Petőfi Népe, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-17 / 91. szám

S. oldal 1965. április 11, szombat Beszélő képek KISSZÁLLÁSRÓL NYOLC ÉV Beszélgetés Fekete Tibor /ászai Mari-díjas művésszel 1. SZEGÖDSÉGI LEVÉL Olasz hercegi uradalom volt ez a termékeny táj. Tizenhét­ezer hold föld termését dorbé- zolta el az idegen földes úr. Amerre a szem ellát, sehol egy szabad ember, sehol egy felröp­penő mosoly. 806 cseléd gör- nyedt-robotolt a birtokon. Itt a felszabadulási kiállítás termében rabszolgaságuk leghi­telesebb okmánya: a szegődségi levél. Ez volt az az egyoldalú szerződés, amelyben a rabszol­ga kapta a kötelességeket, az úr pedig a jogokat. „A cseléd dol­gozni köteles tekintet és észre­vétel nélkül minden időben.” — Ezzel kezdődik. Dolgozni, min­den időben. Betegség? öregség? Hosszul tápláltság? Dolgozni minden időben. Tekintet nélkül mindenre. 1940-ben 1807 ember lakott ezen a hatalmas birtokon. Név­leges szavazati joga csupán 220- nak volt. És valóságos? 2. A KOLOMP Itt van a kolomp eredeti mi­voltában. Meg az ökör$zarvtüi lök. Mindkettő arra volt jó, hogy a cselédeket összehívja és elindítsa munkára. Még vannak itt, akik éltek akkor. Görnyedt hátú idős em­berek, akik húsz év távlatából néznek vissza arra az időre, mikor ez a kolomp és ez a tü­lök adott jelt nekik. Mint a ba­romnak. Hiszen cseppet sem volt nekik jobb soruk. Sőt. Az ő sorsukért nem aggódott az uradalmi intéző, de a barmok egészségét uradalmi rendeletek védték. Itt egy eke is, még az ősi jobbágyi időkből. Lehet, hogy a modem uradalomban már gőz­eke hasította a földet, de ezt az ekét — fa- és vasfákolmány — húzták bizonnyal jobbágyok is. Talán a sok könny és vér termékenyítette meg ezt a vi­déket. Iskolapad a múltból. Ala­csony, aligha ért az iskolames­ter térdéig. Ebben ültek — ha ültek — a cselédek gyermekei. De ültek-e vajon? 3. A BIZOTTSÁG ASZTALA Asztal, semmivel sem dísze­sebb, mint a többi konyhai asz­talok. Emellett ült a földosztó bizottság, amikor hozzányúlt a parasztság ősi jogán a tizenhét- ezer holdhoz 1945-ben. Emellől hangzott el a törvény itt Kis­szálláson először: — A föld azé, aki megműveli! Tizenháromezer holdat osztott ki a bizottság a görnyedt hátú cselédeknek. Azóta húsz év telt el. Mi tör­tént azóta? A falon felsorakozó képek, grafikonok tudósítanak róla. Csak röviden: 4800 lakosa van a községnek. Mert azóta község nőtt a pusz­ta helyén. 638 rádión hallgatják a világ dolgairól szóló híreket. 75 televíziója van a lakosság­nak. 527 motorkerékpár és 19 személyautó szállítja a szorgal­mas gazdákat ide-oda. Továbbá: 1 073 000 forint ta­karékbetét igazolja a szorgal­mas munkát. Szélesvásznú mo­zijukért 2 100 000 forintot fizet­tek ki. 1600 méter járda, 6500 méter villanyhálózat épült a 20 év alatt. Csak útépítésre közel három és fél millió forintot fordítottak. A bölcsőde 620 ezer­be került. És a könyvek? Olvas-e a nép. Igen. 1949-ben 154 kötet könyv hányódott a községi könyvtár­ban. Most 3000 kötetet gondoz­nak. 806 beiratkozott olvasó ta­valy 13 ezer kötetet kölcsönzött a könyvtárból. Amerre nézünk, mosolyognak a piros új tetők az új házak felett.. Az iskola mellett