Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-30 / 152. szám

A BILINCSBE VEBT GYILKOS

Mohácstól néhány kilométernyire, sok tízezer homokzsák acélgyűrűjébem zöldesszürke tó csillog. Rögtönzött fürdőmedencének vélhetné az, aki nem tudja, hogy az egész mohácsi sziget sorsa forgott kockán néhány napig emiatt a vízfeltörés miatt.

Bartha László, a Szegedi Vízügyi Igazgatóság műszakija irányította a példátlan erejű buzgár megfékezését. így emlékezik a nehéz órákra:

— Pénteken kezdődött. Egy kiskatona jelentette, hogy víz- feltörést észlelt az l/5-ös számú gátőrjárás déli határán. Először csak néhány tenyérnyi helyen forrt, kavarta a földet a kráter, aztán sorban megszülettek a „gyereked” is körös-körül. Egyesültek és most már teljes erővel támadta a gátat a buzgár.

Néhány órányi idejük volt csupán a védőknek arra, hogy lokalizálják a víz támadását. Olyan higgadt, sok évtizedes szakmai gyakorlattal rendelkező emberek irányították a küzdelmet, mint Bartha László és fáradtságot nem ismerő, jól felszerelt hadsereg állt rendelkezésükre. Hadsereg, szó szerint, mert a vízíeltörés körül zárását katonák végezték, és néhány békauszonyos, bátor fiatalember: az MHS könnyűbúvárai. Ki tudja hányszor szálltak le a mélységbe, amíg megtalálták és eltömték a buzgárt tápláló részt.

Bajától délre jó ideig „normális” a forgalom a kitűnő műúton. Nagybaracskától azonban az árvízvédelmi front nyüzsgő, ugyanakkor kiváló szervezettséget mutató képei kísérnek. Teherkocsik, lánctalpas, darus, markolós, gyalus gigan- tok, dömperek az utcákon, szögletekben —■ községről községre.

Aztán ha elnézünk a földekre, egyre több az összefüggő víz. Csapzottan, dőlten áznak a vetések. A gyönyörű, ragyogó időben különös, szomorkás hangulatot árasztanak a kiürített köz„Ilyenkor tudja meg az ember...”

Az emberek kovácsolta acélgyűrű erősebbnek bizonyult az árnál. A medence vize most már mozdulatlan. Bilincsbe vert gyilkos.

Talán ötven méternyire innen, tanya fehérük a fák alatt. Takaró bácsi, az idős gazda végig kitartott, nem menekült el a Veszélyes órákban sem. Válla nem bírja már a homokzsákot, mégis segített, bizalma megsokszorozta a védők erejét. Most már mosolyogva karolja át a kiskatonákat: — Ugye megmondtam, hogy tá lesztek az erősebbek fiaim?

E

gy forduló után váratlanul előbukkan a fás vidéken elhúzódó gát. GAT, így nagybetűvel. Magas, tömegével is biztonságérzetet támasztó. Hát még a rajta lüktető munkától. Mintha valami nagyszabású, tájátalakító építkezés közepébe érkeztünk volna. A homokszínű oldal — erről a védett területről látva is sűrűn „foltozott” homokzsákok összefüggő szövetével. A gáton — itt az őrház táján — kisebb- n agy óbb távolságban teherautók rajai állnak, vagy mozdulnak óvatosan. Rakterűk lassan elbillen, és tompa dübbenéssel zúdul le róluk a homokzsáirra- komány. Katonák az autók körül, a gátoldalban, az uszályokon. Az öblös vízijárművek úgy benépesítik a kiáradt folyót, hogy szinte rögtönzött kis vízifalut képeznek.

A gátőrházból a hírközlő ** eszközök zümmögése, kapcsolások zaja, jelentések hangos kórusa haitik. Szünet nélkül megy a tájékoztatás, ]ön a helyzetismertetés a veszélyeztetett szakasz minden pontjáról. Motoros, kerékpáros járőrök, katonák, rendőrök, vízügyiek zúgnak el. Ahol a gátra feljön az országút, a másik oldalon az árvízben vész el. Csak a villany- póznák glédája jelzi, merre is folytatódik a kikötőig. Az most eltűnt a víz alatt. Távol, az áradat túlfelén Mohácsból látszik valami. Itt, előttünk, a nagy sürgés-forgásban, lármában angyali nyugalommal mos egy asz- szony. Bent áll, ahol még térdig ér a víz, — az ár alá került kövesúton... Idill a forgatagban.

... A vén uszály oldalán öreg hajós üldögél. Lába a parton. Szó'ke, kis bajuszos katonával beszélget... Horváth Gábor az öreg... Úszódon lakik... A katona sátoraljaújhelyi. Magyar László őrvezető. ”*■

ÜJMOHACS. A gyümölcsfák, szőlők közé bújva apró családi házak. A Duna-gát felé futó országút dübörgő forgataga után szinte bántó a zárt ablakú épületek. kihalt porták némasága. Egy kócos, tarka kutya — nyakán szakadt kötéldarab —nyüszít az egyik kapu előtt. Valamelyik közeli faluból hozta vissza a honvágy. Nem ugatja meg a látogatót, mintha tudná, hogy nincs mit őrizni. A lakók néhány nappal ezelőtt kocsira rakták az értékesebb holmit és elhajtották az állatokat is. Közel a gát és a gáton túl ugrásra kész a víz.

MAROSf István vészőr a szolgálat rövid pihenőit arra használja fel, hogy körülnézzen a ház körül. Néhány vödör vizet locesint a kislány — unokája — apró virágoskertjére, aztán már zárja is a kaput ismét maga után.

A gát oldalán találkozunk. Éppen egy fazéknyi vízfakadást piszkál kapájával. — Visszafelé szólok a katonáknak, hogy hozzanak homokzsákot ide is — mondja inkább csak úgy magának.

Együtt folytatjuk az utat. Szívesen válaszolgat, de fél szeme közben állandóan a gát tövét fürkészi. Minden kis tócsát ismer már a gondjára bízott néhány kilométeres szakaszon.

— A VlZ alattomos —mondja — úgy surran át a ritkuló gát alatt és lapakszik a fűzfabokrok között a házak felé, mint a tolvaj. Nyakon kell csípnünk, amíg nem késő.

A Marosi család egy régi jó barátnál. Nemes Sándornál talált menedéket a szomszéd faluban. Szűkösen vannak, de ez ilyenkor nem számít. Kosztra sincs gond, a tanács konyháján mindennap jut bőséges ebéd.

— Ilyenkor tudja meg az ember, hogy kire számíthat — jegyzi meg csendesen az idős ember és hangjából kiérződik: bántja valami. Sokáig elhárítja magától a kérdést, látszik nem szívesen beszél erről.

ségek. Furcsa ellentét. Szép, virágos ablakú, tv- antennás házak, virágos udvarok, dús, árnyas kertek. Minden olyan szívderítőén szép —, csak mégis lehangoló — emberek nélkül. Pedig a helységekben semmi különös elváltozás nincs. Az utcák, terek, ösvények porosaik, a házak' körül minden úgy áll. mintha csak hűsölni tűntek volna el lakóik. Hol van itt veszély? A földeken csillogó víztükör is olyan békességes... Pedig ez már az a bizonyos Mohács-sziget.

Állandó készenlétben

Marosi bácsi lánya néhány évvel ezelőtt meghalt. Három gyereket hagyott maga után. Nevelésük gondja a két idős ember nyakába szakadt, mert a vó rövidesen elköltözött tőlük, új családot alapított. Gyerekeiről ma már tudni sem akar. Most, a veszély órájában sem jött segíteni, nem ajánlotta fel a közeli faluban levő házát.,

— Hát ilyen ember is van — fejezi be csendesen Marosi István, aztán fejét felemelve utánateszi: — De szerencsére több a jó.

IGEN, több a jó. Itt a gáton sok ezer olyan ember hordja a követ, a homokzsákot, akinek a háza, családja sok száz kilométernyire innen, biztonságban van.

Nem messze sötétbarnára sült férfi locsolta le átforrósodott bőrét. Klottnadrágja fénylik a víztől, de percek alatt úgy megszárad, mintha vizet se látott volna. Beszédbe elegyedünk. Nagy István, bátyai lakos, a Kalocsai Vízgazdálkodási Társulat dolgozója. Fajszról, az öntözőfürttől jött ide huszonhar- madmagával — még június 10-én.

— Dusnokiak, tó iszlak, bátyaiak vannak közöttünk. Rakodunk uszályokról, tömítjüic a buzgárokat, elfogjuk a szivárgásokat — sorolja gyorsan. Naponta gépkocsival járunk haza, kivéve a dusnokiakat, akik lentebb dolgoznak, a határnál.

Annyira lenyűgözött benn nünfket az impozáns méretű védelmi munka, hogy most kezdünk körülnézni a gátnak azon a felén, amerről jöttünk. Most bizsereg bele hajunk töve a látványba. A feltartóztatott víz sziptje annyival magasabban van az újmohácsi portáknál, hogy ha itt gátszakadás lett volna, az óriási víztömeg sodort volna mindent, ami mozdítható. Talán csak befult falakat, horpadt tetőket látnánk, de semmit sem azokból a csinos, virágos, kertes udvarokból, viruló földekből, amelyeken olyan Sok most a szépség, nyugalom, a csend. Mintha nem is méterekre lenne a nagy veszély...

___ C lköltöztek.., — egészí- ti ki gondolatunkat Nagy István. — Mohácsra, Nagy- baracskára, Csátaljára, Dávod- ra — kinek hol volt ismerőse. El lehet gondolni, milyen nehéz

szívvel. De azért visszajárnak. Kapálják, ami kint maradt a vízből.

A gátoldalba néhány ember pihent le, Nagy István társai: Komjáthy Sándor, Jánosdts János, Ánisity Pál Bátyáról, Elefci

Mihály, Dudás Antal Busnok- ról...

A vén uszály oldalán öreg hajós üldögél. Lába a parton. Szőke, kis bajszos katonával beszélget. Mindkettőjük szeme kék. Az ősz hajósét sűrű szarkalábak keretezik, a kiskatonáét éLénk, fiatal arc. Horváth Gábor az öreg, 30 éve hajós már. Úszódon lakik.

— Sok árvizet megértem, némelyik magasabb is volt ennél, de ilyen tartós egy se volt. Á múlt világban Bonczos volt az árkormánybiztos, mikor átszakította a Duna a töltést- Akkor öntötte el F igyisztót. Egy arasznyira volt .int a gát a vízből, ötvenhatban is szenvedett Mohács-sziget. Akkor a házak is tönkrementek. Amiket most arra lét, mind kőház. Azóta épült... Három hete vagyok itt. Ketten vagyunk az uszályon Farkas Gézával. Ű paksi gyerek, most a feleségét kísérte a buszhoz... Éjjel-nappal műszakban vagyunk Ügy alszunk, mint a nyúl. Most is szeretnék, de megsül az ember odalent...

A katona tornatrikóján is “ terjed az izzadságfolt. Hűvösebbre húzódunk. Ott ő is beszédesebb lesz. Sátoraljaújhelyi, Magyar László a neve és úrvezető.

— Három hete jöttünk, egy éjszaka. 200 kilométerről —• meséli. — Nagy veszély volt, azonnal munkába álltunk. Esett, az autók nem boldogultak. Kétszáz méterről hordtuk vállun- kon a homokzsákokat az egyik szakaszon. Három napig nagyon, neiléz volt. Három-négy órát tudtunk aludni, most már 5—6 óra is lehetséges, ha nincs riadó. Akkor viszont talpra! László Lajos tiszt brigádjában vagyunk — ötvenen. A múlt éjjel nyolc uszályt raktunk meg homokzsákkal. .. De azért levelet is írunk, a nótázás se hagyott alá bb ...