Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-21 / 68. szám

KEZICSÓKOLOM, GRÓF ŰR pötyög, imbolyog a bumli. " Mintha egy kicsit spicces, meg egy cseppet fáradt lenne, hogy az erős szél ellenében kell átfúrnia magát a hófoltos pusz­taságon. Az ezüstösre mázolt ke­rek vaskályha csikorog, mikor egy-egy kanyarban messzebb ha­jolna oldalra, mint amennyire girbe-gurba csöve engedné. Üte­mesen rázódnak az utasok, akárcsak szitában a kukorica­szemek. A nap felőli oldal egyik abla­kánál hatvanas cingár paraszt- ember húzódik kényelmes hát­radőléssel a szegletbe. Madár­feje önérzetesen szegül hátra inas, vékony nyakán, s mikor a vonat nagyobbat leng, ádám­csutkája elmozdul. Le, fel, mint vízszintmérőben a buborék, ha kibillentik nyugalmi helyzeté­ből. Keskeny szája széle közt hosz- szú faszipkában cigaretta füs­töl. Időnként elegáns mozdulat­tal, tenyerét felfelé fordítva, hü­velyk- és mutatóujja közé fogja a szipkát, úgy úsztatja el a szá­jától. Kifújja a füstöt, és foly­tatja szaggatott mondatait. — Űr voltam én a méltósá- goséknál, tetszik tudni... Csak felszálltam a hintóra, meg le­szálltam róla ... Megvolt a bú­zám, árpám, sóm, paprikám ... Abból kuporgattuk össze az asszonnyal a nyolc holdra valót Beszélgető társa nagy fejű, zö­mök parasztlegény. Kimeresz­tett szemmel hallgatja. Csak ak­kor mozdul a pillája, ha az öreg is változtat magán, ülésén valamit. Mint most is. Még job­ban elfekszik, csontos, szegletes térde majd kiszúrja a szürke kord csizmanadrágot, úgy előre­tolja. Így kerül előtérbe világos­sárga, új lábbelije, amely fur­csa keveréke csizmának és bil- gerinek. Megint szív egyet, vé­kony képe egész belyukad, míg az adag füstöt benyeli. Hosszú felhőt ereszt aztán, és tovább öltögeti tempós szavait. — Akkor osztán úgy határoz­tunk az asszonnyal, hogy a ma­gunk lábára állunk. Annál is in­kább, mert az első gyermeket vártuk... De hogy adjam ezt tudtára a gróf úrnak? Mert na­gyon szeretett... A felesége is ... Tudja, milyen asszony volt az?... em vár választ a feszülten ” figyelő fiatalembertől, ha­nem lassan elfordul, szemrevé­telezi az utasokat. Odaint a szipkával egy asszonyra. — Olyan, éppen olyan ken­dős volt a grófné, mint az ott, ni... Hányszor megkérdezte, mikor bevittem a piacra, oszt cipeltem mellette a kaskát: „La­cika, nem kell vinni valamit a feleségednek?” — Csak egy pa­rányi zöldséget mondott, kezi­csókolom. „No, majd én meg­veszem” — ajánlotta fel. Mindig ő vásárolt nekünk... Szóval neki pedzegettem először, hogy összehoztunk egy kis földet, majd húzunk rá egy apró ta­nyát. „Hát itt akarnak hagyni bennünket, Lacika?” — sopán­kodott ijedten egész úton haza­felé .., Elnyomhatta az öreg fenekét a pad széle, mert nagy grima­szolás közepette igazítja visz- szább magát az ülésen. Nyög, szippant a cigarettából, majd odébb görgeti a mesét. — Ótán hivatott a gróf. „Mit kell hallanom, Lacika? Nem voltam én jó gazdátok? Hűtle­nül cserben hagysz? Ki fog en­gem ezután tizenöt perc alatt berepíteni a városba? Ki fogja kiválogatni a legjobb parádés lovakat? Lesz-e még nekem va­laha olyan parádés kocsisom, aki — ha lekésem a vonatot — a hintóval elébe vág a legköze­lebbi állomáson?" J ó uram, parancsolom volt a méltóságos úr, kezicsó­kolom ... Mert így kellett neki is mondani: kezicsókolom ... De tessék megbocsátani... Magam gazdája szeretnék lenni. „Em­ber vagy, Lacika!” — nyújtotta a kezét a gróf úr. — „Hát csak segítsen az Isten .. Nékem a könnyem is kiesőre dúlt. Hát még mikor azt kér­dezte: „Van-e lovad, Lacika?5 Nincs, kezicsókolom, méltóságos úr. „Na, jó lesz az a szürke; tu­dod, ott a kettes álláson?” Any- nyi pénzünk még nincs, kezi­csókolom. „Nem baj, Lacika... Fel van már szántva a földed?” — Nincs, kezicsókolom ... Hi­szen ... „Kapsz négy igát. Elég lesz? Legyen hat. Szólj a béres­gazdának ... Akkor a bukszájá­ba nyúlt a méltóságos úr, ki­vett egy csomó lila bankót: „Ne­sze, útra valónak!’’ — Ezer pen­gőt adott! A busa fejű fiatalember re- kedten kérdezte. — Ezer pengőt? — Ezret... Ilyen ember vót nékem Pista gróf... Nagyon szeretett. Én is űtet... Mindig olyan ... hozzá hasonló szeret­tem volna lenni... Máig is mondják az állami gazdaság­ban, akik akkor a grófnál vol­tak cselédek: „Laci, te pont úgy cigarettázól, mint Pista gróf... Ügy értesz a parádésnak való csikók kiválasztásához, mint Pista gróf.” — Hej... hiába na, akkor még fiatal vótam... Azért valahogy úgy sikeredett, hogy csak megmaradt az em­léke Pista méltóságosnak... Az első fiam minél jobban embe- resedik, negyvenes mán ű is, — annál jobban húz Pista grófra. Sokszor elnézem. Mintha ót lát­nám ... Tóth István Nyári verőfény Hasal már a nap a bodros felhők szélén, villogó verőfény jelzi a friss nyarat, hűvös szellő oson, meleg csap utána, szeszélyes vén időnk vált így egy perc alatt. Mint a lenge lányka, ki fürödni készül, s pőrén, kacérkodva villantja vállait, úgy ragyog most felénk távoli csillagunk, s heves sugarával tükröződve vakít. Megizzad az ember, ki munkába fogott, csípős, hús veríték ezer árja buzog, hej, az ám a legény, aki most a fénnyel összefogni képes — és úgy alkot nagyot! Tóth Pál A sors és az emberség „löras vagyok-e, vagy már csak torzsa? Nem sors az egyes ember sorsa!” (József Attila) Évezredeken át úgy állt az egyes ember a történelem vi­harzó áramában, mint zsenge facsemete egy orkánverte pusz­taság közepén: kiszakadófélben a gyökere, szélcsavarta ágak­ként vergődnek vágyai, míg egy dühös szélroham derékba nem töri, torzsává nem nyomorítja törzsét. Rettegett és meg nem értett erők űzték feje fölött já­tékukat, s változtatták életét a félelem krónikájává A létbizonytalanság, a kiszol­gáltatottság és tehetetlenség ér­zésvilága — régen tudja ezt már az emberiség — egyben a tétlen és gondolattalan csoda­várás táptalaja is. És egész múl­túnk — az emberré válás óta bizonyos tekintetben nem más, mint küzdelem az ember kiszol­gáltatottsága ellen. De olyan l küzdelem ez, amely — egészen korunkig — csak új formáit hozhatta létre a létbizonytalan­ságnak, — gyökerét nem szün­tethette meg. A rabszolgát ura még bármely pillanatban megölhette, a job­bágyot deresre vonhatta, a bér- nmakás fíje _ fölött a válság okozta munkanélküliség, a kis- paraszt fölött áruja elértékte­lenedésének, gazdasága csődjé­nek Damoklész-kardja lógott. A kiszámíthatatlan végzetként ér­vényesülő sorstól való félelem pedig — amely még a kizsák­mányoló osztályok egyes réte­geinek életét is felhőzte — tö­megesen hajtotta az embereket a templomok felé, hogy ott a természetfölöttitől kérjék a tá­mogatást, a biztonságot, amely életükből hiányzott. Nem mintha az emberiség múltja szűkölködnék nagy és nemes gondolkodókban, szenve­délyes és gyakran bátor törek­vésekben, amelyek képviselői próbát tettek a félelemtől szo­rongatott ember megsegítésére. Több mint kétezer éve, hogy a görög bölcs, Epikurosz, „a nyugodt elme” erejével, a felvilágosító szó hatalmával pró­bálta megszabadítani az embert a halálfélelemtől. A kereszténység gyors elter­jedését bizonyára nem kis rész­ben éppen annak köszönhette, hogy — ha a végítéletig meg­változtathatatlannak is vélte a társadalom osztálytagozódását és a vele járó szenvedést — bi­zonyos fokig kifejezte az ember tiltakozását is e világ ellen, és az alamizsnáskodást, a betegek, a nyomorékok, a magukra ma­radt szerencsétlenek iránti jó­tékonyságot, „a felebaráti sze­retet” nevében erkölcsi köte­lességgé nyilvánította. Mindez azonban hamarosan visszájára fordult: Nem utolsósorban ép­pen e törekvések vallási burka okozta, hogy a keresztény em­berszeretet formálissá, tartha­tatlanná vált, sőt, hogy képvi­selői éppen a felebaráti szere­tet nevében tilalmazták az em­ber boldogabb jövőjéért folyta­tott harcot. A korai polgárság humaniz­musa éppen ezért is került szembe a vallás hirdette álem- berszeretettel. A burzsoázia — miközben hadra kelt a közép­kor szellemével — saját érde­keit egyetemes emberi érdek­ként fogta fel, és ezekből kiin­dulva harcolt a szabadság, egyenlőség és testvériség nevé­ben a hűbéri zsarnokság és a belőle fakadó félelmet, kiszol­gáltatottságot kifejező vallási eszmeiség ellen is. Csakhamar kiderült azonban, hogy a polgárság végeredmény­ben csak a tulajdongyarapítás szabadságáért, saját biztonsá­gáért küzdött, és vajmi keveset törődött azok bajával, akiknek végső soron felvirágzását kö­szönhette: a dolgozó tömegek­kel. A polgári humanizmus em­berdicsőítése mind kirívóbban ellentmond az élet emberte­lenségének, a félelemmentes élet jelszava a tőkés társadalom szülte félelemnek. A munkáasxoeialismu s, amely a tömegeket saját erejük ismeretére tanította, amely meg­mutatta számukra a szabadulás útját, a szocialista világrend­szerben végre hatalmas védő­művet hozott létre a bizonyta­lanság és a félelem ellen is. Mind eredményesebben véd ez a gát, a szocializmus ereje a há­borús fenyegetés, a tömegnyo­mor, a keserves öregség, a nép­betegségek ellen. S mindez apasztja az okok számát, ame­lyek miatt az emberek — más utat nem találva — a vallásba, a természetfölötti hiedelmek ködvilágába vetették reményeik horgonyát. Nagy eredmény ez, az emberek százmillióinak meg­változott sorsa mutatja a tetté vált szocialista humanizmus ere­jét. Ez azonban még csak a kez­det, és távolról sem lehetünk elégedettek. Hatalmas biztosíté­kai jöttek már eddig is létre az emberek biztonságosabb, boldo­gabb életének. De mai életünk­ben nem kevés még az olyan tényező, amely bizonytalanság­gal árnyékolja be az egyén sor­sát. Igaz: nincs már nálunk tö­megméretekben ható létbizonyta­lanság. De azt jelenti-e ez, hogy minden egyes ember élete már mentes volna a kiszámíthatat­lan okokból álló bajoktól és bi­Koszonfjulc Illés Bélát es az elér>R Képzelőerő | u mű­vész emelkedettségével azt a történelmi fordulatot, amely urak országából a dolgozó nép hazájává tette Magyarországot. A regény számos pontján zava­róan hatott a személyi kultusz nyomása, megnehezítve a tör­ténelmi események minden vo­natkozásának kimunkálását. De a nehézségek, akadályok elle­nére is fontos és sikeres re­gényt írt. S a regények mellett ott tar- káfflik novelláinak, amekdótái­Olvasóinak népes tábora kö­szönti a hetvenéves Illés Bélát. Köszöntik őt a munkásak és értelmiségiek, parasztok és tiszt­viselők, magyarok és nem ma­gyarok: köszöntik őt a világ minden tájáról a szocializmus és az irodalom hívei. Illés Béla a Nyugat hasábjain indult el írói pályáján, Ady Endre biztatására. Hamarosan bekapcsolódott a munkásmozga­lomba, s már 1918-ban a forra­dalmi katonatanács tagja. A Tanácsköztársaság idején Üj­pésten végez pártmunkát; a bu­kás után Becsbe emigrál, Kár- pát-Ukrajnábam dolgozik a mozgalomban, letartóztatják, kiszabadul, — a kommunista mozgalom hullámverése hajtja városról városra, országból or­szágba. Közben íróvá érik, s mikor Ausztriából is kiutasít­ják, 1923-ban a Szovjetunióba megy. Tevékeny részt vesz a szovjet írók és a külföldi kom­munista írók szervezeteinek munkájában: neve és munkás­sága elválaszthatatlan a prole­tárirodalomnak ettől a harcok­ban és sikerekben gazdag sza­kaszától. Illés Béla irodalmi- közéleti szereplése is külön „életmű”, de ennek a szerkesz­tői, elnöki, titkári, titkársági tevékenységnek a rangját és tartalmát szépírói munkássága biztosította. Illés Béla három nagyregé­nye a magyar szocialista iro­dalom három jelentős fegyver­ténye. Az Ég a Tisza. (1929) aj Magyar Tanácsköztársaság küz-í delmeinek, belső harcainak, szép lendületének és az elkövet- S kezett hibáknak széles ölelésű.j átfogó igényű, expresszív erejű! művészi képe. Olyan ez a re-! gény, mint az író, a mozgalom, j a forradalom fiatalsága: hitében j rendíthetetlen és szertelen, di-< namikus és nyugtalan, friss te- ( kintetű és lehetetlent nem is-í merő. Még nem kiforrott írói 5 munka, de már ott látjuk ben- j ne a jelentőssé növő író művé-! szí formátumát. A csúcsot a! Kárpáti rapszódia jelend (1939); itt már felfénylik minden, ami Illés Béla írásművészetének erénye: az érdekes előadás, ai pártos népszeretet írói megszó­laltatása, a széles eszmei ala­pon felvázolt kép részleteinek anekdotikus kedvességű és kö-J zelségű megjelenítése, a lebilin- j cselő mesélőkedv, a valóság re-< alista művészi megközelítésén < belül a romantikus motívumok < gazdagsága. De jelentős ez a re­gény az irodalomtörténet össze-', függései között vizsgálva is. A; magyar széppróza modem fej-; lődésének azt a vonalát bépvi-j seli, amely a mikszáthi előadás-: mód hagyományait ötvözi bele a szocialista világításba, a szocia-j lista realizmusba. Évekkel a; felszabadulás után adja ki ülés! Béla harmadik jelentős regé-: nyét, a Honfoglalást (1954). Eb-; ben a könyvében a felszabadító; harcokban részt vevő író írja; mes a szemtonú Ízletességével nak színes szőttese. Az arany- libától a Történelmi leckéig, a Háztűznézőtől a Szásáig, Sám­son és Delilától a Válaszúion­ban szereplő elbeszélésekig: egy ötletekből, élményekből, mesélőkedvből soha ki nem fogyó író önti vonzó szellemi kincseit. S emellett az anekdo­ták, emlékezések, „találkozá­sok” végeláthatatlan sora. Illés Béla a legnehezebb években is arra törekedett, hogy felcsillant­sa írásaiban a szocializmus emberi derűjét, hogy felmutas­sa a kizsákmányolás nélküli társadalom humanizmusát, iga­zát Az író hetven éves. A folyó­iratok és hetilapok új és új írásait közük: nemcsak alkotó kedvéről adnak hírt ezek az el­beszélések, hanem a betegséggel annyit vívódó Illés Béla emberi erejéről is. K. P. Illés Béla Kos&uth-díjas író otthonában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents