Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
Egy jól sikerült évad tapasztalatai Pillantsunk most vissza a nemrég lezárult 1964—65-ös kecskeméti hangversenyévad egészére és egyes eseményeire. Az elmúlt évekhez hason1 óan a bérletezők az idén is 8 nagy- zenekari és 3—3 kamarahangversenyt hallgathattak végig. A zenekari estek többségében a legkönnyebben mozgatható együttes: a budapesti MÁV Szimfonikusok Zenekara lépett fel. Náluk sokszor tapasztalható ún. rutin-produkció, nem ritkák a technikai pontatlanságok sem de olykor egy-egy szuggesztív karnagy keze alatt magas művészi élmény keltésére is képesek. Ez történt pl. Ogan Durjan vagy Sándor János koncertjén. Két fiatalabb együttest is vendégül láttunk az idén, ezek bemutatkozása azonban — külső és belső körülmények miatt — nem volt szerencsés. Hiányoltuk az idei sorozatból egy rangosabb bel- vagy külföldi zenekar fellépését, erre ózonban — mint értesültünk — »>. következő szezonban sor fog kerülni. Ugyancsak a zenekari sorozatban lépett fel a Rádió és Televízió Énekkara is „a capella”-esten, valamint a Budapesti Kórus és a Fővárosi Énekkar egy-egy oratórium-esten. Mindhárom koncírt jelentős esemény volt Kecskemét zenekari életében. A sorozatban számos jeles belföldi szólista (Komlóssy Erzsébet, Bartha Alfonz, Bacher Mihály, Simándi József, Szabó Miklós, Réti József, Tarjáni Ferenc stb.) mellett két külföldi hangszeres művészt is hallottunk, így az igen tehetséges fiatal szovjet pianistát: Vlagyimir Krajnye- vet. A szezon első felében úgy tűnt, hogy a kamarakoncertek magasabb színvonalúak, vonzóbb atmoszférájúak lesznek a zenekariaknál. Kétségkívül sokat jelentett, hogy a sorozatnak ezek az eddigi „mostohagyerekei” most végre megfelelő olt- honrá találtak. Az idén mind a hat kamarahangversenynek volt valami érdekessége, egyéni színe. A kisebb számú szereplő adta lehetőséget a Filharmónia dramturgiája jól használta ki, közönségünk is megszerette és egyre szívesebben fogadta ezeket a szép, változatos műsorokat. Nagy tehetségű fiatal magyar (Sirokay Zsuzsa) és külföldi művészekkel (Ilse von Alpen- heim, Ion Voicu) ismerkedtünk meg, viszonthallottuk a kitűnő Weiner-vonósnégyest, és természetesen a helyi zenetanárokat. A sorozat kiemelkedő eseményeként tarthatjuk meg emlékezetünkben a Budapesti Madrigálkórus fellépését. Hiószeghy Balázs: Türelem Az előadott művek tömegét még áttekinteni is alig tudjuk. A reneszánsz és korai barokk kóruskomponisták művei, Mo- zart-versenyművek, Beethoven- szimfóniák és vonósnégyesek, ritkán hallható Schubert-szoná- ta, Schuman-quintett, Verdi Requiemje és operáinak részletei. Debussy-, Weiner-mű és századunk nagyjai: Bartók hegedű- versenye, Kodály-kórusok, Britten szerenádja és a mai magyar zene néhány képviselője — talán ennyi is elég a változatosság, sokrétűség és a stílusok, korszakok közötti egészséges arány érzékeltetésére. I olt persze műsorváltozás most is, de nem olyan mértékben, l?ogy az zavaró vagy bosz- szantó lett volna. A sorozatból két hangverseny — a zene saját eszközeivel — Kecskemét, illetve Magyarország felszabadulásának 20. évfordulóját, egy pedig városunk szülöttének: Kodály Zoltánnak születésnapját ünnepelte meg. Mindezek alapján — azt hiszem — nyilvánvaló, hogy Kecskemét hangversenyélete az idén is tett előre egy lépést — már ami a műsort és az előadókat illeti. Nézzük most meg a másik oldalt is: hogyan reagált erre közönségünk. A puszta számok, a statisztikák nem sokat mondanak, a kultúra helyzetét nehéz számokkal felmérni. Az 1964—65-ös szezonban 525 bérlet kelt el, hattal kevesebb, mint az elmúlt szezonban, de 29-cel több mint 1962—63-ban. Ezenkívül koncertenként átlagosan 50—80 napijegy fogyott el, — a bérletek I és a napijegyek összege nem ad ! azonban képet a hangversenyek látogatottságáról. Hozzávetőleges becsléssel megállapíthatjuk, j hogy a bérlőknek csupán mint- i egy 50—60%-a látogatta rend- | szeresen a koncerteket. Elég meglepő eredmény, különösen J az előzőkben kifejtett színvonal- ! emelkedéssel összehasonlítva. 1 Vizsgáljuk most meg ennek né- 1 hány feltehető okát. Sok bérletet nem egyéni bérlők vesznek meg, hanem intézmények, szervezetek, vállalatok a kulturális alapból. Ez idáig rendben is van, de az már hiba, hogy a felelősök nem tesznek eleget azért, hogy a megvásárolt bérleteket ki is használják azok, akiket illet. Az egyéni bérletezők egy része pedig megveszi ugyan a bérletet (hjszen jó dolog a több éven át megszokott helyen ülni), de csak akkor jön el, ha valami különleges művészi produkciót (mondhatnám: szenzációt) remél. Ez a felerészt igényességből, másrészt kényelmességből eredő szemlélet részben érthető is: rádió, lemezjátszó, tv mellett ülve is sok, majdnem tökéletesnek mondható zenei produkciónak lehet részese az, aki ezek után kutat, így aztán csak akkor mozdul ki otthonából, ha megközelítőleg egyenrangú élményt sejt. Igaz viszont, hogy a koncertterem felizzó hangulatát az otthon hallott, esetleg jobb produkciók nem pótolhatják egészen, s azt sem lehet mindig előre kiszámítani, hogy melyik — esetleg kevésbé jelentősnek látszó — hangverseny hozza meg a zenével való közvetlen találkozás nagy élményét. Az új, modern művekkel való ismerkedés legjobb alkalma is az „élő” előadás. Talán az idei szezon sok jó tapasztalata javítani fog valamit a jövőben ezen a téren is (mint ahogy már az idén is egyre emelkedett a kamarahangversenyek látogatottsága). A Filharmónia vezetői bíznak a kecskeméti közönség ben, tiszteletben tartják és figyelembe veszik kívánságait. A következő évad előzetes terveibe a lehetőségek szerint maximálisan beépítették a kecskeméti zenekedvelők és szakemberek javaslatait. Körber Tivadar A mikor még kicsi voltam, sokszor láttam Bang-ot, a tartományfőnököt, amint ellovagolt a házunk előtt. Mihelyt meghallottam a patkók ütemes kopogását, szaladtam ki a nagy útra az egész falka falusi lurkóval együtt; tágra nyílt szemmel néztük, hogyan üget el Tong Bang lova. Bolondja voltam ennek a lónak. De hol találtunk volna másik lovat az egész faluban? Fogtuk az arékapálma levélhüvelyeit, rápattantunk, és lovast játszottunk. Ez izgalmas volt, de a ritmus és a muzsika hiányzott belőle: úgy varázsoltam elő, hogy rizsvesszővel vertem taktusra egy égetett földből készült bögrét. Egy nap a bögre véletlenül leesett és összetört. Anyám úgy megvert érte, hogy egyhamar nem tudtam elfelejteni. Pár nap múlva a tartományfőnök végigügetett a falun. A ló fekete farka pompázatos bóbitába volt csavarva, s egész bandánk ott ugrándozott az állat fara körül. A négy vaspatkó csattogott az úton, porfelhőt verve . .. Hazafelé menet folyton ezen járt az eszem. Megfogtam To-t, a kutyánkat, és egy banánindát kötöttem a pofája alá, egy másikat meg a hasa és a szügye köré. Így aztán nekem is volt kantárom, nyergem, mint Tong Bang- nak. Felpattantam a paripámra, felhúztam a lábszáramat úgy, hogy a lábfejem a füléhez szorult. Megsuhogtattam a lovaglópálcámat, és jó nagyot kiáltottam: Gyi, gyi! A teher alighanem nagyon nehéz volt, paripám tanácstalan morgást hallatott, és nem akart elindulni. Nem tágítottam, jó nagyot ráhúztam a pálcával, egyenest a pofájába. A fájdalom nagyon kegyetlen lehetett, hátasállatom megfordult, beleharapott a combomba, aztán sorban letépte magáról a banánindákat, és kereket oldott. Négy jó nyoma maradt a kutyafognak a combomon, folyt jócskán a vér belőlük. Sokkal jobban féltem attól, hogy anyám megtudja, semhogy sírni mertem volna. A bandámbeli fiúk agyagkezeléssel védtek meg a vérmérgezéstől. Attól kezdve aztán nem mertem lovast játszani. Bizony, ez kemény próba volt. Hogyan felejthettem volna el? Éjjel lovakról álmodtam, az asztalnál, játék közben és mindenütt lovakat véltem látni. Folyton-folyvást úgy tűnt, mintha lovak csörgőjének csilinge- lését hallanám. Szüntelenül ott lobogott szemem előtt a ló farka, rajta a ragyogó fekete bóbita. És egyre hallottam a négy pata csattogását az úton, amint veri fel a porfelhőt. Felnőttem, megértem az augusztusi forradalomnak a kitörését. Nagyon fiatal voltam még, a katonák mégis befogadtak az alakulatukba. Felderítő csoport volt. Ez 1945-ben történt. Három hónapi kiképzés után lovat kaptam, amely bajtársam lett a munkában és a harcban. Ez volt életem legfényesebb öröme. Thiet Ma-nak, Vaslónak hívták. Sörénye, farka még feketébb, még ragyogóbb volt, mint a falumban Tong Bang lováé. A japán lovasságtól vettük el. Japán kapitulációja után a fiatal vietnami néphadsereghez került. Nagyon értelmes állat volt, nagy gonddal tanítottam, hogy lefeküdjék, amikor sivítanak a golyók, cikcakkban vágtasson, hogy el ne találják, és hogy parancsomra lépésben járjon. Ügy szerettem, mint igazi fegyvertársat. A mikor Hué-nál összeomlott ^ a front, a Felszabadító Hadsereg a hegyekbe húzódott. Az összekötő csoport, amelyben szolgáltam, helyén maradt, hogy az ellenség hátában tevékenykedjék, és az ellenség gyűrűjébe került, amikor csatlakozni akart az alakulathoz. Vállalnunk kellett a veszélyes ütközetet, anélkül hogy a lovakat elhagyjuk. Thiet Ma-nak a bal elülső lábát golyó érte, de azért lefeküdt, felugrott gyorsan, többször is egymásután, éppen úgy mint a többi állat. Végre aztán sikerült áttörnünk, és a hegyekben elértük a biztonságos övezetet. A megérkezésünk utáni napokban csípős hideg volt. Éhínség fenyegetett bennünket. Thiet Ma-t mindennap elvittem az erdőbe legelni. Kevés és gyenge fű, nád, lomb. A lovam koplalt. Én is koplaltam. A bajtársaim is koplaltak. A malária kezdett áldozatokat szedni. Először csak egy megbetegedés történt. Azután sorra kapta meg mindenki. Thiet Ma most már nem kapta meg a napi adagját, a négy kiló kukoricát, két kiló nyers rizst és száz gramm cukrot, mint amikor még a síkságon volt. Napszállta után a tüzérség Hué-ból lőni kezdte a táborunkat. Thiet Ma a fedezékben volt, és nagy, sovány lába remegett. Most már nem fénylett a sörénye. Hosszú nyerítéseiből nagy szomorúság hallatszott. Lassan csurgott a nyála a száraz erdei levelekre. Amikor ebben az állapotban láttam, nagyon aggódtam érte. Igen keservessé válna a munkám, ha elpusztulna. Kurta lábamon hogyan jutok majd át, amikor vállalkozásra indulok, azon a sok hágón a Tro, Huong, Thuy, Ho;. My, Duong Hoa táborok közöl; Egyre a lovamon járt az eszem., és olykor-olykor sírtam is. Egy hónapja sem voltunk ■ hegységben, amikor a sertés- és baromfihús-utánpótlás megszűnt. A rizskészlet kimeriö.. Le kellett vágni a lovakat, és megenni őket vadon termő főzelékfélékkel. Röviu idő múlva már a hatodik lovat vágták, aztán a hetediket. a nyolcadikat. Majd megszakadt a szívem mindig, amikor hallottam a halált jelzé dörrenést és a kések zaját, amint vágják a bordákról a húsdarabokat. Reszkettem Thiet Ma életéért. Még nem került rá a sor, és ennek oka volt: az alakulatban én voltam a legkisebb, éppen hogy tizenkét éves. Engem mindenki szeretett. A bajtársaim azt mondogatták egymásnak, hogy inkább nélkülöznek, inkább főzeléket esznek, csak megkíméljék Thiet Ma-t. ¥ gy álltak a dolgok ... s egy hideg estén, amikor éppen ma-t szedtem a domboldaon, Luong hívott: — Tan! Gyere csak! Hozd a töltényeket, megyünk vadászni vaddisznóra. Amikor vaddisznóvadászatról hallottam, nagyon megörültem. Fogtam három töltényt, és követtem Luongot az erdőbe. Negyedórája járkáltunk, amikor lövéseket hallottunk a tábor felől. Két puskalövés volt, aztán nagy csend. Azonnal Thiet Ma-ra gondoltam, hiszen odalenn maradt. Éreztem, hogy megroggyan a lábam. Otthagytam Luongot, és mint az őrült, majd a nyakam szegve rohantam vissza. Odaértem — nagy csorlió katonát és magamfajta felderítőt találtam ott, az alig kimúlt Thien Ma-t állták körül. Áttolakodtam a tömegen, és sírva estem a lovam nyakára. A szeme félig nyitva volt, lassan csurgott még a vér a fején, a szügyén, egész teste langyos volt még... Sírtam, és nagyon haragudtam az alakulat tagjaira, akik körülállták. Leánybaj- társam, Dien, magához ölelt. Pi- tyergett ő is. — Ne sírj — mondta. — Azt akarod, hogy éljünk és legyőzzük az ellenséget, vagy azt, hogy éhen vesz- szünk? Artur Niels Lundquist: REGGEL A tenger partján fekszik a telep, Fehér házak, Sötét hullámokba alvadt föld. Fiatal pár megy a telep felé, S a reggeli nap ragyog a szemükben; Ősz halásszal találkoznak, A tenger vénjével, A part felől jön, A horgoktól, hálóktól, bárkáktól; Ők meg, fénylő-pirosán, Lebbennek el a lomb-illatú földről — A lét kettős sugara csillant a reggel tükrén. Fordította: Bán Ervin A. N. Lundquist (sz. 1906) Nobel-díjas és Lenln-díjas svéd költö. Magyarra még kevés versét fordították. Aztán letörölte a könnyeimet, és próbált vigasztalni: — Azért halt meg a lovad, hogy mi élve maradhassunk. Majd visszamegyünk egyszer a síkságra, harcolunk az ellenséggel, elvesszük a fegyvereit... Embereket, fegyvereket fog a nép küldeni nekünk. Akkor aztán több katonánk lesz, jelentkezhetsz a lovassághoz, és lesz ' megint lovad ... Mindenki, aki körülöttünk ; állt, igyekezett enyhíteni a bánatomat. TV incsen meg hát a lovam, ( Thiet Ma. Folyton rá gon- ) dolok. Elpusztult, s egy bőr- ! nyereg maradt belőle meg egy i jutazsák, melyet a hátára szok- í tunk tenni. A nyerget a házunk /egyik cölöpére akasztottam em- í lékül. Éjjelenként beburkolóz- S tam Thiet Ma jutazsákjába. (amely tele volt még a szagával í és a melegével. Egy másik lóró: í álmodtam. Láttam, hogy felbuk- >kan egy lovasszakasz, fényesen j villogó kardokkal. Irta: Tran Cong-tan (Vietnam) Fordította: Bán Ervin Tran Cong-tan tízéves korában, 1945-ben lett a vietnami hadsereg tagja. Megfordult Közép-Vietnam minden harcterén, egészen a laoszi határig. A fegyverszünet óta a Néphadsereg című lap tu, á&itáia»
