Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-17 / 64. szám
1985. március 17, szerda 8. oldal £t Játékháború A zsenge, kamasz jegenyék nem láttak még soha háborút. A föld is betemette már a hajdani harcok minden nyomát És most újból megszólaltak a fegyverek, félelmetes dübörgéssel gyár Néphadsereg egyik alakulatának parancsnoksága, párt-és KISZ-szervezete. Bemászunk a „főszereplő” harckocsi belsejébe. Sziszegés, rázkódás, zúgás — mintha ezer Könyvtári kiállítások a dunavecsei járásban (Tudósítónk jelenti.) A könyvtárosok hazánk fel- szabadulásának évfordulóját a 20 év irodalmi termésének kézbeadásával és olvastatásával szolgálják. A dunavecsei járási könyvtárban „Történelmi lecke 1945— 1965”, „A felszabadult Magyar- ország” címmel két kiállítás lesz. A solti önálló községi könyvtár a járási könyvtár közreműködésével „Húsz éve történt” és „1945 április 4. Magyar- ország felszabadulása” címmel rendez kiállítást. A járás többi községében is hasonló kiállításokat rendeznek a könyvtárak. A kiállított anyag: eredeti dokumentumok utánnyomásai, korabeli sajtó, röplapok, szépirodalmi és történeti művek. Rohamra indul a harckocsi. Részlet a Bács-Kiskun megyei Filmstúdiónak a felszabadulás 20. évfordulójára készülő Fények a két folyó között című filmjéből. rohamra indultak a harckocsik. Mi ez? — nyögött fel a föld és ámultak a jegenyék. Háború? Húsz békés esztendő után? — Elkészülni. Vigyázz! Felvétel indul! — harsog a kiáltás és a harckocsikkal egyidőben a felvevőgépek is rohamot indítanak. Mert nem hadvezérek, hanem a Bács-Kiskun megyei filmhíradó munkatársai irányítják most az ütközetet. Ezt a csak látszatra komoly háborút. A kapu, amelyet a harckocsi lövegének acéltorka átszakít és a lánctalpak beletaposnak a puha, márciusi földbe — csak díszköszörű indítana dobhártyarepesztő ostromot — elindulunk. — Halottak? Sebesültek? — kérdi vidáman hunyorítva Balogh Géza tiszt elvtárs, a forgatás fáradhatatlan társrendezője. — Csak áldozat van — jelentkezem. — Egy harisnya. Hiába, ez nem Volga. Harckocsi. — Meg aztán háború volt. Vagy nem? — vigasztal Balogh elvtárs. Vér nélküli, szolid háború igaz, de a filmen csak olyan lesz majd, mint az igazi. — Volt már igazi háborúban? — Nem. Szerencsére. És nem is szeretnék. A községi reprezentatív emlékkiállítások anyagának gyűjtése, tablók készítése szintén folyamatban van. Tablókon fogjuk bemutatni könyvtáraink számának, könyvállományának, olvasóik számának és kölcsönzött köteteinek alakulását, fejlődését. Ugyanekkor a könyvtárak életéről készített fölvételekkel is gazdagítani kívánjuk a községi emlékkiállításokat. Munkánkhoz nagy segítséget nyújtott az Országos Széchenyi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja az általa kiadott eseménynaptárral, ajánló jegyzékekkel, bibliográfiákkal. Németh Gábor let. És szelídek, mint a kezes bárány az acélszörnyetegek is. Engedelmesen húznak el a felvevőgép előtt. Tapasztalt filmsztárok sem különben. Még a fegyverropogás is elviselhető. Ha a háború — csak játékháború. „Vihar egy lavór vízben.” Vadas Zsuzsa Dunavecse Kiskunfélegyházán lesz az irodalmi színpadok megyei fesztiválja Felvétel után pedig a jól végzett munka örömével tréfálkoznak katonák és civilek, azaz a filmesek. A katonák a filmről érdeklődnek, amelyet Fények a két folyó között címmel felszabadulásunk 20. évfordulójának A Megyed Kulturális Operatív Bizottság legutóbbi ülésén megvitatták a kulturális szemle még hátralevő rendezvényeit. A járási és városi döntőik megrendezését többfelé kényszerű okok hátráltatták, ezért a döntők sok helyütt vagy elmaradnak, vagy később lesznek megtartva. Határozatot hozott a a bizottság az irodalmi színpadok megyei fesztiváljára vonatkozólag: a megyei döntőt április 11-én Kiskunfélegyházán tartják meg. Ugyanitt lesz a költészet napjának megyei megnyitója is. tiszteletére készítenek el a stúdió munkatársai. És amelynek háborús jelenetéhez lelkesen ajánlotta fel segítségét a MaA tánczenekarok megyei fesztiválját április 24-én este tartják. A megyei dalostalálkozó Kecskeméten a Katona József Színházban lesz a legjobb nyolc énekkar részvéteiével április 4-én délelőtt fél 11-kor. Egy kecskeméti kislánynak és valamennyi hozzászólónak „Mai fiúk a mai lányokból — mai lányok a mai fiúkról” című, másfél hónapja megjelent cikkünkkel kapcsolatban több hozzászólás érkezett a szerkesztőségbe, illetőleg a szerzőhöz, Mándics Mihály országgyűlési képviselőhöz. Az alábbiakban közöljük összefoglalóját az „Egy kecskeméti kislány” jeligével érkezett levél írójához címezve. A kapott levelek elismerően és bizakodóan nyilatkoznak. Mint lányos apának személyesen is örömet okoz, hogy a mai lányok zöme nemcsak keresi, hanem meg is találja az igazit. A hozzászólókon és érdeklődőkön kívül csoportos beszélgetéseken is találkoztam azóta ismét fiatalokkal. Az egyik községben érettségi előtt álló fiúkkal és lányokkal. Baján pedig egy kollégiumban írásban válaszoltak a fiatalok a kérdéseimre. S kiegészítette saját vizsgálódásaimat a Petőfi Népében február közepén Varga Mihály tollából megjelent cikk. Egyöntetűen megállapíthatjuk, hogy a fiatalok kölcsönösen kritikus szemmel nézik egymást, viszonylag már korán keresik leendő élettársukat, helyesebben: kezdettől ezzel az igénnyel válogatnak ellenkező nemű barátaik között. S ez az igény bizony örvendetesen magas mércét állít „az igazi” elé. Ha a másik nem felel meg ezeknek az elképzeléseknek, a fiatalok többsége időben felismeri és szigorúan el is ítéli. (Hadd mondom meg gyorsan, hogy itt csak egyetlen bökkenő van: nyíltan kevesen teszik meg. Magukban elítélik, de nem pellengérezik ki a hazugokat, csúnyán beszélőket, nagyzolókat, feltűnési viszke- tegségben szenvedőket. Így lehetnek aztán a társaságban gyakran éppen azok a hangadók.) Nemcsak a különneműek. hanem az egyneműek is látják egymásban a rosszat. Egy fa- lumbeli kislány azt kérdezte: Hogyan alacsonyodhat le úgy egy fiatal lány, hogy iszik, cigarettázik kirívóan öltözködik és éjfélutánig kimaradozik? ... Hozzátette: lehet ezt a szülők tudta nélkül? Egyáltalán tűrhetik ezt a nedagógusok és a község vezetői?!... Igeit) a szülők, és általában a felnőttek!... Várják tőlünk a segítséget a fiatalok. A pedagógusok mellett — és náluk is jobban — felelősek a szülők. Sokan bizony adósak maradnak a leghathatósabb nevelési tényezővel, a példamutatással. Másrészt pedig nem figyelnek a gyerek egyéniségének alakulására. Ám térjünk vissza a fiatalokra. A közfelfogás szerint sokuk úgy gondolkozik, hogy „csak egyszer vagyunk fiatalok”. Megfigyelésem