Petőfi Népe, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-16 / 90. szám

1965. április 16, péntek 5. oldal Katona József atona József emlékét a múltban úgy elhalmozták a ** „fennkölt lelkesedés” olcsó és külsődleges jegyeivel, hogy igazi énje valójában rejtve maradt. „Büszke sasmadár­nak”, „fénylő üstökösnek” és ki tudja még mi mindennek titulálták, csak éppen kora viszonyait átható tekintettel és fölényes tudással vizsgáló emberarcút nem idézték eléggé. Miért, miért se, ne firtassuk most, tragikus halálának 135. év­fordulóján. Méltóbb az emlékéhez, ha a halaszthatatlan tennivalók sürgetésére ügyelünk. Eddig gazdasági és egyéb okok gátolták a drámaíró ösz- szes műveinek kritikai kiadását. A kéziratban levő Bánk bán emlékkönyv se juthatott el még az olvasókhoz. Nincs meg­bízható Katona-bibliográfiánk, s hiányosak a Katona József gyűjtemények. Az emlékünnepségeken szokásos, a nehézségeket feledő lelkesültség felfűtött optimizmusa nélkül az elmúlt évek ese­ményeinek ismeretében azonban rögzíthetjük: a jövő biztató. E reménységet a szocialista közműveltség terjedése, a szülő­város vezetőinek jó szándéka, s néhány termékeny, csendben dolgozó kutató eredményei táplálják. Dr. Orosz László „Katona József, a történetíró” című tanulmánya és az új magyar irodalomtörténet részére készí­teti munkája, valamint a kiskunhalasi Vorák József eredeti szempontokat alkalmazó kutatásai nyomán észrevehetően változik a legnagyobb magyar drámaíró egyéniségéről ko­rábban vallott felfogás. ÍT ddig sokan a magyarság fájdalmát „ösztönösen” zokogó romantikus zseninek tartották Katona Jó­zsefet. De Orosz László és Vorák József meggyőzően bizo­nyítják, hogy a Tiborcok igazságát hirdető, sorsuk jobbítá­sáért küzdő költő magatartását nemcsak személyes tapasz­talatai, az akkori magyar valóság elesettsége és nem csupán lehangoló egyéni élmények sokasága alakította, hanem a fel­világosodás íróinak eszméivel rokon, utópista szocialista né­zeteket vallott. Kecskemét történetéről írt munkájában rög­zítette a vallás, az állam, az uralkodó osztályok kialakulá­sára vonatkozó gondolatait: „Véle — tudniillik az emberrel — lett a világra az a vágy, hogy boldogsága mindég tartson. De testének elro- gyását látván, elszakasztotta attól a vágyát, s azon mozgást, amely benne az életet tartja, és lélek nevet adott reá...” „... midőn aztán az egyik ember here, a másiknak munká­jából kezdé magát hizlalni, azaz a hatalmasabb urává lett a gyengébbeknek, ez puszta sejdítésből származott okosodás (bizonyos formába öntvén) szívópontja lett a polgári szö­vetségnek .. líf egismerve Katona József haladó gondolatait, még nagyobb tisztelettel emlékszünk rá. Heltai Nándor Ogcm Durjan kecskeméti hangversenye KÉT KÜLFÖLDI vendégmű­vészt hirdetett az előzetes prog­ram: egyikük: Sirio Piovesan olasz hegedűmész azonban le­mondta magyarországi útját. Nem tudjuk, mit vesztettünk ezzel, nem tudjuk, mivé fejlő­dött a 17 év előtti budapesti zenei verseny első helyezettje. Helyette azonban az a művész lépett fel hétfőn este városunk­ban, aki jelenleg az itthon élő magyar hegedűsök legkiválób­bika és a műsorra tűzött mű: Bartók: II. hegedűversenyének egyik legkitűnőbb előadója. A hangverseny másik vendé­ge: Ogan Durjan szovjet kar­mester azonban megérkezett és budapesti bemutatkozása után nagysikerű koncertet vezényelt Kecskeméten is. Egészen tárgyi­lagosan és a külföldiek előtti haj­bókolás leghalványabb árnyé­ka nélkül meg kell állapíta­nunk, hogy ez a hangverseny az idei szezon egyik legszebb, legemlékezetesebb eseménye volt. Amint a karmester a szín­padra kilépett, már az első pil­lanatban megragadta közönsé­günket derűs, közvetlen egyé­nisége, az a hallatlan lendület és biztonság, amely aztán, mu­zsikálását is jellemezte. Vilá­gos mozdulatokkal, nemcsak a zenészek, de a hallgatóság számára is rendkívül plasztiku­san irányította a keze alatt mu­zsikáló együttest, minden pil­lanatban ura volt a produk­ciónak. Néha látszólag „túldi­rigálta” a zenét, máskor viszont éppen ellenkezőleg nagyon is hagyta a zenekart muzsikálni, ezzel végeredményben saját aka­rata és a zene belső törvényei között teremtett egyensúlyt. Nem voltak nála „üresjáratok”, érdektelen pillanatok, minden hang élettel telt meg, a produk­ció egésze egy nagyon tudatos, ugyanakkor mélyről fakadó ze­neiség benyomását keltette. A NYITÓ számban, Kodály: Galántai táncok c. művében még a részletek pontos megfor­málásán volt a hangsúly, a má­sodik részben — a hirdetett Sosztakovics-szimfónia helyett — elhangzott Beethoven: III, szimfóniájában azonban már nagyvonalú építkezésnek, a beethoveni formák tökéletes ér­vényre jutásának, a hatalmas művel adekvát interpretálásnak lehettünk tanúi, még azokon a helyeken is, ahol a tempóvéte­lek szokatlanok, érzésünk sze­rint túlságosan egyéniek voltak. Durjan igényességének — és a próbák a szokottnál nagyobb számának — köszönhető, hogy a Budapesti MÁV Szimfoniku­sok zenekara az eddigieknél sokkal magasabb színvonalon oldotta meg feladatát. ÖRÖMMEL nyugtázhatjuk, hogy Bartók művészetének meg­ismerésében városunk közönsé­ge újabb lépéssel jutott előbbre a^ II. hegedűverseny műsorra tűzése folytán. Az utolsó alko­tó korszak nagy, klasszikussá érett alkotásai közül kétségtele­nül a legtöbb problémát éppen ez a kompozíció tartalmazza: az első-harmadik tétel Fauszt— Mefisztó-ellentéte csak többszöri hallás után válik egészen vilá­gossá, jól érthetővé. A lassú tétel bensőséges lírája azonban a bartóki tiszta humánum min­denki számára megragadó meg­nyilvánulása. A rendkívül ne­héz magánszólamot Kovács Dé­nes a tőle megszokott technikai fölénnyel, elmélyült kifejezéssel játszotta. Hangvétele helyenként lehetett volna valamivel teltebb. Zenekari tekintetben ez a szám a koncert egészénél kevésbé érettnek hatott. A MÜSORSZÄMOKAT dr. Kádár Károly, a Kecskeméti Óvónőképző Intézet tanára is­mertette. Körber Tivadar 12. Két ember mártíromsáqa A szovjet csapatok októ­ber 10-i betörésének volt egy felemelő és egyben tragikus epizódja: Gyertyás Faragó Já­nos esete. Faragó János számos egybehangzó vélemény szerint ezen a napon fegyverrel a ke­zében a szovjet akciót támogat­va lövöldözéssel próbálta meg­zavarni a védekező magyar és német katonákat. Hajnal Jó­zsef, a kecskeméti munkásmoz­galom veteránja, október 10 után egy vagy két nappal talál­kozott Faragó élettársával, Sandrik Zsófiával, aki elmond­ta, hogy férje fegyvert fogott a szovjet csapatok oldalán, amiért másnap, október 11-én letartóz­tatták és még aznap agyon­lőtték. Erre utal a Kecskeméti Lapok 1946. március 31-i szá­mában megjelent információ: „1944. október 10-én, amikor a Vörös Hadsereg először megkö­zelítette a várost, Gyertyás Fa­ragó János kecskeméti gyári munkás hősi elszántsággal a né­met katonákra lövöldözött. Másnap a csendőrök elfogták és kivégezték.” Császár Lajos, a politikai nyomozócsoport volt vezetője emlékezete szerint: „Hallomásból tudom, hogy Gyertyás Faragót a katonák ál­lítólag agyonlőtték, mert a né­metekre lövöldözött.” Bizonyá­ra Gyertyás Faragó János sor­sára utal a főispán október 12-i nyilatkozatának idézete: „Elenyészően csekély számban voltak magukról megfeledkezet- tek, akik a nagy veszélyt aljas módon akarták felhasználni. Ezek részben már megkapták és kivétel nélkül el fogják ven­ni méltó büntetésüket.” Szmilkó József a visszavonuló katonákkal beszélgetve emléke­zik azok panaszára, amely sze­rint a Czollner tér környékén a hátukba lőttek. Hegedűs László, a Párttörténeti Intézet­nél elfekvő visszaemlékezése szól ebben az időben fegyveres szervezkedésről. Hegedűs úgy emlékszik, hogy 1944 október elején, közvetlenül azután, hogy szeptember 30-án az internálás­ból hazatért, néhányan elhatá­rozták, hogy partizánharcot kez­deményeznek. Ügy írja, hogy október 10-én tizenketted ma­gával fegyveresen megzavarták a németek védekező hadmozdu­latait. Ez a tevékenység a szer­vezkedéssel együtt azonban csak néhány napig tartott. Molnár András, aki Faragó Jánossal egészen az októberi napokig közvetlen kapcsolatban volt, elmondja, hogy Faragó — bár addig egyáltalán nem volt közlékeny politikai kérdésekben — kapcsolatából néhány ember olyan utasítást kapott, hogy ok­tóber 8-án vagy 9-én fegyve­rezzék le az Erzsébet körúti rendőrőrsöt. A megszerzett fegyverek birtokában az lett volna a feladatuk, hogy a kö­zelgő szovjet csapatokat a né­metek fegyveres megzavarásá­val támogassák. (Erre nem ke­rült sor.) Ez a néhány adat leg­feljebb körvonalazza, mintsem teljes mértékben bizonyítja a fegyveres szervezkedést, még inkább a tényleges fegyveres harcot. De még körvonalaiban is jelentős adat ez Kecskemét felszabadulásának történetében. Faragó Jánost méltatlanul elfeledték. Az elmúlt két évti­zed alatt egyetlen feljegyzés, megemlékezés sem szól róla. Pedig nem volt ismeretlen a kecskeméti munkásmozgalom­ban. A rendőrség is nyilvántar­totta, számtalanszor internálta és ha rangos ember érkezett a városba, vagy „hazafias” ünnep volt kilátásban, Faragót nyom­ban őrizetbe vették. Múltjából alig tudunk vala­mit, legfeljebb annyit, hogy 1884. december 13-án született Kecskeméten. Apja gyertyaön­téssel foglalkozott, innen a Gyertyás előnév. Pintér nevű mesternél kitanulta a lakatos szakmát, de jól értett a mázo­láshoz is. 1919-ben Vincze La­jos a direktórium közellátási vezetőjének, a Vörös Hadsereg élelmezési főnökének volt a be­vásárlója. Az ellenforradalom hatalomra jutása után egy hi­deg novemberi éjszakán a Héj- jas-legények őt is felverték ál­mából és elhurcolták. Faragó János, hogy a további zaklatásnak és üldözésnek ele­jét vegye, 1920-ban családjával együtt Bécsbe emigrált. Hajnal József később bécsi tartózkodá­sa idején többször találkozott Faragóval és tudomást szerzett arról, hogy ott is belekapcso­lódott a mozgalomba. Amikor Hitler bekebelezte Ausztriát, Faragót kiutasították és család­ja nélkül így került ismét Kecs­kemétre. Hazatérte után nem sokkal megismerkedett Sandrik Zsófiával, akivel a Csóka utca 36. szám alatti házban haláláig együttélt. A kecskeméti rendőrkapitány­ság a Főkapitánysághoz 1944. április 14-én küldött jelentésé­ben, amelyet „A kommunista gyanús, valamint szélsőbaloldali mozgalmak vezetőinek és ve­szélyesebb tagjainak rendőrha­tósági védőőrizet alá helyezése (internálása)” tárgyában állított össze, találkoztunk Faragó/ Já­nos nevével. „ .. .mert meggyő- ződéses kommunista, és kommu­nista nézeteinek terjesztése miatt már internálva is volt.” 1944. április 7-én kelt és hoz­zá kézbesített internálási vég­határozat indokolása a követke­zőket tartalmazta: „A lefolyta­tott nyomozás során megállapí­tást nyert, hogy nevezett szélső- baloldali eszmék híve, a ve­lünk szemben álló ellenséggel szemben megalkuvó, sőt, barát­ságos érzületnek adott kifeje­zést. Magatartása tehát a jelen­legi viszonyok között súlyosan veszélyeztetheti az állam érde­keit. 27 hónapig már internálva volt és. jelenleg is rendőri fel­ügyelet alatt van.” Kortársai, barátai bátor, szó­kimondó embernek ismerték, aki kérlelhetetlenül leplezte le az urak gazságait és szinte egyáltalán nem konspirálva hirdette a szocializmus igazsá­gát és a szovjet csapatok biztos győzelmét. Tevékenységének napvilágra hozatala további ku­tatást igényel. Faragó János halálához alig több mint egy hét múlva tár­sult élettársa, Sandrik Zsófia mártíromsága is. Sandrik Zsófia valamivel, idősebb volt Faragónál; 1882- ben született a Nyitra várme­gyei Nagytapolcsán. Nagy árvíz szerencsétlenítette a családot és egy segélyakció keretében, 3 éves korában, Vida kocsmáro- sék Kecskemétre magukhoz vet­ték. Ott töltötte életének nagy részét, mígnem több évtizedes munkájáért megkapta a Csóka utca 36. szám alatti házat, de nem tulajdonként, csak haszon- élvezettel. Sandrik Zsófiát október 12-én a déli órákban vitték el laká­sáról egy mentőautóval. Pulai Péter Pál rendőrtörzsőrmester az utcában járva meghallotta Faragó elhurcolását, bement Sandrik Zsófiához, akit veréstől származott véres arccal talált és állítólag segítő szándékkal men­tőautóval elvitte. A kötözéshez több helyen orvost kerestek, de azt sehol sem találva végül is a rendőrségre szállították, hogy az ottani elsősegélyt vegyék igénybe. Sandrik Zsófia azon­ban sohasem került orvos kezé­be, hanem Kaposvári Imre fő­törzsőrmester átvette és nyom­ban a fogdába zárta. Három napig volt a politikai nyomozók foglya, akik szűnni nem akaró dühvei érdeklődtek: hol van Faragó János. Sandrik Zsófia erre nyilvánvalóan nem tudott válaszolni, ezért a nyomozók dühe egyre fokozódott. Ez egy­ben arra is fényt derít, hogy Faragó Jánost október 11-én nem a rendőrség emberei, ha­nem minden bizonnyal katonák (esetleg civilruhás nyilasok) vit­ték el. (Sandrik az egyik emlé- kezőnek polgári ruhás karsza­lagosokról beszélt, az utca más szemtanúja viszont katonaruhá­sokról tesz említést.) A jogdáhan töltött harma­dik nap estéjén tíz órakor újra a nyomozók elé vezették Sand­rik Zsófiát. Pokorádi Zoltán, Jandó Károly és Porubszki László nyomozók voltak a szo­bában. Már jó ideje borozgat- tak és a szemtanúk szerint va­lamennyien ittas állapotban voltak. Sandrik Zsófia közis­merten gyenge fizikumú, szív­beteg asszony volt. Az utóbbi napok megpróbáltatásai kicsiny erejét is felőrölték, testsúlya alig volt már negyven kjló. Ahogy belépett a szobába, va­lamennyien nekiestek, ütni-ver- ni kezdték és közben ismétel­ten afelől faggatták: hol van Faragó János. Sandrik könyör­gő hangon kérlelt: ne bántsák, hiszen nem tudja hol van élet­társa. De a dühöngő részegek nem hagyták abba a verést, majd megparancsolták, hogy másszon fel a szekrény tetejé­re. Sandrik könyörgött, hogy nincs ereje, mire megfogták és feldobták. Aztán ráordítottak: ugorjon le. De mivel ezt sem tette meg, lerántották a szek­rény tetejéről, és a már véde­kezni sem tudó kis törékeny embert tovább ütötték-verték, sőt, az egyik a hasára ugrott és úgy taposta. Ez volt Sand­rik Zsófia utolsó éjszakája, mert hajnal felé a fogdában meghalt. Következik: Újabb letartóztatás! bullám

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents