Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-12 / 110. szám
1965. május 12, szerda 5. oldal Középpontban: az ember A színésznő szerelnie Kedves, derűs történetet örökített meg Roman Tyihomirov rendező A színésznő szerelme című filmjében. Kutaszjovnak, a cár kegyenrizsből Andrej Tumanszkij hérceg is, aki a „világ fővárosában”, romantikus körülmények között megismerkedett Batma- novával, az ünnepelt énekesnőJelenet A színésznő szerelme című szovjet filmből. cének legfőbb szenvedélye, hogy tehetséges, csinos jobbágylányaiból udvari színházat szervez. A film kezdetén a grófi kastélyban nagy a sürgés-forgás —, várják haza az egykori jobbágylányt, Anasztaszia Batma- novát, akit a főúr Párizsba küldött éneklést tanulni. Ezekben a napokban érkezett vissza PáVégre egy vígjáték. Végre egy olyan film, ami másfél óra önfeledt kacagást biztosít. Ludovic Crouchot csendőr egy kis alpesi faluban teljesít szolgálatot, ahol hiúz szemekkel figyel mindenkit. A legapróbb rendbontást is szigorúan bünteti. Munkája jutalmául előléptetik őrmesterré, s a kedvelt fürdővárosba, Saint Tropezbe helyezik. Megjelent a kiskunhalasi monográfia első kötete A napokban hagyta el a nyomdát Kiskunhalas helytörténeti monográfiájának első kötete. A 400 oldalas vaskos kötetet számos fényképillusztráció díszíti. A második kötet sajtó alá rendezésén már dolgozik a szerkesztő bizottság. A könyv, amelyet dr. Vincze Ferenc felelős kiadásában a Bács-Kiskun megyei Nyomda állított elő, 39 forintért kapható a könyvesboltokban. vei. Romantikus szerelmükről íródott a film. A sikert elsősorban Jevgenyij Sapiro képei, s Nyikolaj Szte- relnyikov zenéje biztosítja. Nagyon tetszett a színésznőt alakító Tamara Szjomina figurája, s énekhangban Tamara Milaskina csengő szopránja. Az új állomáshelynek elsősorban az őrmester 17 esztendős, csinos leánya örül, aki már nagyon unja az unalmas falusi életet. Saint Tropezbe érkezve Crouchot már az első napon több büntetési jegyzőkönyvet állít ki a szabálytalankodók ellen. Köztük van a polgármester is, aki kocsijával a tilosban parkol. A csendőrség parancsnoka tehát, ijedten fogadja a nagyon is szorgalmas jövevényt. Számtalan bonyolult kalandba sodorja a becsületes csendőrt leánya is. A film végén viszont minden zavar tisztázódik, s a következmény — újabb előléptetés lesz. A film sikerét elsősorban a kiváló francia nevettető, a csendőrt játszó Louis de Funes alakítja, akit a magyar közönség már jól ismer a Horgász a pácban, a Megmentettem az életem, vagy a Hogyan lettem vezérigazgató című nagy sikerű francia filmekből. Nicole-t, a lányát Genevieve Grad játssza. Három kiváló figura a beosztott csendőröket játszó színészek alakja is. K. M. lWiWájus közepén zárul a ceglédi Kossuth Múzeumban Tóth István fotóművész gyűjteményes kiállítása. Száz művészi foto. A portrétól a tájképen keresztül a riportfotóig szinte minden műfaj. Tóth Istvánnal, a Duna—Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben berendezett laboratóriumában beszélgettünk el pályafutásáról; munkásságáról, amelyet a nemzetközi elismerés számos megnyilvánulása fémjelez. — „Véletlenül" lettem fotós, csaknem két évtizede. Az egyik barátom, szorult anyagi helyzetében, eladásra kínálta a gépét. Akkor még csupán arra gondoltam, hogy a családról készítek majd „háztáji" fényképeket. A kezdetleges masina azonban már néhány hónap múlva kedvet csinált ahhoz, hogy a sablonnál többre törekedjem. Szaklapokat kezdtem olvasgatni, majd személyes kapcsolatba kerültem Haller Frigyessel, a neves fotóesztétával. Hogy művészi rangot értem el, azt elsősorban neki köszönhetem. Bírált, biztatott, nevelt; s egy szép napon meghívót nyomott a kezembe: a bordeaux-i nemzetközi kiállításra szólt. Engedtem az ösztönzésnek, s részt vettem. Itt értem el ' az első sikert: négy képem „a falra került". K'zután még komolyabban mélyedtem el ebben a művészeti ágban; tanulmányoztam a képszerkesztés törvényeit; esztétikai fogalmakkal, követelményekkel ismerkedtem. Bizony évekig tartó szívós, kitartó elméleti és gyakorlati elfoglaltsággal járt ez. A siker nem is maradt el. Tóth István 1956-ban a budapesti országos fotóművészeti pályázaton a tájképek csoportjában „Alkony” című képével az első díjat érdemelte ki. Ezt még ugyanabban az évben egy újabb első díj követte, majd nemsokára minden kiállító legnagyobb álma: az első aranyérem. Nagydíjak, érmek — csaknem évről évre —, tagság megannyi művészegyesületben, elismerő szakcikkek a hazai és a külföldi folyóiratokban. — Mi a művészi hitvallása? __ '’BTémáim középpontjában-* m indenekelőtt az ember áll, az ifjúkortól az ‘ aggkorig, örömével és bánataival, munkában és pihenésben. Nem véletlen, hogy a „Vasembereket” tartom kedvenc képemnek, amelynek főalakjai martinászok. De kereső foglalkozásom, a kísérleti intézetben végzett üzemi fényképezés is számtalan lehetőséget nyújt az emberi munka előtérbe helyezésére. Ilyen jellegű képeim a — kiállításomon is szereplő — Paradicsomnemesí- tők, Bonitáló leány, Magszedők, vagy a Rozsnemesítök... — Melyek a legközelebbi művészi célkitűzései? — A közeljövő terve: még többet foglalkozni a munka művészi ábrázolásával. Az elkövetkező évek számomra e szándék jegyében telnek majd el. /t műterem fényárban *** úszik, de künn halványulnak már a színek, s a táj nemsokára olyanná válik, mint egy kezdő fotós túlexponált képe... Jóba Tibor Bántja a szemünket! A Szabadság tér közepén hatalmas, festett plakát hirdeti a hétfői színházi ma- gyarnóta-estet. A plakáton hangzatos cím („Hegedűinek, szépen muzsikálnak), a műfaj jeles képviselőinek nevei (Kovács Apollónia, Béres Ferenc, Kozák Gábor stb.) — aztán a bal oldalán egy bamba arcú szépfiú, félig tá- tott szájjal (alighanem énekel), epekedve nyújtja kezét a jobb felső sarokban, zsalugáteres ablakban, virágok között álldogáló nylonhálóinges neo- biedermeier leányka felé, aki egy szál virággal a kezében, boldog ré- vedezéssel fogadja a hódolat eme csodálatos megnyilvánulását. S hogy a kép teljes legyen: valahol középen, a férfi szája előtt, mintegy légüres térben, miniatűr cigánybanda lebeg, nyilván zenei aláfestést szolgáltat a szívfacsaró idillhez. Lehet, hogy a magyarnóta műfajának világában az ilyen jelenet sokak számára afféle „haladó hagyománynak” számít, mi azonban úgy véljük, hogy az egész plakát a maga mivoltában holmi konyhai falvédők emlékét idéző ízléstelen giccs, semmiképpen nem méltó tehát ahhoz a jogos és helyes törekvéshez, hogy a szórakoztató műfajokat, ezen belül a magyarnótát kedvelő közönség igényeit is magasabb, művészi színvonalon igyekezzünk kielégíteni ! K. T. A Saint Tropez-i csendőr retetében a mértékletességet mereven mellőzi. De azért okosan elmondja az általa feltalált különböző csapdák szerkezetét, sőt — titokzatosan — bejelenti, hogy most olyan embercsapdát talált fel, hogy őtőle lopni teljesen lehetetlen. — Nono!? — mondja Jancsi. A faluban ugyanis tolvajlás történt. Főleg az istállókból tűnik el hol egy pokróc, hol egy lószerszám, hol az alvégen, hol a felvégen. Az istállókat tehát őrizni kell. — De én nem őrzöm! — út a mellére Bene. — Aki éntűlem lop, elviheti — még egy kishor- dó bort is kap. Jancsi ezen elgondolkodik. Felhajt még egy nagy kupa bort, mozog benne a virtus — meg a szesz — s alkalmas pillanatban kilép a pincéből. Kint sötét van, csali a csillagok világítanak a törkölyszagú hideg éjszakában. Az út ismerős és mintha egyre melegebb lenne, és Jancsi úgy érzi, alapjában véve — dalolni is lehetne. Egyedül dalolni azonban mégse akar, mert egészen más, ha azt mondják: — Daloltak a legények, és megint más az, ha azt mondják: — Egyedül fújta ezt a Tóka Jancsi... A felfokozott érzelmekről azonban nem tud senki, és arról se, amikor átlép a kerítésen, vidáman, hogy a híres csapdát leleplezze. Amikor átlépett, kicsit megtántorodott és a csillagok is igen mozgalmasan viselkedtek az égen, Jancsit azonban ezek a körülmények nem befolyásolták, sőt az egész világot nagyon kellemes intézménynek tartotta. — Hát lássuk! — mondta magában és odanyúlt az istálló fakilincséhez és ekkor... ekkor úgy érezte, hogy összedűlt a világ. A csillagok szétfreccsentek, a föld megindult, csak éppen az ítéletnapi harsona hiányzott, ámbár mintha egy kis harangszó azért hallatszott volna... Jancsi pedig eldűlt a fal mellett, mert egyebet nem tehetett. Az ajtóban kifeszített csapda szívós lapátja ugyanis úgy képen vágta, hogy majd lesodorta a fejét a helyéről. Azért csak ült és józanodás címén éktelen dühre gerjedt. Ha most az öreg Bene megjelenik, nem lehet tuani, mi történik, de erre nem számíthatott, mert állhatatos és kitartó ember volt minden pince körüli tevékenységben. Arra azonban igenis gondolhatott volna, hogy a sötétben megbotlik valami odakészített tuskóban... s akkor a csapda ismét működésbe léphet. Jancsi tehát feltápászkodott, kitapogatta az átkozott szerszám mütyürkéit és hosszas próbálgatás után ismét kifeszítette. Aztán lesben ült. Jócskán futott az idő — az orrát megtapogatta néha, mert nagynak érezte — már a kutyák se ugattak, amikor messze, a faluvégen hallatszott a közeledők lármája, ugyanakkor azonban a kert felől is jött valaki. — Aha! — gömbölyödött ki Jancsiban a bosszú — Aha! János bátyám a kert felől jön, hogy az asszony ne tudja, mikor jött haza. De megbotlik-e a „tuskában”? ... A sötét alak azonban nem botlott meg, és Jancsi érzelmei egyszerre átváltottak egy más izgalomba. A bosszú nemtelen éhsége nemes haraggá „eszményült”, s a várható szégyenből esetleg dicsőség lehet. Lett i& A csapda az egyik bolygó vendéget sántán leterítette, akit mellesleg még a hideglelés is elfogott, amikor az óriás méretű pofon után Jancsi karjaiba dűlt. Nem is ellenkezett. Ilyen földöntúli pofon után ellenkezésnek helye nincs. Ekkor érkezett a társaság többi tagja a kapu elé. A folytatást már nem is lenne érdemes leírni, de ha már csapdáról van szó, merítsük ki ezt a témát lelkiismeretesen. Amikor Bene a vendégeket hajnal felé kikisérte — becsületére legyen mondva, mindenki emelkedett hangulatban volt — és visszafelé menet benézett az előszoba ablakán, apai megelégedéssel látta, hogy Mari leheletgyengédséggel mosogatja Jancsi körteformára dagadt orrát. A jobb kezével. Bal kezével azonban a legény kezét fogta, szelíden és melegen és — visz- szavonhatatlanul. Bene megállt egy pillanatra és bólintott... — Ehen — mosolygott — hát csapdának ez se utolsó! Fekete István A VÍZENJÁRÓK ÜNNEPE MÁJUS 15. Az idősebb ba- jaiaknak kedves emlékeket idéz ez a nap. Valamikor ezen a napon tartották a dunai molnárok, halászok, hajósok nevezetes vízi felvonulásukat, a János- ka-eresztést. Sokat írtak és beszéltek már arról, milyen látványos volt ez a vízi körmenet, ezért most csak pár szóval ismertetjük és nézzük meg a történetét. Nepomuki Szent János ünnepének előestéjén a szentjánosi kápolnából a „Jánoska” szobrot feldíszített dereglyére tették, s tűzijáték, zene és lampionos csónakok kíséretében a mai be- tonhidhoz eveztek vele. A felvonulást a város apraja-nagyja a partokról nézte, míg a vízen- járók a csónakokban hangosan éltették egymást. A szokás szorosan kapcsolódik a dunai molnárokhoz, és a szentjánosi kápolnához. Noha a vízenjárók századok óta véd- szentjüknek tekintették másfelé is Nepomuki Szent Jánost, a bajai Jánoska-eresztés ismertetett formája csak a múlt század közepén keletkezhetett. Ekkor virágzott igazán a bajai molnárélet, a század elején alakult ki a szentjánosi városrész, és 1875-ben épült a kápolna. Helyén előzőleg az 1855-ben emelt harangláb állott. Érdekes, hogy múlt századi feljegyzéseket a molnáriratok között nem találunk a Jánoska-eresztésről. Nyilvánvaló, hogy eredetileg vallásos jellegű búcsú volt csak, megszokottsága miatt a világi iratokban nem jegyezték fel. Idővel mindinkább a világi elemek kerültek túlsúlyba, így a felvonulás alatt a zenekar is világi nótákat játszott, az utána következő mulatozás pedig éppen nélkülözött minden kegyes cselekedetet. Sőt, megtörtént hogy a szobrot is a vízbe ejtették, s csak másnap halászták ki, vagy éppen zálogba hagyták a szigeten levő csárdában, mert nem tudták kifizetni az elfogyasztott bort. A FELVONULÁS költségeit eleinte a jómódú molnárok viselték. Ahogy a malmoknak bealkonyult, úgy vette ki részét a többi vízen járó is, majd a város gazdag polgársága a költségek viseléséből. ' A két világháború között a városi idegenforgalmi hivatal elevenítette fel a szokást, és igyekezett idegenforgdlmi látványossággá fejleszteni. Ebben részt vettek már a vízicserkészek, a tűzoltók és a katonaság is. Az 1950-es években néhányszor ismét felelevenítették a vízifelvonulás szokását, de sem hagyományossá tenni, sem új tartalommal megtölteni nem sikerült. ÚJABBAN megint sok szó esik arról, hogy a fürdővárossá fejlődő Baja rendezze meg rendszeresen a „Jánoska-eresztést". Ügy hisszük, az adottságok meg is vannak hozzá. Talán helyes lenne, ha a szokást „adoptálnák” a halászok. Az ország legnagyobb halászszövetkezetének székhelyéről van szó, ahol ugyancsak hagyomány már az Arany Ponty ünnepe. Ezt eddig maguk között, a nyilvánosság kirekesztésével ünnepelték meg. Mi lenne, ha a halászok a molnároktól örökölt szokást hozzácsatolnák a sajátjukhoz, bevonnák az örök riválist, a sport- horgász egyesületet és a csónakkal rendelkezők nagy táborát, s az Arany Ponty ünnepét az újfajta „vízenjárók” ünnepévé is tennék, olyan víziparádét rendezve, ami országos érdeklődést keltene? Dr. Sólymos Ede