szerint ezek azok, akiknek nincsenek felnőtt barátaik, s a szüleik sem barátaik. A többség azonban azon a véleményen van, hogy az életnek nem csupán fiatalkorban kell szépnek lennie. Ez az eszmény pedig csak úgy váltható be, ha igyekezünk hasznosan, tartalmasán élni. S lám, hány, de hány 18 éves fiúnak, lánynak sokkal fontosabb a pályaválasztás, mint a párválasztás, vagy pedig az üres szórakozás. A kecskeméti kislány eat kérdezte: hol vannak azok a fiúk, akikre fel tud nézni? Bizonyára ott, azok között, akik komolyan készülnek az életre. Nem valószínű, hogy leendő társát a magakorúak között fogja megtalálni. (De ha mégis, a nagyon ifjú férfiak nagyon komolyan szokták venni az adott szót.) Hiába keresse tehát a diákbálon? Azt tanácsolom, ne általánosítson egyedi esetekből, egy- egy csalódásból. A diákbálra nemcsak az üresfejűek és az üresszívűek járnak. Éppen nem. Esti bálra pedig bátran mehet az édesanyjával is, nem veszik azt rossznéven a fiúk. Elkeseredésre nincs semmi oka. A visszavonulástól, „remeteélettől” őrizkedjék. Higy- gyen az emberekben és bízzon önmagában. Ugye, hogy azt a fiút is hamar és idejében k-is- merte? Ez is azt a véleményemet igazolja, hogy a lány határozza meg, hogyan bánnak vele a fiúk. Bármennyire misképp festenek eddigi tapasztalatai, tudja meg: a fiúk is valójában az igazi értékeket keresik és becsülik. Hissek benne, hogy mint rendes kislány, rendes férjet is talál majd. Ha igazam volt, varom az esküvői értesítését. Mándics Mihály kiszabadult a vészátjáró nyílása. Egy ember arca jelent meg benne. Poros bőrére éles csíkokat szántott az izzadtság. — Élnek? Először a gyerekek és az asszonyok jöjjenek. Ilus is felállt. Elengedte kis- húga, Eta kezét. Most érezte meg, hogy szinte fájdalmas-görcsösen szorították egymást egész idő alatt. Másik kezével ájult félelemmel ölelte át lüktető hasát. Amikor talpon volt, egészen könnyűnek érezte magát. A bőre felszínét kellemes, tüzelő meleg öntötte el. Felnyögött. Megfogták. Elsőnek vitték át a nyíláson. Miután a föld alatt három-négy házat is megkerültek, óvatosan lefektették egy tömött óvóhely idegen ágyára, ahol idegein, ijedt arcok bámultak rá. Forrónak érezte a fejét, és szemgolyód mintha megmerevedtek volna. Belülről kegyetlen erős görcs rángott át rajta, és alig néhány perc múlva szétpattanó teste megfeszült, mintha ketté akarna válni. Asszonyok állták körül a hévéről, hogy a gyermekek és a sápado- zó férfiak ne lássanak oda. Elviselhetetlen volt a pillanat. Mintha nem is az ő hangja jajgatna fojtottan és színtelenül. Egy idegen asszonynak az orra mellett nagy szemölcs ült, azt látta csak, míg valami síkos, meleg kis testet nem érzett és utána egy vékony hangocskát nem hallott felsírni. — Kislány — mondta egy hang, és mintha mennyei zene hallatszana, a vékonyka sírás körülmuzsikálta a fülét, egyszerre már nem hallott mást. Lehunyódtak szempillái, végtelen fáradtság borította eil. Mikor magához tért, anyja ült mellette és apja borotválat- lan arcára tévedt a pillantása. Anyja kis bugyrot tartott a karján. Onnan világított felé egy lángvörös arcocska, összeszorított apró öklök közül. Aztán megint apjára nézett és látta, hogy sötét szomorúságba van burkolva az arca. Űjra lehunyta a szemét. Sóhajtott. Élnek, mind itt vannak, de tovább nem tudott gondolkozni, csak aludt, aludt. Mikor reggel felébredt, erős volt és vidám. Mellére tették a kislányt és ő örömmel nézte, hogy megtejesedik a szája széle, nagyokat nyel. — Te legalább jóllakhatsz, — mondta egy pirosképű, idegen asszony és rámosolygott Ilusra. A ház majdnem egészen ösz- szedőlt, minden holmijuk benne veszett. Nincs egyebük, mint a rajtuklevő, a pincében elviselő- dött egyszál ruha. Az óvóhely idegen lakói adtak egy—egy falat ennivalót, nekik sem sok volt már. És kint egyre lőttek, robbantak a bombák súlyosan. Apja egyik reggel kimerészkedett. Este lett mire visszajött. A város szélén, rokonoknál akad számukra hely. Tíz napja éltek idegen óvóhelyen. Késő éjjel indultak, amikor a támadások véget értek. A hajnal rendszerint csendes. Még sötét volt, amikor begöngyölték a kicsit a kapott rongyokba. Etára, húgára is ráadott valaki egy nagykendőt. így indultak az éjszakába. Ilus vitte a kicsit. Tíz napos szegényke és máris ilyen nagy útra kell indulnia, süppedős, havas úton. Egyszerre éles. erős durranással láng csapott fel a kerítés mögött, valami robbant. Ilus rémülten szaladt, mellén kicsiny- jével. Most érezte csak teljes védtélenségüket. Apja alig tudta megfogni, hogy riadt futásában megállítsa. Már szürkült a hajnal, amikor bebotorkáltak a kis ház pincéjébe, ahol rokonaik laktak. öten szorongtak a kis pincében, most arrább húzódtak az ágyakban, hogy helyet szorítsanak nékik. Fehéren világítcrtit a frissen esett hó mikorra felnyitották a szemüket. A tűzhelyben pattogó fa meleg fényt vetett a falakra, félhomály volt. Karcsi, a kisfiú, kiosont, amikor anyja nem látta. Egy perc múlva visszaszaladt: — Anyu, itt vannak! — kiáltotta és már rohant is fel, nagyokat ugorva a lépcsőn, kamaszlábaival. Mind felmentek. Ilus lépett ki elsőnek. A kislány arcát le kellett takarnia, mert sírva fakadt az éles fényre, amely fogadta őket Állást mélyítettek az ágyúknak. Dongott a fagyott föld a csapások alatt. Zömök testű orosz katonák dolgoztak ott és ránevettek a gyerekekre. Ilus zavartan állt egy percig. Vége? Aztán vad öröm csapott rá: Úristen, hát igazán vége van? Valaki azt mondta mellette: Szeretik a gyerekeket. Menjen oda, adnak... De Ilus nem mozdult. Csúszós volt a hó, a megereszkedett felső réteg alatt még síkos jég tapadt a földhöz. Aztán apját látta meg, amint magyarázgat egy katonának. Az ide-idenézegetett, aztán intett. Ilus ment. Olt állt meg a ház előtt, ahová a katona befordult és várt. Egy öregember megállt mellette A napfény lágyan simogatta őket. Az ereszről cseperegni kezdett az olvadó hó. És a lábuk alatt is cuppogott néhány perc alatt. A katona visszajött és egy kenyeret nyújtott át. Aztán megemelte a kislány arcán a kendőt és figyelmesen megnézte. Elmosolyodott, Ilus vállára veregetett és máris ellépett mellőlük. Szegletes, orosz kenyér volt, kissé savanykás szagú. Alig tudta a hóna alá erőltetni, de aztán vidáman visszasietett apjához. És maga sem tudta, miért, de mikor az öreg átvette tőle a kenyeret, arra gondolt: Csak most született a kisleány, nem igaz semmi, ami mögöttük van, más élet volt az előbbi vérben, fájdalomban, — most nap süti kis testét, életre kelti... és egy egész kenyerük is van, ez az öröm nem fogható semmi máshoz...
