Nehezen tudnék ma már számot adni róla, hogy miképpen változott meg a kapcsolatunk a második évben. Emlékszem valami városra szóló műsoros estre, amit mi rendeztünk, hetedikesek, egyedül, a felnőttek segítsége nélkül. Készültünk, szerepet tanultunk, tárgyaltunk ezzel-azzal. Remekül sikerült.

Kecskés Kálmán nem tekintett bennünket többé kölykök- nek. Nem a műsoros est miatt, de talán ezért is. Azelőtt alighanem csak alsós pockokat tanított, s velünk ezért nem tudott mit kezdeni. Meg talán attól is tartott, hogy ő, a kezdő tanár nem képes majd tekintélyt tartani, ha felnőttszámba vesz bennünket.

A hetedikben valahogyan észrevétlenül egyszer csak egymásra talált az osztály és főnöke. Mi abban a korban voltunk, amikor a fiú valósággal beleszerel- mesedik az emberi értelembe. Tiszteltük a tudását, még a szigorát is. ö pedig, úgy vélem, boldogan látta, hogy nemcsak álláshoz jutott, amikor hozzánk jött, hanem tanítványokhoz is. Már az önálló gondolkodás útjait tapogató fogékony fiatalemberekhez.

A valóságban bizonyára bonyolultabb volt a kapcsolatunk tisztázódása. Jól emlékszem, érdeklődve hallgatta, amint valamelyikünk arról számolt be, hogy milyen furcsákat olvasott Dózsáról. Hogy mennyire másképp volt az 1514-ben, mint ahogy a történelemkönyvünkben áll. Különös izgalmat éreztünk, mintha tilosban járnánk. Kecskés tanár úr mosolygott, mondott is valamit. Nem intette le a beszámolót.

.. . Az élet ügyetlen mesélő. Nincs tekintettel a műfaj szabályaira, se a tanulságra. Nem irtózik az olcsó giccstől, máskor meg nincs nála kiszámíthatatlanabb és kegyetlenebb cselszövő.

Némelyikünknek évek óta a repülőmodellezés volt a mániája. Különben az Oktatásügyi Minisztérium is támogatta az effajta kézügyesség-fejlesztő barkácsolást. Meg hát — ma már tudom — kellett az utánpótlás

a fronton fogyatkozó légierőnek.

Tanfolyamot szerveztek tanárok részére, akik hajlandók voltak tanitgatni a modellezőket. Merő véletlen, hogy Kecskés tanár úr rászánt egy hetet a nyári vakációból. Soha nem foglalkozott ilyesmivel, azt kell mondanom, túlságosan is megszeretett bennünket. Majd segítek nektek jövőre — búcsúzott az évzárón a modellezőktől.

Akkor találkoztunk utoljára. A tanfolyam végén kivitték őket a repülőtérre, hogy aki fel akar szállni, kóstoljon bele, legyen mit mesélni otthon a nebulóknak.

Utólag hallottuk, hogy nem akadt elsőnek jelentkező. A mi tanárunk vállalkozott rá! A pilóta „meg akarta mutatni”, a start után meredeken felrántotta a gépet. Két másodperc múlva iszonyú dörrenéssel a földbe fúródtak.

Kecskés Kálmán tanár úr, szegény, a mentőkocsiban még élt. Szívből remélem, hogy nem szenvedett sokat.

Utódjával az idősebbik Gosztonyi — a kitűnő matematikus, akinek elhunyt osztályfőnökünk fedezte fel az eszét — összevitatkozott az érettségin valami levezetésen. Gosztonyinak volt igaza. De csak „jót” kapott matematikából.

Mester László

Búcsú as iskolától

Lehettem gondban, fájdalomban, sebezhetett utaimon tövis,

— tavasz volt és élet, ha láttam szemeiteknek vadvirágait!

Hogyan tudnám most megköszönni? Mi lett volna nélkületek velem? Hová lett volna mosolygásom: a verőfény a hófedte hegyen?

Köszönöm, mit tőletek kaptam: az ibolyás, kékegű perceket, ti voltatok a tavasz és az élet,

— köszönöm néktek, gyerekek!

Csordás Nagy Dezső

/VIfit# a kcHxfÓB»

Tavaszi szél szivárog, teli van véle az árok, térdig emelt szoknyában lábolnak benne a lányok. Szívdobogásnyi rózsák, kertjeink lángba borítják, messzi egek madara száll ide költeni hozzánk. Párolog, mintha csak fájna, eleven, lüktet a barázda, omlik a rög eke-élen, de még beledobban a tájba. Fáinknak édes a nedve, földjeink jó maggal vetve, tábláink árok-partján felesel a csalán nyelve.

A föld illata szálldos, mélyre lélegzi a város, pirosul, szokik a vére súlyosabb szívdobbanáshoz. Mint a kenyér, ha dagasztják; kél melegen ez az ország.

— Rozsda ne érjen a késhez, ha karéjait osztják.

Váci Mihály

TT

Kalmár Sándorné: Csendélet.

Előítélet

T%Tyaraltunk. A feleségek összebeszél1 ’ tok, s két napra felruccantak a Budapesti Nemzetközi Vásárra, hogy tájékozódjanak a legújabb divatról.

így aztán mi hárman — facér férjek —. záróratájt is a kisvendéglőben üdögéltünk. Már nagyokat hallgattunk, ragadozott a szemünk, mikor két éjfekete hajú lány . .rkezése minden álmosságot kivert a pis- logónkból.

Nyúlánkak, szép hosszú combúak voltak, még a vadnyugati halásznadrág se vont le az értékükből. Megcsodáltuk kicsit már divatjamúlt lófarokfrizurájukat, amely olyan izgalmasan lengett le lapockájukig. Leültek. Eligzították, újrakötötték a homlokuk domborulatára feszülő széles, színes szalagot. Mikor készen voltak, megrázták sötét hajukat. Majd felálltak, kezüket, lábukat lazító mozdulatokkal frissítették. Látszott, hosszú út állhat mögöttük, tagjaik elgémberedtek az autón vagy motoron. Hegyes orrú, kefét régen látott strapacipőjük is arról árulkodott, hogy turisták. Miközben találgattuk, honnan jöttek, lecsapott rájuk „Taszd” a „Kis- plpa” roppant nagy hasú pincére, s kövér hangon, rekedten kérdezte: „Mi tetszik?”

— Mi nem mágyár... Enni kérünk vá- lámi — veregette gyönyörű mosolygós száját az egyik turistalány.

— Na, tessék! — támaszkodott asztaluk sarkára a behemót pincér és méltatlankodva pillantgatott ránk a szomszéd asztalhoz. Szemtelenül jegyezte meg. — Nem magyarok, ráadásul záróra előtt tíz perccel akarnak vacsorázni. Kérdezzék már meg, mit ennének? Mert csak cigánypecsenye van.

Elővette zsebóráját.

— Már csak kilenc perc — kattintottá be a hölgyek orra előtt a fedelét.

Hogy mentsük a helyzetet, beavatkoztunk. A zenetanár az orvost lökdöste, aki barátságosan át Is szólt a közelebb ülő lánynak.

— Sprechen Sie deutsch?

— Ja, ja — felelt örömmel mind a kettő, mire megkezdődött a tolmácsolás. Sehogy sem sikerült azonban körülírni németül a cigánypecsenyét, a nők viszont valami „magyarosat” kértek. A zenetanár merészen, előkelőén olaszra fordította a szót. A lányokon nem fogott ki, sőt örültek, mert mint kiderült, olaszul ők is jobban beszéltek. így aztán perceken belül megérkezett a cigánypecsenyé. Jóindulatúan megmagyaráztuk, hogy ennél magyarosabb már nincs, mert későn van.

Elkövetkezett az ideje a nagy kérdésnek.

— Honnan jötték?

Ha ettünk volna, bizonyára torkunkon akad a falat, olyan magától értetődően közölték egy korty fekete — azt is rendeltek utóbb —, s egy villára tűzött cigánype- csenye-falat között.

— Kanadából.

Tömören elmondták, hogy már három 1 esztendeje járják a világot, stu- dentek — diákok —, mennek Bukarestbe. Irigykedve néztük őket, mai fiatalokat, akik Tuniszt, Marokkót, Egyiptomot, Ang- liᣠFrancia-, Olasz- és Németországot bejárták Kanada után és most hazatérnek.

Miután megtudtuk, hogy autóval jöttek a műemlékeiről híres, szép városkába és már van szállásuk a szállodában, a zenetanárnak támadt egy ötlete. Hívjuk meg a román kislányokat közös barátunkhoz, a könyvtároshoz. A lányok szívesen ráálltak, elárulták azt is, hogy műtörténészek. Csak kérték, kísérjük őket vissza a hotelba, hogy kicsit rendbe szedjék magukat. Erre a zenetanár vállalkozott.

Teával, süteménnyel vártuk őket. Da- gadoztunk a büszkeségtől, mikor őszinte elragadtatással csapták össze kezüket barátunk kép- és szoborgyüjteménye, kerámiái, érmei láttán. ízlelgették, eszükbe vésték a Derkovits, Szőnyi, Czóbel neveket, elemezgették Csorba Géza Ady-port- réját. A doktor közvetíteni próbált németül, de a festészettel még annyira sem boldogult, mint a vacsorával. Maradt a zenetanár az est olasz nyelvű toto-ncshőse.

Egy témaváltásnál azonban ismét nagyot néztünk. Rájöttünk, hogy félreértettük a hevenyészett vendéglői ismerkedést. Nem románok ők, hanem hamisítatlan kanadaiak. A szüleik kerültek ki régen Romániából.

Lestünk is egymásra a teáscsésze karimája fölött. No, ezek is jó hírünket viszik a kövér pincér, „Taszi” udvariatlansága miatt. Igyekeztünk hát egymást felülmúló figyelmességgel feledtetni a kispipai perceket.

Egymás után raktuk a lemezeket a zenegépre. Bartókot, Debussyt. Csajkovszkijt, Kodályt, ahogy éppen a hangulat kívánta. Csajkovszkijra ráismertek a lányok, Kodálynál külön odafigyeltek, s mondták;