Petőfi Népe, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
Szabó Költővel a koalícióban (}(f(j<jnrnliafban, ^ koalíciós idók kellős közepén a helyi parasztpárt meghívására mentem le egyszer egy kalo- csakörnyéki faluba. A feleségemmel, meg egy kiváló költővel. Na de hát, elsősorban is ez a dzsipp! Azokban az időkben a parasztpárt el sem volt képzelhető dzsipp nélkül. De még ez. Hanem a parasztpárt hetilapja, a Parasztújság. Aminek főszerkesztője voltam. Igaz viszont, hogy ennek alapján és jogán úgy kerültem bele az első komolyabb telefonkönyvbe, hogy: „Szabó Pál író, fűszerkészítő”. De mindegy az. Ilyen foglalkozási jelzőt se kapott még senki ebben a kutya életben. Nem baj az már, csak legyék az ember, én pedig voltam, valóban. Hiszen temérdek cikket, novellát írtam, és közben a lapom dzsippjével száguldoztam keresztül-kasul az országon. Anélkül is éppen eléggé optimista a természetem, a dzsipp és a holnap reménye meg még inkább azzá tett, ahova csak hívtak, nyomban elindultam, többek között ilyen meghívást kaptam egyszer Bács megyébe, a már említett Kalocsa környéki faluba. A költő régi jó barátom volt, jó párszor elvittem ide, vagy oda, nagyon szerette közelről látni a nyüzsgő, vajúdó népet a még nagyon is kezdetleges történelemben, de ez egyszer méla volt az egész úton. <5« próbáltam “ívébe--------------------------beültetni az „új idők, új dalai”-t, hiába. Csak hallgatott, néha nagyot tikkantott, mikor cigarettázott s úgy ült ottan, mintha a fancsali feszület kucorodott volna bé, nem ő. Nem tehettem tehát mást, mint hogy néztem a mellettünk elsuhanó tájat, vagyis túlfelől. S hallgattam, hogy mit mutat meg nekem s mit mond a számomra ez a homoki világ? Mit tud adni ennek az itt-ott félelmes pusztaságnak a parasztpárt, vagyis a koalíció, hiszen, az ószövetségi sziklából a Mózes vesszejével, vagy a váradi hegyoldalból Szent László kardjával lehetett vizet fakasztani, de ebből a sivatagból... D e íme, előttünk a falu, ahová igyekeztünk, s itt, a falun innen elég széles patak kanyarog elfelé. S a patakban asszonyok sokasága itt is, odább is, sulykol, öblint, facsar, tereget. Jó régen mifelénk, arra Biharban is volt hasonló szokás, hiszen, Arany János, nagy föl- dink se az ujjából szopta, hogy... Ágnes asszony a patakban ... Fehér leplét mossa, mossa...” De itt még mindig él, lobog a múltból, ami szép. Mert ez a mosás most itt nagyon szép. Az asszonyok mintha a múltak bűnét, szennyét mosnák ki, hogy ezzel se bajlódjon a nagy, s az olyan nagyon várt új történelem. Az asszonyok kezében megáll a dzsipp közeledtére a dolog, s néznek bennünket megannvian. Lehet, hogy láttak már dzsipet, de még ez mindig újság, még mindig érdemes megnézni, hiszen, meglehet, hogy valami olyat hoz, amivel több, s gazdagabb lesz a falu élete valamennyivel. A dzsipp mintha csak arra várt volna, hogy béforduljon az utcába, minden további nélkül elkezdett éktelenül puffog- tatni, mégpedig olyanformán, hogy: Puff! Piff! Pukk! Pikk!... Pocsék dolog. Nem lehet azt pontosan megmondani, hogy mi. Mintha láthatatlan gépágyú szólna, de minden golyója másmilyen hangon robban. Talpig csendült belé a falu, s voltak asszonyok, akik hirtelen derekukra kapták a szoknyát és csapták a vizet és átgázoltak a túlsó partra. Onnan bámultak vissza. A népek is lódultak ki az utcára, egyszóval ilyenforma hangulat előzte meg a párttal a beszélgetést. cAz értekezlet a,, Y?n"---------------------deglo nagytermében volt, és a kérdések úgy özönöltek rám, csak győzzem a feleletet. Győztem. Holott, volt itten tanulnivaló ;lég, hiszen, nagyjából befejeződött már a földosztás, de még csak ezután jön a java. Mert hiszen homok ez a föld, és ehhez szorgalom kell, mégpedig nagy. Alig termett ez itten valamit, de szőlőt, vagyis bort igen. Az van itten elég. Méghozzá nem akármilyen,, hanem jó. Igaz, hogy mi, távoli vidékről származó emberek, azt váltottuk, hogy... se rossz bor, se piszkos kocsma... De hát ez- egyszer költő barátom mintha megtagadta volna szülőföldjének törvényeit, úgy bámulta tele poharát, mintha ebben valami emberölő méreg volna. Ha szóltam, vagy szóltak hozzá, a szemközti ablakra kapta a szemét és most meg azt bámulta. Vagy még azon is túl. Mintha odakint már kezdene veszni a világ. cA i% a ej orae fő tti P°ha—-------------------— rázásná l volt ez, a nagyterem mellett s közben kezdtek gyülekezni az asszonyok. Természetesen ünneplőben. Lányok, asz- szonyok ünneplőben, s valamiképpen úgy hat miránk, más táji emberekre, hogy itt, ebben a faluban örök a nyár. Az asz- szonyok, lányok nemcsak úgy szépek, hogy íme, ezek vagyunk mi, nők, hanem sokkal igazabban annál. Nemcsak a mai, de a holnapra eljövendő fiatalság szép ezekben az édesanyákban, s leendő anyákban, kiváltképpen úgy szép itten ez az a?z- szony, akivel én beszélgetek. A parasztpárt helyi elnökének felesége. Természetesen az ottani élénk színű, bihari nyelven mondva „gyenge rózsaszínű” s formailag igen tetszetős népviseletben. Szép volt ez az asz- szony? Szép volt, de ... ilyen asszonyra azt mondani, hogy szép, egyszerűen hülyeség, mert igén sokkal több ez annál. Mi több, általában mondva az irodalomhoz is ért, és kicsit odábbálló, de erre maslogó költő verseit is ismeri. Aki, nem állja tovább a távolságot, és egyszerűen ide lép. Azt mondja nekem, s közben érthető, ha az asszonyt nézi: — Légy szíves már, adj egy cigarettát... Adok persze, s közben már felvillan az egyszerű megoldás: a költő barátom az elnök- né mellett vacsorázik, aztán ... meg lesz az a szép vers írva, amit aztán közhasználatra leközöl a Parasztújság. Egy vagy két pillanat, de már mondja is a magáét, mondja, ismerem jól, erről az oldaláról is. S szinte úgy mentek egymás mellett az asztalhoz helyet foglalni, mintha jóbarátságban lennének, vagy legalább is rokonok. 0Oetűí, szép volt az este,---------- bor kortyanása szóda harsogása, meg aztán edénycsörgés, pohárköszöntők. Még le sem szedték a felszolgáló fiatal lányok az asztalt, mikor felzendült a cigánymuzsika. Ekkor pedig odajött hozzám az elnök felesége, megáll a hátam mögött s azt mondja: — Jajj, Pali bácsi, most mit csináljak, hiszen ... Olyan nagyon szépeket mond nekem ez a költő, csak tessék elképzelni... Nekem először is az a szó esett a fejemre, hogy bácsi. S olyan nagyot koppant, mint egy darab kő, hiszen ... soha nem mondta még nekem ezt a szót egyetlen asszony sem, s mi lehet erre a vigasztalás? Semmi más, mintahogy ez az asszony mondta. De ezenkívül aztán az egész olyan érdekes: — Ne csodálkozzon. Mert amelyik Magának nem mond szépeket, azt le kell ütni, mint a kóbor kutyát. — Igen, de ... mégis csak szégyenlem, hiszen ... gyermekeim vannak nekem, meg aztán ... itt ül túlfelől, Maga mellett az uram és éppen szemben van velem ... Most aztán nekem is ki kell vágni a farbát. Ünnepélyesen, zengő hangon mondom: — A maga ura a Parasztpgrt helyi elnöke. Nemcsak ennyivel tartozik a Pártnak, hanem többel is, ha úgy esik a sor. De ezekben aztán Magának is segítenie kell. Egyébként pedig öntsön a poharába szódát, megyünk mi két óra tájban, ne féljen. A költő pedig mégiscsak híres ember és lehet, hogy soha nem látja többet... — Tényleg... — rebegi az asszonyka áhítattal, megnyugodva mondja: — Köszönöm szépen, Pali bácsi ... — s ezen közben én a költő barátomat is figyelem. Addig, amíg üres volt mellette a szék, férfiszomszédjának beszélt hangosan, lázasan, de úgy, hogy amott is hallják meg. odább is, még odább is, ez az a pillanat, amikor az íróféle ember úgy bukkan fel a többiek között, amikor mindenki úgy érzi, hogy igen, az író a világ közepe ... Pedig, valójában már a mellőle elment asz- szonynak beszélt, de úgy, mintha az az egy asszony benne volna a terem fényében, csillárokban, tárgyakban, a bor gyöngyözésé- ben, a cigányok zenéjében, ó, mindenben és mindenkiben. Ami idő még két óráig van, alig arasznyi. Ahogy látom, költő barátom nem bánná, ha soha nem lenne két óra, de lett. Akkor aztán búcsúzkodás, köszönés, s kikísér bennünket a dzsipphez legalább fele társaság. Beülünk, a dzsipp feldübörög, s indulunk elfelé... És érdekes, mintha megunta volna jövet ezt a pukkadozást, most semmit se mond. Ellenben a költő barátom úgy beszél a szép, csillagos éjszakáról, mintha soha ilyen nagyon nem lett volna még szép a világ ... . . . ihleti valt "agyon. És -------------- o, milyen érdekes, hogy az emberi élet íoly- ton-folyvást gazdagodó érzelmi létének ilyen apró rezdüléseiből rakódik össze a történelem. sűrű k öd csak nem akart felszakadni. Már nyolc óra körül járt az idő, a hűvös tavaszi reggel még egy lehel- letnyi szellőt sem tudott szülni. Állt a levegő, gomolygott a köd, csak az idő rohant vészes gyorsasággal. Katonai teherautó birkózott a köddel. Az út, melyen haladt kihalt volt, szomorú és végtelennek tetsző. Vágó hátul ku- corgott a ponyva alatt, rengeteg láda, papírköteg tetején. Valósággal tajtékzott a dühtől. Keserű tehetetlenségében a száját rágta, olyan erővel, hogy időnként vért kellett köpnie a ponyva mögül a felkavart ködbe. Átkozódott. Szidta balsorsát, tehetetlenségét, az egész világot. A Fertő tó vonalába értek. Enyhe, alig észrevehető fuvallat suhant a tó felől. Mint sértődött ember haragosa elől, úgy tért ki a köd az útjából. A harmatot szárító napfény nevetve nézte párharcukat, csillogó gyémánttá változtatva az út melletti árokpartok sar- jadzó zöldjét. Borzongás futott végig Vágó testén. Fázott. Agya, minden idegszála, vére lüktetése, szíve dobbanásai két szót harsogtak kábult öntudatába: „Nem megyek!” Pedig ment. Talán, legjobb esetben még húsz kilométer a határ. Aztán kész. Érezte, számára onnan nincs visz- szaút. Nem akart átmenni Németországba, minden pomkáia tiltakozott ellene, belefájdult tompult agya a gondolkozásba, mégsem tudta, mit tegyen. Csak nézte a kocsi mögött rohanó utat, tenyerei sajogtak körmei nyomásától, káromkodni szeretett volna, de ahhjz sem volt már ereje. Mintha álomból ébredne, úgy rándult össze teste. Az út melletti csillogó gyémántsort rongyba csavart, valószínűtle- nül sovány, élettelen test szakította meg. Aztán még egy, még egy! Előbb csak száz, aztán ötven, később húsz méterenként egy-egy csontváz-sovány holttest. A játszi napfény villanásnyi időre bár, de tisztán mutatta a tarkójukból szivárgó vér nyomát. Mint az előbb a tó felől lengedező szellő a ködöt, úgy fújta el agyáról a sötét tompultságot a szörnyű kép. — Ilyen aljas gazemberek! Nyomorult banditák, piszkos utolsó csürhe — szűrte fogai között féktelen mérgének és felháborodásának jelzőit. Egy pillanatra mintha saját magát látta volna ott feküdni a harmattól lucskos árokparton. Homloka megizzadt, zubbonya ujjával megtörölte. — Hát nem, drága uraim, nem, velem nem fogjátok ezt megcsinálni. Elég volt az anyátok keserves istenit, elég mindenből! II irtelen nyugodt lett. Lassú, tempós mozdulattal nyúlt pisztolyáért Csőre töltötte és a csomagok tetején kúszva igyekezett megközelíteni a vezetőfülkét Míg botladozva mászott előre, eszébe jutott az elmúlt napok története. Az oroszok úgy vágták át az agyonreklámozott Margit-vonalat, mint kés a vajat. Futás visszafelé. Tréninghiányra nem lehetettt panaszkodni, mert ez a hadosztály már legalább ötször futott hasonló körülmények között. Azért a többi menekülés más volt. Ott idegen területen szaladtak, mindig hazafelé. De itt! Itt már az országból kifelé kell szaladni és ez kibírhatat- lannak tűnt számára. Most Ci- rákon, a Cziráky grófok ódon kastélyának rügyező kertjében végleg elhatározta, hogy befejezi a céltalan futást. A hadosztály irattárát szállította gépkocsiján a Dontól idáig, mindig ugyanazzal a gépkocsival. Most egy szakaszvezetőt, egy nehézsúlyú ökölvívó bajnokot osztottak be hozzá segédvezetőnek, akinek a kocsiját egy héttel előbb akna verte széjjel. Tudta már az eddigi gyakorlatból, hogy utolsónak fog maradni a kocsija. Szót próbált érteni a szakaszvezetővel. Pesti munkásgyerek volt, azt hitte sikerülni fog. Nem így történt. Mikor megmondta neki, hogy le akar maradni az autóval, nagy szemeket meresztett. — Ide figyelj, te okos! Én bunyós vagyok, engem a politika nem érdekel. Ne hidd, hogy engem a gólya költött. Tudom, hogy te komcsi vagy, de értsd meg, hogy én érvényesülni akarok. Nekem direkt jól jön ez a nyugati kirándulás. Meg sem állok Párizsig és ott nagymenő leszek. Marék- számra fogom hazahozni a dollár’t a Mutternak, ha egyszer kijutok. És hogy kijutok, az biztos. A kocsit én vezetem ettől a pillanattól fogva, erre kétszeres jogom is van most már. Először is te tizedes vagy, én szakaszvezető, másodszor pedig csak egy szót kell szólnom és már tizedes se vagy, csak halott. Ráadásul indulásnál még egy gépkarabéllyal felszerelt had- apródőrrriestert is osztottak be a kocsira, akinek gazemberségét nyilvánvalóan nem volt érdekében eltitkolni, mert balkarján arasznyi árpádsávos karszalagot viselt. Ilyen körülmények között vágott neki az útnak, nagyon el volt keseredve, de mit tehetett? Akkor még nem tudta, de most már igen. Na, Kövesdi, te nem mész Párizsba, te meg, te nyilas gazember perceken belül alulról fogod szagolni a vezéred által emlegetett talajgyökeret. Tisztában volt a veszéllyel, tudta, hogy az ő élete sem ér fabatkát sem, de nem törődött most már semmivel. Hideg aggyal kúszott célja felé. M ár-már odaért a vezetőfülkéhez, amikor a kocsi motorja ki-kihagyva köhögni kezdett. Gyakorlott füle rögtön észlelte a hibát, sejtette azt is, hogy honnan ered. Az utóbbi időben sok baja volt a mágnessel, most is biztosan az döglött be. Lassított a kocsi, aztán megállt. Kelletlenül tette tokjába a pisztolyt, mérges volt, amiért nem sikerült a terve. Aztán remény villant át agyán, hátha így jobb, esetleg itt le tud lépni. Az biztos, hogy ha a bokszoló nem tudja megcsinálni a kocsit, ő meg nem javítja. Itt rohadjon meg, ahol van! Hallotta ahogy a hadapród, meg a vezető kiugrottak a kocsiból. Ő is lekászálódott. Megropogtatta elgémberedett tagjait és az árok túlsó partján álló bokrok felé indult, nadrágját gombolgatva. A hadapród utálatos kappanhangja visított utána: — Tizedes, hova megy? Jöjjön, segítsen a kocsit rendberakni. — Nem látja hadapród úr, hogy mi akarok? — szólt visz- sza Vágó és közben azt gondolta: — hogy a holló vájná ki a szemeidet! — zétnyitotta a magas bokrot és majdnem rálépett egy emberre. Mintha tűz égette volna meg, úgy kapta visz- sza a lábát. Hanyatt feküdt a szerencsétlen, rongyai véresek, feje alatt sáros vértócsa alva- dozott. Ajka mozgott, a bok csörrenésére felnyitotta szemét, aztán újra lecsukta. Élt. Visz- szalépett vagy kettőt. Aztán hangjában iszonyú félelemmel a motorház felnyitásán bajlódó két katona felé ordította: — Itt van egy tarkón lőtt ember a bokorban. Él! — A két katona feléje indult, ő letérdelt és a nyomorult ember fölé hajolt. Annak az ajka most is mozgott. Egészen közel hajolt hozzá, meg akarta hallgatni, mit mond. Először nem tudta kivenni a szavak értelmét. Később, ahogy a füle megszokta, kezdte megérteni. Az ember szavalt. Hazádnak rendületlenül légy híve 6 magyar. Bölcsőd az, majdan sírod is, mely ápol, s eltakar. A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, Áldjon, vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell. Észre sem vette, hogy Kövesdi a bokszoló, mellé térdelve