elmen- vén, rám freccsent egy maréknyi malter, ott is építenek. Kollé­giumot a gyerekeknek. Azoknak a gyerekeknek, akik csak innen, a kiállításról isme­rik meg, mi is volt itt hajdan. Balogh József Jellemek, arcok, heves, vagy megfontolt mozdulatok, halkan elsuttogott szavak, keményen felcsattanó mondatok — nyolc év színészi emlékeiből eleve­nednek fel egymás után, ahogy lapozgatjuk Fekete Tiborral, Jászai Mari-díjjal most kitün­tetett színészünkkel a régi, már-már csaknem sárguló mű­sorfüzeteket. Mennyi minden belefért ebbe a nyolc esztendőbe. Emlékszünk az Optimista tragédia könnyen lelkesedő és könnyen csüggedő matrózára, Vajnonenre, Bródy Sándor szívet szorongatóan szép drámájára, a Tanítónőre, amely­ben a reménye vesztett, félszeg, kissé rövidlátó, sorsgyötörte ta­nítót játszotta. Játszotta? Őszintén és teljes szívéből élte. Ahogy az üres tanterem utolsó padsorában meghúzódott, s amikor az igaz­ságtalanságok már az égig tor­nyosultak, égő szemmel elmond­ta az igazát, megrendítő volt. Lépjünk egy nagyot a mába. Bucsa sógor, a hajlott hátú, öregedő paraszt, aki viaskodik régi élete bilincseivel, nyűtt, szürke kötött kabátjában a kocsmapult körül ténferegve mondja el furcsa féligazságait. Éz mind Fekete Tibor színészi arca egy-egy vonását tükrözi. Mi volt a legkedvesebb? Min­denekelőtt az első nagy szerep. Mint az első nagy szerelem az ember életében, jó rá vissza­gondolni és többé meg nem is­mételhető: Ludas Matyi. Fején a pörge kalappal és az alóla ki­villanó huncut szemekkel. Éve­kig járta vele a kis falvakat szerte az országban, mint a Faluszínház művésze. Aztán itt nálunk az utóbbi nyolc évben Benvolio a Rómeó és Júliában, Tiborc a Bánk bánban, Zana Ferkó a Hajnali tűzben, a Ra­kéta döbbenetesen drámai nagy szerepe és még egyszer a népi hős, a furfangos parasztgyerek egyszerű arca — Balga a Cson­gor és Tündében. Vagy Gorkij feledhetetlen drámája az Utolsó nemzedék, amelyben Pjotr alak­ját keltette életre. De emlékezzünk csak tovább. Ő volt a szemérmesen mulatsá­gos Fal, a mesteremberek egyike a Szentivánéji álom­ban. S a tavalyi legnagyobb színészi alkotás, amellyel a leg­magasabb lépcsőfokokra lépett művészi fejlődésében: O’ Ncill: Vágy a szilfák alatt című drá­májában, Eben, a fiú szerepe. Még egy színfolt — kirándulás a könnyű múzsa berkeibe: a kétségbeejtően részeges Loriot őrmester a Nebáncsvirágban. Ülünk egymással szemben, s kutatjuk az emlékezetünkben Fekete Tibor színészi fejlődé­sének állomásait, tárgyi és sze­mélyi indítékait. Elhárítja önmagáról az érde­met, s azt bizonygatja, hogy ö mindent pályatársainak, színész barátainak és rendezőinek kö­szönhet. Ha ő így érzi, bizo­nyára ígh is van. Ez az ő há­lája művésztársai iránt. De világosan tudjuk, hogy a néző köszönetét és elismerését fejezi ki a Jászai Mari-díj, amelynek alig néhány napja boldog tulaj­donosa. A jövő még nem ismeretes. Honnan is tudhatja egy színész előre — mit fog játszani a kö­vetkező szezonban. Egy azon­ban biztos. Arról a magaslatról, ahová Fekete Tibor jutott, köny- nyebben áttekinthetők a hori­zontok. Csáky Lajos 13. Újabb ietartóztatási hullám Az október ío-iki nagy menekülés után néhány nappal a megijedt rendőrség és a váro­si vezetők sok más szervvel együtt visszaszivárogtak és min­dent ott folytattak, ahol abba­hagyták. A hadműveleti kor­mánybiztos a leventeparancs­noksággal tárgyalt, hogy 18—48 év közötti katonaköteleseket százas csoportokban elszállítják a Dunántúlra. Ugyanakkor in­tézkedések történtek az ipari üzemek, vállalatok, malmok, a Platter és az Első Kecskeméti Konzervgyár felszerelésének és raktárának elszállítására. A főispán újra nyilatkozik, mégpedig nagy sietve október 12-én. „Mint a jelentésekből is kitűnik, a helyzet örvendetesen megszilárdult a Duna—Tisza közén. Kecskeméten egy nap alatt sikerült ismét mindent megindítani, visszatér az élet a rendes kerékvágásba. A kiürí­tési rendelet következtében el­távozott hatóságok intézkedé­sem nyomán haladéktalanul visszatértek és elkezdték a mun­kát. A város tisztviselői élükön Liszka Béla polgármesterrel minden eszköz felhasználásával siettek vissza a számukra ren­delt felvevő állomásról és pél­dásan teljesítik kötelességüket, mint ahogyan példásan teljesí­tették az elmúlt héten is, ami­kor a hatóságok szinte elkép­zelhetetlen teherpróbának vol­tak kitéve.” Minden kommentár nélkül következzék az október 17-én a Kecskeméti Közlönyben meg­jelent nyilatkozat: „A hivatali apparátust beállítottam, és az adott körülmények között teljes mértékben tevékenykedik. Ipar­kodunk minden nehézséget le­győzni , és minimális igényeket kielégíteni. Biztosítani kívánjuk a folyamatosságot is, természe­tesen olyan körülmények figye­lembevételével. amelyek egy ki­ürített város életének megfelel­nek. Kérem a város lakosságát, hogy munkánk iránt megértést tanúsítson és igényei korlátozá­sával, a segítő munkába való bekapcsolódásával a hatóság tá­mogatására siessen.” A polgármester az emlékeze­tes október 9-i kiürítési hirdet­mény után október 19-én egy újabb hirdetményt tesz közzé, amelynek egyes kitételei a tel­jes vakságra mutatnak. „A hir­detmény kifüggesztése tehát nem azt jelenti, hogy a város közvetlen ellenséges támadás előtt áll, hanem csupán azt, hogy a várost ismételten veszé­lyeztetheti az ellenséges táma­dás. A hirdetménynek két na­gyon fontos rendelkezése van, éspedig a katonaköteles férfiak és leventék hátravonása, vala­mint a felesleges jószágállo­mány idejében való elhajtása. Újból hangoztatom tehát, hogy riadalomra nincs ok, az óvatos­ság azonban- bizonyos intézke­dések megtételét feltétlenül megköveteli és a kifüggesztett hirdetmény csak ezt célozza.” A katonai helyzet alaku­lásából a vak is láthatta, hogy minden ellenállás hiábavaló, hi­szen a Vörös Hadsereg feltar­tóztathatatlanul nyomul előre, az ország keleti és déli részé­nek jelentős területei szaba­dultak fel. A hatalmon levők is érezték a számukra gyászos finálé közeledtét, de az évtize­deken át beléjük rögződött vad kommunistagyűlölet megakadá­lyozta őket abban, hogy a há­ború gyors befejezése és a vár­ható megpróbáltatások elkerü­lése érdekében a legkisebb kap­csolatot is keressék azokkal, akik a legtöbbet segíthettek volna: a kommunistákkal, a vá­ros baloldali gondolkodású te­kintélyes polgáraival és mind­azokkal, akik békére és nyuga­lomra vágytak. Mint annyiszor, ez alkalom­mal is az erőszak eszközéhez, a letartóztatáshoz folyamodtak. Ez az intézkedés a kialakult helyzet reális szemlélésének teljes elvetéséből fakadt, amiért még a főispáni székből nagyobb jobboldali babérokért elszegő­dött dr. Kiss Endre államtitkár is megintette a gyűlölködéstől elvakultakat, mondván: „... ami­kor az orosz csapatok Kecske­mét kapuit döngetik, maguk még mindig embereket tartanak fogva?” A politikai nyomozócso­port vezetője a letartóztatási akcióra így emlékezik: „1944. október 15. körül dr. Borsos Bé­la rendőrfőtanácsos a kapitány­ság akkori vezetője utasított, hogy a csendőrség felhívására a Kecskeméten tartózkodó, politi­kailag meg nem bízható és kommúnistagyanús egyéneket vegyük őrizetbe. Egy pár nap múlva az itt működő csendőr- különítmény parancsnoka, egy csendőrszázados erélyesen köve­telte, hogy adjam át ezeknek az egyéneknek a névsorát. Én a rendelkezésre álló nyilvántar­tásokból a névsort összeállítot­tam, és neki átadtam. Rendel­kezésre bocsátottam 3—4 detek­tívet, kikkel együtt az átadott névsor szerint az illetőket elő­állították és őrizetbe vették. Ezen előállítások alkalmával belterületről kb. 10—12 egyént, azonkívül a külterületről is ál­lítottak elő. A kommunista- gyanús egyének után való nyo­mozással és azok elfogásával ebben az időben a városban működő, az Árvházban elhelye­zett csendőrzászlóalj és egy 50 tagú a városházán székelő rend­őrséget helyettesítő csendőrkü­lönítmény foglalkozott. Tudo­másom van róla, hogy az ezek által összefogott egyének közül kb. 17 emberen hajtottak végre halálos ítéletet... Valószínű, hogy ezek felett honvéd ítélő bíróság ítélkezett.’’ A fennmaradt iratanyagból és a visszaemlékezésekből megálla­pítható, hogy a letartóztatáso­kat október 11—23-a között haj­tották végre. Közöttük volt dr. Molnár Erik, Hegedűs László, Farkas Viktor, Horváth Ádám, Gömöri István, Fejes Pál, Schmidt József, Lajos Imre, Olajos János, Recski István, Ko­vács Jenő, Szinnyai Sándor, Haj­nal József és Panamarinka Iván. Az események alakulása azon­ban mégsem maradt teljesen hatástalan a város egyes sze­mélyiségeire. Dr. Molnár Erik visszaemlékezése szerint a le­tartóztatás után néhány nap­pal egy küldöttség jelent meg nála: Bajor Kálmán csendőr­alezredes és dr. Sándor József városi tiszti főügyész. Előadták, hogy a város polgárságának ké­résére szabadlábra helyezik az­zal, hogy legyen tagja a szov­jet csapatokat fogadó bizottság­nak, majd vállalja el a polgár- mesteri tisztséget. Október 25-én szabadláb­ra került még Schmidt József, Kovács Jenő, Szinnyai Sándor és Hajnal József is. A felszaba­dulás előtti utolsó napon Lajos Imre is megmenekült az elhur­colástól. A többieket azonban október 31-én hajnali 3 órakor gyalogosan Lajosmizsére hajtot­ták, majd onnan vonattal tették meg az utat, Budapestre, ahol a Mosonyi ^úti gyűjtőfogházba szállították őket. Az elhurcolást kísérő irat, amelyet Zetea fő­törzsőrmester és két rendőr ka­pott kézhez, tíz emberről szólt. Budapesten Olajos János és Pa­namarinka Iván az SS áld” lettek. ^Következik: Október 15.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents