Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-06 / 105. szám
1965. május 6, csütörtök 5. oldal Száz szájról ssáll az ének... __ JJúsz év óta vagyok igazgató. Sok öröm ért ezalatt. De ekkora örömöm nem volt! — mondotta Karácsony Kálmán igazgató a kecskeméti Béke téri iskola udvarán, amikor a száztagú kórus felsorakozott és tisztán, lelkesen felcsendült a dal. Száz gyerek lelké- ből-szlvéből szárnyalt Marenzio: Tavasz című friss dala. Ho gy jutottak idáig? — Tavaly szeptemberben kerültem ebbe az iskolába — mondja dr. Repkény Istvánná, a kórus vezetője. — Elhatároztam, hogy alakítok egy énekkart. Mikor ezt igazgatóm meghallotta, figyelmeztetett: nagyon nehéz lesz. Ö minden segítséget megad, de a többi az én dolgom. És igaza lett: nagyon nehéz volt. Elmondja a fiatal tanárnő, hogy amikor a kórus szervezését megkezdte, hat-nyolc gyerek állandóan hiányzott az énekórákról. Egyszerűen megszöktek. A serdülők gyakran félnek az énekkari szerepléstől. Bizonyára a hangmutáció miatt. Aztán kiválogatta a legjobbakat és elindultak a rögös úton. Hogy vonzóbb legyen a zene, húsztagú furulyakórust is szervezett, majd az Állami Zeneiskola növendékeiből nyolctagú vonószenekart. Mutatkoztak az eredmények és így jelentkeztek a gyerekek is egyre többen. Jöttek maguktól. Hamarosan feloldódtak a gátlásaik és megszerették azt, amitől eddig féltek. Volt olyan, akit rossz hallása miatt nem vett be az énekkarba a tanárnő. Ez a kisfiú is bejárt a próbákra, csak úgy önkéntes hallgatóként. ÍZ evés az olyan gyerek — mondja dr. Repkényi- né —, aki a serdülőkorban teljesen jó fülű. Én azokat vettem számításba, akik ha nem is tökéletes hallásúak, de fejleszthetők. Ilyen gyerek sok van. A hallás fejlesztésére igen nagy gondot fordítok: minden énekórán szolmizálunk és minden eszközt megragadunk, hogy a gyerekek megszeressék a zenét- éneket. Rendszeresítettük például a köcsögdudát. Ez nem más, mint egy tejesköcsög és egy disznóhólyag kombinációja egy nádszál beiktatásával. Régi hangszer tulajdonképpen. Nagyon tetszett a gyerekeknek. Egymásután fogtak hozzá a gyártásához. Általában a népi hangszerek felújításával kísérletezem. Ez tetszik a gyerekeknek. A Kulturális Szemle keretében mutatkozott be — műsoron kívül — a száztagú kórus. Éppen a létszáma miatt nem versenyezhetett, mert a seregszemlén csak kamarakórusokkal lehetett indulni. Óriási tetszést aratott a hatalmas, jól szervezett, fegyelmezett énekkar. A szeptember eleje óta végzett munka meghozta eredményét, állandó, jól betanult műsorszámaik vannak: Marenzio: Tavasz; Kodály: Zöld erdőben; Kakukk (lengyel népdal); Kerekes: Békedal. A baráti népek dalait is nagy szerettei, szorgalommal tanulják. Kiváló szorgalmuk miatt külön dicsérni kell Farkas László, Pásztor István, Sarok Antal, Simola Ferenc, Szabó Loránd és Vincze István VI/c osztályosokat, Ferenc Mártát és Szabó Sándort a VlHc-ből és Horváth Ilonát a Vlíl/b-ből. Schober Mártát azért dicséri a tanárnő, mert amikor kottahiányban szenvedett az együttes, Marenzio dalát egymaga 30 példányban sokszorosította. /$ hatalmas kórus szép eredményeit különösen értékelni kell akkor, ha tudjuk, hogy a próbákhoz megfelelő helyiséggel sem rendelkeznek: a fizikai előadóteremben szorong a száz kis énekes, ha gyakorolni, próbálni kell. RaJaiih József TERNYÄK JENŐ fotókiállítása A FŐVÁROSBAN nemcsak a klubok, hanem a nevesebb fotósok is rendeznek esetenként kiállítást műveikből. A közönség egyre jobban megszokja és értékeli ezeket. Vidéken az ilyen egyéni fotókiállítás még igen ritka esemény. Bács-Kiskun megyében most először került rá sor: Ternyák Jenő, a kiskun- halasi Petzvál József Fotoklub tagja a Thorma János MúzeumA MÁSODIK csoportba tartoznak a cigányokról készült felvételek. Sajnos, ezek a képek inkább a cigányság múltbeli el- esettségét, nyomorát ábrázolják. Bár jók, művészi értelemben szépek a felvételek, éppen a művészi hitelesség követelte volna, hogy — különösen indokolt ez Kiskunhalason — a cigányság mai életét, kulturáló- dását, emberi körülmények közé Ternyák Jenő: Futóhomok. ban rendezett az utolsó tíz év alatt készült képeiből önálló fotókiállítást. Ternyák Jenőről tudják a halasiak, hogy szabad idejét szinte állandóan a határban, nádasokban, erdőkben, vizek partján tölti, ahol ellesheti a körülöttünk élő világ érdekességeit. A kiállítási anyagot — mintegy száztíz képet — három kategóriába sorolhatjuk. Legnagyobb számban, több mint nyolcvan képen mutatja be Ternyák Jenő Kiskunhalas állat- és növényvilágát, természeti tájait, homokvidékeit és szikeseit. Számos képe — például a Költ a bíbic — kitartó munkáról, szívós megfigyelésről tanúskodik. Ifj. Tildy Zoltán és Homoki Nagy István könyveiből ismeretes, hogy egy-egy madárfelvétel mögött sokszor többnapos, az álcázott figyelősátorban eltöltött idegölő munka rejtőzik. Ternyák Jenő képei között számos ilyen felvételt találunk. való helyezkedését is megmutassák. Pedig ilyen tárgyú filmet már készített és díjat is nyert vele Ternyák Jenő. Felvételeinek harmadik csoportja — egyben alkotókészségének leggyengébb oldaláról tanúskodó rész — a riport-, zsá- ner- és munkaképek. Ezek a felvételek kevesebb szorgalomról, türelemmel árulkodnak, mint a természeti felvételei. A KIÁLLÍTÁS anyagából mindenesetre kiviláglik a törekvés, a cél nemessége. Megállapítható, hogy a művész helyenként technikai nehézségekkel is küzd, témaválasztása sem mindig eléggé igényes. Összhatásában azonban a kiállítás — mely május 16-ig látható a Kiskun- halasi Thorma János Múzeumban — sikeres. Ternyák Jenő akaraterejét, fáradtságot nem sajnáló munkakedvét és a művészi szép iránt való fogékonyságát példaként állítja a nem hivatásos fotósok elé. Krisch Béla Ha jó a módszer A napokban hangzott el a kecskeméti városi pártbizottság szabadegyetemének évadzáró előadása. Két esztendeje, amikor a pártbizottság tervbe vette ezt az előadássorozatot, még kérdéses volt, hogy lesz-e egyáltalán iránta érdeklődés. Azoknak szánták ugyanis, akik elvégezték már az esti egyetemért, vagy más, magasabb iskolai végzettséget szereztek. Politikailag is képzett értelmiségieknek, akik a szervezett pártoktatásban már nem vesznek részt. Valamiféle továbbképzésre azonban nyilvánvalóan nekik is szükségük van, mert a marxizmus élő, szüntelenül fejlődő tudomány, s az újságokból merített rendszeres tájékozódásra kevés embernek van elég ideje. Ehhez akart segítséget adni a városi pártbizottság terve. A TIT közreműködésével szervezett sazbadegyetemnek meglepő sikere lett. Annyi volt a jelentkező, hogy két csoportban kellett megszervezni az előadásokat. Az első esztendőben zömmel filozófiai kérdéseket tartalmazott a program. A TIT gondoskodott a kitűnő előadógárdáról. A meghívottak többsége a budapesti vagy a szegedi tudományegyetem előadója volt. Az év elején jelentkezett hallgatók háromnegyede mindvégig kitartott, mert — érdemes volt. Sok újat hallottak. A második esztendő csupán annyiban okozott már fejtörést a pártbizottságnak, hogy mi volna a legjobb, legcélszerűbb tematika. Az idén a gyakorlati élethez, a világpolitika időszerű kérdéseihez közvetlenebbül kapcsolódó programot választottak. Az előadások többsége a politikai gazdaságtan és a munkásmozgalom köréből merítette tárgyát. Kiemelkedő eseménye volt viszont az évnek az az előadás, amit az irodalom és a képzőművészet helyzetéről tartott dr. Köpeczi Béla elvtárs. az MSZMP Központi Bizottsága kulturális osztályának vezetője. A szervezőknek már az is dicséretére szolgál, hogy ilyen színvonalas politikai előadás- sorozatról gondoskodtak. Az azonban még nagyobb tett, hogy megtalálták a módját egy olyan réteg rendszeres tájékoztatásának, amelyik; enél- kül mindenesetre kevesebbet foglalkozott volna a képzettségének megfelelő színvonalon az elméleti kérdésekkel. A megyében csak egyetlen városban, Kalocsán foglalkoznak hasonlóképp szervezetten az értelmiségiekkel. Másutt még nem találták meg a módját. Pedig, mint a két város tapasztalatai mutatják, valószínűleg nem elsősorban az értelmiségieken múlik, ha nem lehet összefogni őket, ha itt-ott még ma is elhangzik a panasz, hogy bezárkóznak szakterületük korlátái közé és nem érdeklődnek a politikai kérdések iránt. M. L. Három ankét az államigazgatási jogszabály-alkalmazás elveiről A Magyar Közalkalmazottak Szakszervezete területi bizottságával és a Magyar Jogász Szövetség megyei elnökségével együttműködve a megyei tanács vb titkársága jogi ankétokat szervezett a napokban Kalocsán és Baján, illetve tegnap délelőtt Kecskeméten. Az ankétokon — ahol az államigazgatási jogszabály-alkalmazás jogpolitikai elveiről szóló kormányhatározat-tervezetet vitatták meg — a járási-városi tanácsok vb-vezetői, jogtanácsosai, igazgatási és pénzügyi osztályvezetői, a közalkalmazottak szakszervezete alapszervi titkárai, a jogászszövetség járásivárosi szervezeteinek elnökei, ügyészségek vezetői, valamint a járási-városi munkaügyi döntő- bizottságok vezetői vettek részt. A kormányhatározat-tervezet vitájában az ankétokon harminchárom felszólaló a gyakorlati tapasztalatai alapján tett javaslatokat a tervezet kiegészítésére. KONRÁD. A VÁLTOZATLAN A felsxabudulds Óta egyaránt megfordult Budapest, Kecskemét, Sopron, Miskolc, vagy Baja kávéházaiban, presszóiban. Mindig olyan helyen, ahol sokan vannak, s nem feltűnő, hogy ő „magánéletét” csak ott tölti. Számára biztatóbb hírek idején, feszültebb nemzetközi helyzetben járt gombos, pepita bricsesznadrágban, zergetollas kalapban, s hordott cvikkert is. Ha reményeit a tények lelohasztották, sarokba szorult, egyszerűsítette megjelenését. Hajlandó volt nyakkendő nélkül is forgolódni, sőt „káder formájú” sapkát is készíttetett belvárosi maszeknál, illetve miskolci, kecskeméti, debreceni jobb iparosoknál. Ebben az időben — úgy vélte — kitűnő fedezéket nyújt a zsebből éjjel, nappal, jól olvashatóan kikandikáló Szabad Nép. Ezekben az úgynevezett „álányúlós” időkben más megszólítást nem ismert, mint — elvtárs. Ezt azonban különleges sikkel „élftárrs”-nak ejtette. Ha leereszkedő, „démokratikus” hangulatba esett, hajlandó volt az „édes karrtárrsamm”, vagy „szákkikám” használatára is. „Világnézete” is van. Ezt elsősorban az jellemzi, hogy negyvenöt óta szilárdan kitartott mellette. Arcán hogyan tükröződik a felfogás? Okos, gunyoros, némikép huny őri szemekei néz arra, akivel éppen beszél. Minél többet ágál, annál inkább kiülnek rajta a megszállottsággal összekeveredő becsavarodottság csalhatatlan tünetei. Szája régóta ferdén áll, mintha születési Jidbáia lenne. Pedig negyvenöt óta kezdett ofszájdban állni, aztán lassan úgy is maradt. Legfőbbképpen azért, mert leggxjak- rabban ezt a szót mondta ki, felhúzott szemöldökkel, alátolt szájszeglettel: „Eeezek?!” Vagy ugyanezt kérdőjel nélkül, szemrehányó hangsúllyal. De minden esetben elnyújtva: „Eeezeek...” Voltak szállóigéi, jellegzetes jóslatai. Például 1945-ben: „Én a maga helyében nem igényelnék földet. Meglátja, visszajön még gróf Pachipichy... Emlékezzen csak, mi volt a kommün után!” A föld mégis azé lett, aki megműveli. Aztán mikor államosítottunk, szövetkezeteket alakítottunk, megint kezdte a biívö- lést: „Azt hiszik, sokáig marad ez így? Eeezek akarják igazgatni a gyárakat? Csőd lesz itt napok alatt..„Mit, hogy a függetlenséghez, szabadsághoz szokott magyar paraszt beletörődik a kolhozba? A csajkába?! Kkki van zárrva!” „Egyébként is, ne higyjék, hogy a Nyűgöt ezt csak úgy elnézi! Éppen — hajoljon csak közelebb, megsúgom! — éppen ezelőtt egy órával hallottam nagyon jól informált ismerősömtől ... Odakint csak a jelre...” Azért csak államosítottuk az iskolákat, üzemeket, bányákat is, csőd nem lett. Csajka sem lett, de vannak autótulajdonos tsz-gazdáink, Kossuth-díjas vájáraink, tudósaink, színészeink ... Pedig ö emberfeletti következetességgel szórta, sugallta aggodalmát, csüggetegsé- gét, igyekezett minden új kezdeményezés, intézkedés, közös erőfeszítés iránt bizalmatlanságot kelteni... Onnan, a kávéház vagy presszó csillogó ablaka möfjül, a hangulatvilágításos sarokból, miközben dühöngött a dob, diszkréten bugyborékolt a szakszofon, zengett a zongora, és búgott a dizőz. Ö immár huszadik éve ebben a környezetben huhog, vijjog minden ellen, amit hittel, közös erőfeszítéssel, verejtékkel végez a dolgozó nép. Ő az előkelő idegen, akinek „semmihez semmi köze”. Ezt hangoztatja is — és valóban így is van. Mint kívülálló drukkol, belesárgul az izgalomba, hogy ne sikerüljön, amibe belefogunk. S próbáljunk csak valahol hibázni, kifordul a szája, úgy rikácsolja: „Na, nem megmondtam?!” Neki mindenki „marha”, aki saját érdekén kívül másokért is hajlandó tenni valamit, ö persze ennyire nem „marha”. Ó csak ócsárol, lehúz, kifogásol, ő a nagyokos, aki mindig tudja utólag! — hogyan is kellett volna. Az ő fejében az egész szocialista rendszer — hibalista, bajlista, mert jegyzékére csak az kerülhet, ami mellé diadallal odaírhatja: „Ezt is elfuserálták!” De ő azt állítja, sosem politizált, ezután sem fog. Ö megmarad szabadnak, függetlennek, állást nem foglal, tehát kockázatot sem vállal. Hagyják őt békén. Elfogadja azonban a prémiumokat, melyek a közösség verejtékéből származtak. Kiélvezi a munkakönyvvel rendelkezőket megillető kedvezményeket, kezdve a gyógykezeléstől a balatoni üdültetésig. Vállalkozik külföldi utakra, hogy utána új „töltéssel” vonuljon a kávéház sarkába: „Látjátok, Nyugaton ezt is sokkal jobban csinálják. No, de ami késik, nem múlik .. Aztán elfogadja a jó fizetést, a mellékállásokat, „megkoplalja” a kis villácskái, autócskát. Halálunalomban telnek napjai, s míg mély letargiába esve kavargatja dupláját, pillantása kiréved a kávéház előtt csillogó Fiat-jára. Aztán mikor nem bírja már, felmordul: „Micsoda nyomor!” ...Ha elkérnéd parfőmillatú személyazonossági igazolványát, megtudnád a nevét is. ö a változatlan Kávéházi Konrád. Tóth István
