Petőfi Népe, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
✓ ISST RiivA/ [öl hexji y oózbEP íARISTOPHANES Emlékezés egy évfordulóra 4. Provokáció — vereséggel '2375 évvel ezelőtt a gazdag és ragyogó Athénben, a bankárok és hadseregszállítók eldorádójábán, egy huszonöt éves fiatalember be' kiáltotta Athén és Spárta — akkor már kereken két évtizede dühöngő — elkeseredett háborújának fegyvercsörgetésébe: Béke! Ez a fiatalember — Arisztophanész a neve — költő volt és a tollat választotta harci fegyverül, békeharca csatateréül pedig ; színpadot. Vígjátékokban leplezte le a háborús uszí- tókat, a profitra éhes fegyver- gyárosokat, a népámító demagógokat. A parasztok, kisiparosok, rabszolgák javarészt jogtalan tömegei ujjongva visszhangozták érces és bátor kiáltását. A fiatal Arisztophanész korának társadalmi valóságát ábrázolta vígjátékaiban: realizmusa nyilatkozik meg abban is, hogy békeharca is szervesen kapcsolódik kora történelmi eseményeihez. Éles szemmel látta meg kora társadalmának feltűnő belső ellentmondásait, és fiatalságának egész szenvedélyével a béke ügye mellé állt: kíméletlen harcot indított a profithajszoló háborús uszítok ellen. Ehhez pedig nem csekély bátorságra volt szükség, különösen mikor nyíltan megtámadta a háborús uszítok fejét, Kleont, a demagóg bőr- gyárost és hadseregszállitót. kíméletlenül szemébe vágja Kleonnak, aki állítólag határtalanul szereti a népet: „Ha úgy szereted, hogy látva, miként lakik ez már, nyolcadik éve, hordókban, odúkban, bástyazugon: nem esik meg rajta a szíved” — pedig a hadiköltségek kis hányadával enyhíteni lehetett volna a szégyenletes lakásínségen. Nem, Kleon kizavarta a városból a békeküldötteket, s Agorakritos, a hurkaárus, kegyetlenül odamondogat néki: nem az a célja politikádnak, hogy a nép legyen az úr, hanem „hogy lophass magad... a nép pedig, a harci zavarban, cseleidnek utána ne nézzen ... Ezt jól tudod és csalod a népet!” Íme, a háborús uszító remekbe sikerült arcképe! Lovagok című vígjátékát i. e. 424-ben adatta ki. Nincs ebben a darabban semmi ábrándos sóhajtozás a békéért: a költő keményen és félreérthetetlenül megjelöli a béke megnyerésének gyakorlati módját, ez pedig: az uszító Kleon eltávolítása. A Lovagok nemcsak színpadi remekmű, hanem cselekedet is a béke ügyében. Három vígjátékban harcol Arisztophanész a béke ügyéért: bátran mondhatjuk, hogy a háború pusztításai és szenvedései közben ezt a kérdést szüntelenül napirenden tartotta. Szeszélyes és vidám játékokban színezi és csillogtatja mindenütt a békét: hol különbékét köt a darab hőse, s vidáman indul munkára, hol meg — Ly- sistrate című vígjátékában — a nők szerelmi sztrájkkal kényszerítik békére a férfiakat. De a költő békeszenvedélye éppen akkor lobban legmagasabbra, mikor a legnagyobb szükség volt rá. (i. e. 421.) Béke című vígjátékában. Politikailag a legszerencsésebb idő volt a békepropagandára az az esztendő, amely Athén amphipolisi veresége után (i. e. 422.) a béketárgyalások huzavonáival telt el. A háború első évtizede rengeteg pénzbe és vérbe került, és csak egy szerencse származott belőle: hogy az utolsó csatában a nagyszájú uszító, Kleon is elesett. A háborúval mindenki torkig volt. Athénnek a menekültek tízezreivel megszaporodott lakossága koplalt és nélkülözött, s forradalmi gyűlölettel látta, ftogy hízik egyre kövérebbre a háborús uszítók, a nagykereskedők, hadseregszállítók és nagyiparosok amúgy is tömött erszénye. Arisztophanész az elkeseredésnek ezt a politikailag legértékesebb pillanatát ragadta meg, nyilván azzal a céllal, hogy döntő lökést adjon a lagymatagon elhúzódó béketárgyalásoknak. Béke című vígjátéka, 421. márciusában került színre — és április 4-én megkötötték a békét! Bizonyos, hogy a vígjátéknak része volt a sikerben: a háború haszonélvezőinek ezúttal íme, a béke nem csupán politikai siker; nem csupán az állam és a nép nyugalmát adja vissza, hanem a termelőmunkát is megindítja, tehát gazdasági siker is. A földművesek után sorra jönnek az iparosok is, a béke szerszámainak művesei, a kaszakovács, a fazekas és a többiek; ezek is boldogan köszöntik a békét (1114): „Lelkem Trygaios, be nagy jót tettél velünk, hogy a békét kieszközölted!” Eddig nem volt ára a kaszának, most meg, hogy a békés mezei munka megindult, csak úgy kapkodják! A sarlókovács is boldog, és kicsúfolja a kopjaművest; a fejszeműves rá se néz a kardcsiszárra, és akik eddig harci eszközöket gyártottak, most téphetik a hajukat elkeseredésükben. Jönnek sorra a hadiipar pórul járt képviselői, és végeladást rendeznek fölöslegessé vált áruikból. Trygaios persze fölényesen bánik velük: a nézők eget verő hahotája közben vásárolja ösz- sz< a háborús lim-lomot: a sisakot korsónak, a sisakforgót seprőnek, a páncélruhát éjjeliedénynek. a harci harsonát játékszernek, a dárdanyelet szőlőkarónak. S ebben a vidáman kavargó nem sikerült le- | teperniök a nép : békeakaratát. j A vígjáték tár- . gya mindössze annyi, hogy Trygaios athéni paraszt — a békét sóvárgó polgárok képviselője — az Olymposra repül, hogy lehozza a földre az eltűnt Eiréné (Béke) istennőt és kísérőit, a Bőséget és a Vidámságot. De ott kiderül, hogy nemcsak a Béke tűnt el, hanem az istenek is elköltöztek, mert megharagudtak az emberekre a szüntelen háborúskodás miatt (Béke 202—235). Trygaios határoz: Ki kell ásni. ki1 kell menteni a Békét mély sírjából! (Béke 292—301.) játékban, éppen a Béke megmentése kapcsán elhangzik néhány olyan mondat, amely rátapint a háború legfőbb hajtóerejére, a profitéhségre. A barlangba zárt Békét nem mindenki húzza egyforma buzgó- sággal; aki hadvezért babérokra vágyik, csak lagymatagon fogja a kötelet; fanyalognak a békétől azok is, akik félnek a győztestől, s azok is, akiket mind a két fél békén hagyott, és így hasznot húztak a marakodásból. A jelenet éles kritikája az ártalmas közömbösségnek. Mikor a fiatal Arisztophanész kimondta, hogy valójában a kopjacsiszárok és a pajzsku- pecek, vagyis a fegyvergyárosok szítják a háborút, hogy minél többet harácsolhassanak; a költő ihletével belelátott a nyereségvágy és a háború végzetes összefüggésébe. És már a görög háborús uszítók is hiába feszítették meg minden erejüket: akárhányszor zárták sírjába a békét, nem tudták legyőzni soha. Annyit mindenesetre elértek, hogy elpusztították saját országukat, és elpusztultak ők maguk is. Arisztophanész békeköltészetének ez a komoly tanulsága. A kecskeméti rendőrkapitányság a Belügyminisztériumhoz küldött 1944. április 7-i jelentésében még ezt is olvashatjuk: ......a szociáldemokrata pá rtszervezet pedig március 19-én márciusi ünnepélyt tartott rendőrségi engedéllyel.” A rendőrség jelentése mögött azonban egy erre az időszakra nagyon jellemző esemény húzódik meg. A kecskeméti szociáldemokrata párt március 19-én a magyar történelem eme gyászos vasárnapján tervezte megtartani a március 15-1 ünnepséget, a 43-as függetlenségi párt Arany János utcai helyiségében. Erre az alkalomra meghívták Takács József szociáldemokrata ország- gyűlési képviselőt, a földmunkásság Kecskeméten már közismert vezetőjét. A pártszervezet vezetősége úgy döntött, hogy a központi kiküldöttet 10—12 tagú bizottság fogadja, amelynek tagja volt: Schmidt József, Kovács Jenő, Kolin István, Fekete Sándor, Szmilkó József, Csontos József, Kovács Béla, Lakos Gáspár, Mészáros Ferenc és még mások. Reggel 9 órakor a munkás- otthonban találkozott a fogadó bizottság. Tíz óra körül indultak ki a nagyállomásra Takács József fogadására. Az állomás környékén feltűnően sok hangoskodó ember gyülekezett, s közöttük fel lehetett ismerni a helyi nyilasokat. Az állomásra igyekvők egyike észrevéve a helyzetet szólt a szolgálatot teljesítő rendőrnek, hogy provokáció készül és még meg lehetne akadályozni a botrányt. A rendőr azonban ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Közben Takács József megérkezett és a várótermen keresztül haladva a köréje sereglő gyűlevész társaság felemelt karokkal kiáltotta: Éljen Szálast! Az állomás épületéből kilépve a nyilasok a szociáldemokrata csoport után vetették magukat. A Csáki utca sarkán egyikük odaszólt Kolin Istvánnak: Álljanak meg magyar testvérek! Mire Kolin odafordult, hátulról már meg is ütötték. Ezután verekedésre került sor, de a szociáldemokrata munkások állták a sarat és jól helybenhagyták a rájuk támadókat. A sarokkal szemben az utca másik oldalán egy csoport élén lesben álló dr. Prém József és Prém István felsorakoztatták a még pihent nyilas tartalékot és a szociáldemokraták ellen küldték. A támadók azonban hiába vetettek be friss erőket, a védekezők úgy verekedtek, hogy Prém József volt rongyosgárdista főhadnagynak sípjába kellett fújnia, hogy a banditák számára sorakozót rendeljen el és vesztesen elvonuljanak. Schmidt József, a szociáldemokrata pártszervezet elnöke az esetre úgy emlékezik, hogy az elvonulók között volt többek között Beke Ferenc is, aki Szá- lasi hatalomra jutása után a városházára kitűzte a nyilaskeresztes zászlót. A nyilas horda eltakarodása után vették észre, hogy három politikai nyomozó, közöttük Császár Lajos, a csoport vezetője a Nagykőrösi és a Csáki utca sarkán állva jót mosolyogtak a verekedésen. Az epizód jellemzően esik egybe azzal a nappal, amikor a németek magyarországi cinkosaik hívására formailag is megfosztották az országot függetlenségétől. De az eset azt a fokozatosan elburjánzott terrort is jelképezte, amelynek az ezután következő hónapokban az ország és Kecskemét lakossága egyaránt elébe nézett. A délutáni ünnepély minden várakozást felülmúlóan jól sikerült. A nehéz körülmények ellenére több mint kétszázan jelentek meg az Arany János utcai teremben: építők, asztalosok, kőfaragók, nincstelen parasztok, városi kispolgárok, tisztviselők és néhányan értelmiségiek is. A kisgazdapárt dr. Révész Lászlóval és dr. Egri Ferenccel képviseltette magát. A gyűlésen megfigyelőként, mint mindig most is részt vett dr. Demjéndi Gusztáv rendőr- őrnagy. Az ünnepi beszédet tartó Takács József a népfront jegyében születő németellenes összefogásról és a földreformról szólt. Prém—Beke—Habran és társai nehezen viselhették el délelőtti vereségüket, mert a gyűlésről távozók előtt a nyilasok az Arany János utca mindkét bejáratát lezárták és készek voltak egy újabb provokációra. A város haladó személyiségei jól számították, hogy az üldözés nem sokáig várat magára. Éppen ezért már másnap, március 20-án a párt Szarvas utcai székházában valamennyi iratot elégették. A várható következő lépés a párt betiltása volt. Erre néhány nappal hamarabb került sor, mint ahogyan a belügyminiszter intézkedett. A város polgármestere dr. Liszka Béla aláírásával és március 24-i keltezéssel a szociáldemokrata párt elnöke, a nemzeti munkaközpont és a kecskeméti rendőrkapitányság a következő határozatot kapta: „A magyar királyi államrendőrség kecskeméti főkapitánysága... a szociáldemokrata párt kecskeméti szervezete vezetésével megbízott vezetőség működését, valamint a párt kecskeméti szervezete Szarvas utca 15. szám alatt levő helyiségének használatát betiltotta. Ennek folytán... a Szarvas utca 15. számú helyiséget igénybe veszem, és azt a nemzeti munkaközpont kecskeméti csoportjának rendelkezésére bocsátom.” Természetesen nem különben járt a független kisgazda párt helyi szervezete sem, amely a kecskeméti Felsőkerületi Függetlenségi 48-as párt és Népkör név alatt alakult és tevékenykedett. A városi vezetés Kovács Sándor tb tanácsnokot és dr. Demjéndi Gusztáv rendőrkapitányt bízta meg a feloszlatás végrehajtásával. A kisgazdapárt részéről dr. Révész László elnököt, Csikai Lajos alelnökót és Luszka Emil főtitkárt idézték az Arany János utcai helyszínre, és a párt iratait és vagyonát teljes egészében lefoglalták. S minthogy Révész László az intézkedések ellen észrevételt tett, a város polgármestere a belügyminiszternek többek között a következő megnyugtató jelentést küldte: „... jelentem, hogy a Kecskeméti Felsőkerületi Függetlenségi 48-as Párt és Népkör az alapszabályának 2. paragrafusában meghatározott hatáskörét túllépte, amikor huzamosabb időn át egészen a szóban levő eljárás lefolytatásáig a független kisgazdapárt kecskeméti szervezeteként működik. Ez az alapszabály-ellenes tevékenysége az egyesület feloszlatását is maga után vonhatja ” Következik: Jobboldali hűségeskü. Es mintha a költő még nyomatékosabban akarná hangsúlyozni a nép összefogását és hatalmas erőfeszítését a béke megmentésére: a Kar, a világKAR: No emberek, fogjuk meg hát, mi munkások, parasztok. HERMES: Lám, jobban is megy a dolgos embereknek! KAR: Azt mondja: jól megy a dolog! Csak rajta minden ember! HERMES: A munkások húzzák ki csak, más senki, ezt a terhet. KAR: Nosza most, nosza még! No lám, hisz már meg is van. Csak most ne hagyjuk, most feszítsük emberebbül egy kicsit! Mindjárt meg is van: itt van! No rajta még, no rajta mind! No rajta, rajta mind! És a közösségi munkának meg is van a gyümölcse: a Béke, kísérőivel együtt, előkerül sírjából, és bevonul a sokat szenvedett Athénbe. A költő vidám játéka mögött ott a nagy tanulság: egyesült erővel igenis meg lehet menteni a békét, hiába a fegyvergyárosok és egyéb uszítók acsarkodása! Még mélyebbre nyúl Arisztophanész a vígjáték következő jelenetében, mikor Trygaios a béke szerszámaival fölszerelt földműveseket nyomban kiküldi a mezőre, hadd kezdődjék az alkotó és termelő munka. TRYGAIOS. Hallgass reám, nép: a földművesek Szerszámjukat vegyék fel és menjenek Kopja, dárda és kard nélkül most azonnal a mezőre. Minthogy ott már mindenütt a puha békesség honol. Hát dologra minden ember! Víg dalt zengve indulunk! KAR: Üdv. kegyes Béke, üdv neked! Jöttöd minő örömre gerjeszt! Érted epedtünk sokat, És epekedünk végre kijutni a mezőre már. Mert te fő-fő nyereségünk vagy minekünk, oh te vár va-várt, Kik sanyarú földmüve sóletet folytatunk. Mert csak te vagy hasznos nekünk! Sok gyönyörűt, édeset adtál valaha, költekezés Nélkül ajándékokat. Mert te a földműves csemegéje és üdve vagy, Rád mosolyog a venyige, a fügefa új rügyei, S minden egyéb növény. Ami él, téged örömest köszönt! (Arany János fordítása) TRYGAIOS: Most kell nekünk, oh hellén férfiak, Felhagyva pörrel és fajháborúval, Kihúzni a minden-szerette Békét, Míg a vad mozsárütő nem gátol újra. Nohát parasztok, kalmárok, jövevények, Zsellérek, ácsok és kőművesek, Szigetlakók, elő mind az egész nép, Ásót hozzatok, emelődarut és kötelet minél előbb! Most lesz alkalom meginni az áldomás poharát! KAR: Hát elő, ki békét óhajt, minden ember szaporán! Rajta, rajta, hellén nemzet, most segítsünk vagy soha. irodalom egyik legelső munkadalával (Béke 488—498) nekiveselkedik a barlangot elzáró roppant kősziklának:
