Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-07 / 32. szám
A BÉKÉT MONDOM... Békéről szólok neked szerelmem, de másképp, mint már százan megírták. Nem festek felhőt habos-fehérre, — nem küldök égig virágos hintát, csak azt mondhatom, ami szívemben dallá fonódott száz perc-kötélen, csak azt mondhatom, hogy ott is láttam a tejeskanna ezüst színében. És bennem lakik öröktől fogva, s száll a te küzdő életed felett, — hányszor kerestem már botladozva, mikor egy dalban zengve nevetett, s itt bujkál — látod a szerelemben, mikor az első szép szavak hull nak, mikor „én” helyett mondod: — „mi ketten” — s aranyforintként messze gurulnak. Nem nagybetűkben, öles szavakban repked, száll köztünk libegő szárnya, — Varázslatos és megfoghatatlan fehér madárként jön a világra. Tasni'idi Varga Éva ffctrt ftETm r. aff Emlékkönyv és bibliográfia Nagy Lajosról — KisregényVI. Verőfény vonta káprázatba a délelőttöt. Teljesen sima volt a víztükör, csak a levegő rezgeti a kánikulában. A házaspár mélyen bent, csónakról napozott. Az orvos lassan evezett befelé. Az asszony félénken meredt a magányos környezetre. — Ne evezz tovább. Kezdek félni. Zsupán sorsukra hagyta az evezőket. Szórakozó ttnak, gondtalannak látszott. — Az egészben az a mulatságos, hogy tulajdonképpen révbe jutottunk. Mitől félsz? — Miféle rév? Ha vihar jönne, meg se látnának bennünket a partról. — Már megint ez a tájékozatlanság. Az életünkről beszélek. Gondolkozz tárgyilagosan: mi bajunk van nekünk? Szükségünk van erre a tépelődésre? — Pihenj, könyörgöm... — Nincs semmi bajunk. Legalább is így látják az emberek. — Borzasztó csökönyös vagy, Sándor. Muszáj emészteni magad? — Némi közöd neked is van hozzá. Vagy talán szívesen maradsz végleg falusi doktomé? — Hiszen tudod, hogy nincs így. De mindent a maga idejében. — Hiába, nincsen nyugtom. A döntés elől nem tudok kitérni. Sietni kell. Tanakodunk, tana— Nem komái juk egymást, — Miérté Talán losszinda- latú? Ismét szívott egy slukkot. — Csak nem ért a gazdasághoz. — Olyan rosszul mennek a dolgok? Igaz. akad hiba a közösségi szellem körül, ezt már eddig is észre vettem. — Tudja mit fizet a téesz? 11 forintot! Ez egy munkaegység! Rácsodálkoztam. Ű me^ folytatta. — Ilyén a téesz. Mert a közöst senki se érzi közösnek. Vagy éppen annak érzi. Annyit visz belőle, amennyit tud. És nem igazuk van? Hát az enyém ez?. Felállt. Kinyújtotta a kezét, úgy mutatta, merre nézzek. Egy vontató pöfögött abban az irányban, elég messze tőlünk. — Ott volt az én földem... Leült, és hosszasan hallgatott. Aztán sóhajtott. — Alig terem, pedig jó föld. Én nem voltam gazdag. Már abban a rémuralomban. De azért nem is éheztem. De ebből a 11 forintból mi esik? Az is év végén, zárszámadáskor. Addig semmi. Azt mondják, nincs előleg. Hallgattam. 11 forint nem pénz. Ez igaz. De amikor arról faggatóztam, mennyi munkaegységet teljesít, meghökkentett. — A jó isten tudja. Az ember mindig tesz-vesz valamit, bár nincs értelme. Tudja, itt mindenki parancsolni akar, dolgozni senki, ha nem volna az a kis háztáji, nem tudom mi lenne. Ügy, ahogy mondom. A többi nem a mienk, az megy a közösbe. Az elnöknek, meg a brigádvezetőknek. így nem lehet megélni. Én elhittem. 11 láda meg- " reperálása egy egész délelőtt! Csak azt nem értettem, miért csodálkozik a 11 forinton. Azért a munkáért én négy forintot sem adtam volna. De talán a világ egyetlen jó téesze sem. Mondtam is neki. Csak vállat vont. Én, nem vitatkoztam vele. Akkor nem. Érdemes lett volna? Azt azonban bizonyosra vettem, hogy az ilyen embereknek nem sok helyük van a közösben! A bajból kilábolni csak úgy lehet, ha ezektől az emberektől megszabadulunk. Viszont foglalkoztatott a gondolat, hogy megírom. Akkor valami miatt elmaradt, meg őt sem láttam azóta. Csak most, ezen a felolvasó esten. Nézd csak! No nézd csak! Hogy megváltozott! Mi minden történhetett ezzel az emberrel! Milyen csodálatos átalakuláson mehetett keresztül. Ö a közös szószólója! Ügy látszik, igaz, hogy tudunk hatni az emberekre meggyőzéssel, szép szóval, türelemmel. Egyszerre más szemmel néztem rá. Kedvesen, szeretettel. Ahogy az apa megtért fiára. Amikor hazaindultunk, tudtam meg, hogy ő az új brigádvezető. Somogyi György Igen, ő az, tagadhatatlanul ő. Csak akkor nem ünneplőben volt, hanem egy rossz nadrágban, amit madzaggal erősített a derekához, és ingben, mi valamikor fehér lehetett, s kerek, igen zsíros kalappal a feje búbján. A kezében kalapács és harapófogó. Előtte ládák, rossz javításra szoruló ládák... J| Aej> eies, u&äiü. £-euiö j " már néhány éves. Alma- , szüretre kísértem az osztályom. Természetesen társadalmi munkában. Csupa városi fiúk, akik csak azért jöttek szívesen, mert három napig nem kellett az iskolapadban szenvedni. Ott kinn — ragyogó idő volt. mintha nem is szeptember lenne — lehetett mozogni, futni, birkózni. Néha az almát is versenyben szedték. .. Akkor találkoztam vele. A fészerben ült, előtte a rengeteg tégla, láda, néha felvett egyet-egyet, szétszedte, vagy egy-két lécet hozzá szegeit, s a jókat egymásra rakta. Délfele, ahogy ismét arra jártam, ott telepedtem le, mert a fészer jó helyen volt, könnyen beláthattam a területet, ellenőrizhettem a fiúkat, akik mint igazi diákok, ha nem érezték magukon közvetlenül a figyelő szemet, azonnal bombázni kezdték egymást az almával. Kényelmesen elhelyezkedtem egy ládán, és úgy tettem, mint aki olvasásba merült. Pedig titokban őt figyeltem. Néztem, ahogy lehajolt egy-egy deszkáért, szögért, amelyek sehogyse akartak összepasszolni, a szögek görbék voltak és rozsdásak, láttam ugyan ott egy zacskó jó szöget is, de nyilván spórolni akart, óvni a közöst. Néha sandán felém pislogott, s amikor látta, hogy nem figyelek rá, felállt, fogott egy zsákot, és csak jó óra múlva jött vissza. Alighogy elment, jött az agronómus. s káromkodott, hogy nem találta, megint lóg, de egyszer elkapja, garantálja, akkor nagyon m«güti a bokáját. Nekem ' csak annyit mondott, tessék ilyen emberekkel a szocializmust építeni. Amikor 6 visszajött, közöltem vele, hogy az agronómus kei este. — Isten neki — válaszo’ta tömören. M ost már beszélgetni akartam vele. Éreztem, sőt • tudtam, itt valami nincs rendben. Nagyon szerettem volna egyét s mást megtudni. Olyat kérdezni, s úgy, hogy ne vegye sértésnek. Aztán csak kiszakadt belőlem: — Ügy látom, nem valami jól vannak maguk az agronó- mussal. A cigarettát rátétté gondosan az egyik láda szélére, majd hosszasan matatott a lécek között. Sokára válaszolt. i U em tartozom a szégyenlős j ™ emberek közé. Fel szok- j tam találni magam szorult hely- J zetekben is. Elvem, hogy a ma- S gabiztos, határozott fellépésű j ember sokra viszi. Sőt, csak az í viszi valamire. Es mégis, ha í őszinte vagyok, be kell valla- [ nőm, vannak olyan pillanatok, ? amikor csak állok, állok, tudom, < hogy szólnom kellene, magya- í rázkodnom, de csak azt érzem, , milyen pokolian meleg van, a j kezem nyirkos, az arcom tüzel, \ s a fejbőröm tűrhetetlenül visz< két. Ügy érzem, minden mozdu- ( latomból, minden porcikámbói í a sutaság, a félszegség áruiko- ; dik. így vagyok az író—olvasó \találkozón is. Utólag rendszerint kiderül, hogy senki se vette észre, vagy csak néhányan, za- vartságom, ügyefogyottságom mégis jelentkezik azóta, hogy egyszer egy felolvasó estén nekem szögezték a kérdést: miért nem írnak az írók igazat. Nagyon elképedtem. Alig néhány perce, hogy elégedetten dőltem hátra. A tapsot, ami a felolvasást követte, nem udvariasnak éreztem, inkább hálásnak, amolyan köszönetfélének, amiért ^ megismertettem őket mások gon- '■> dolataival, érzéseivel, gondjai- val. És amikről azt hittem, ha- e soniatosak az övéikhez. Hát- most tessék! C gyszerre eltűnt belőlem a “ nagy megelégedettség, a derűs harmónia. Mintha csupa ellenség ült volna körülöttem, előrehajolva, gonosz indulattól feszülten figyelve minden mozdulatomat. Középütt, a harmadik sorban, a fő ellenség. Nem lehet ugyan minden szavát érteni, a szavak végét rendszerint élharapja, de azt megértettem, hogy véleménye szerint a tolvajt tetten kellett volna érni. Az lett volna az igazi megszé- gyenülés. S az író elvtárs, mármint én, nem ismeri a valóságot, ha azt hiszi, hogy az emberek egy kis ijedtség utáni lel- kiismeretfurdalás hatására nem mernek többé a közöshöz nyúlni. U áratlan fordulat követ ke- ” zett. Többen felszisszentek, „ugyan, hallgass már”, „nem ide tartozik”, „ez műsoros est, nem közgyűlés”, — ilyesféléket lehetett hallani, s fokozott érdeklődéssel fordultak felém, mosolyuk csupa bátorítás volt, csupa jóindulat. S én lassan megnyugodtam. Még örültem is, hogy szerény kis írásom ilyen visszhangra talált. Nyugodt önbizalommal néztem az elbátor- talanodó szólóra. Nem éppen Toldi Miklós-i alkat, valószínű, hogy Botond sem irigyelné erejét. De lendületes emberke, csupa ideg, csupa mozgás. Az ilyen vékony, inkább inas, mint izmos emberek a legügyesebbek, a legfélelmesebbek a világon. Íme, ' most is milyen vihart kavart • fel. Igazán hálás lehetek neki, • Kerestem a tekintetét, hogy I most én bátorítsam... Ám azon- í nal lesütötte a szemét, S én ab- . ban a pillanatban, ahogy lát- j tam lesütött szemmel, vörösödé arccal, az orra alatt idegeser mozgó rövid és ritkás, vörösei szőke bajuszával, ráismertem AZ IMMÁR klasszikusként emlegetett író — megyénk nagy szülötte — halálának tizedik évfordulójára jelentette meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár írói arcképvázlatok című, érdekes sorozatában a Nagy Lajosról szóló emlékkönyvet és bibliográfiát. A könyv azokból a versekből vett válogatással kezdődik, amelyek az íróhoz, vagy róla, haláláról íródtak. Itt olvashatjuk például Juhá-sz Ferenc, Nagy László, Zelk Zoltán, Simon István és mások verseit. A továbbiakban a ma is élő kortársak, barátok visszaemlékezéseit olvashatjuk. „Móricz Zsigmondon kívül nem ismerek XX. századbeli magyar próza- írót, aki a valóságnak és az igazságnak oly fáradhatatlan kutatója lett volna, mint Nagy Lajos ... Vizsgálóbírói szigorral törekedett a valóság kinyomozására” — írja Barabás Tibor. De a kis kötetben — amely alig kétszáz oldal — hasonló elismeréssel vallanak a valamikori barátok, ismerősök, a tanítványok Nagy Lajosról, az Íróról, az emberről. Illyés Gyula ezt írja róla: „A világ okos megfigyeléséből, az emberek iránti türelemből származó bölcsessége és humora írásműveiben váratlan diadallá csap át: a győzelemnek azzá a legnehezebb fajtájává, amit meggyőzésnek nevezünk, s amelyet nyelvünk játékosan csak egy árnyalattal különböztet meg a legyőzéstől.” A KÉT idézett kortárson ét baráton kívül azonban hasonlc elismeréssel és szeretettel adózik a nagy író emlékének többek között Szabó Pál, Véréi P*.ter és Goda Gábor is. A ki advány igen sokoldalúan mutat ja be Nagy Lajost és arra tő rekszik, hogy minél teljesebi képet alkothasson róla az olva só. Ez a törekvés eléri célját hiszen végig olvasva a „lázad ember” barátainak, írótársainak vallomásait, az az érzésünk, hogy ilyen közel még nem kerültünk az íróhoz — kivéi'e természetesen az életrajzi regényeket. Ez a mostani azonban más, hiszen itt olyan emberek írnak Nagy Lajosról, akik a kívülálló „objektív lencséjével" látják, s azt a légkört, amelyben élt, dolgozott — a teljesség kedvéért tegyük hozzá — nélkülözött, szenvedett. Az emlékkönyvben olvasható írások bizonyos szempontból úttörő jellegűeknek is tekinthetők. Hiszen — bár miniatűr formában és a teljesség igénye nélkül — értékelik az író nagyságát, igyekeznek meghatározni helyét a század irodalmában. Goda Sándor például így ír: .. Nagy Lajos bonyolult képlet, irodalmunkban az egyik legbonyolultabb, talán éppen azért, mert annyi újat hozott a magyar prózába, amit még érzelmi és tudományos pontossággal számba sem vettünk ... Máris tudjuk, hogy a modern magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja ő.” DE AZ ÉLŐ kortársak visszaemlékezései mellett ott olvashatjuk például Tóth Árpád írását is, amely 1919-ben a Nyugatban jelent meg Nagy Lajos novelláiról. Ebben azt írja a költő: „... börtönfalakat dönget ez a felvérző öklű líra, s az egyik börtön maga a fájdalmas zsongású ifjúi test, a másik börtön a buta, ósdi renddel körülácsolt társadalom A kötet további részében bőséges bibliográfiai anyag tájékoztat az író műveinek megjelenéséről, az azokról írott kritikákról, recenziókról és a Nagy Lajosról szóló magyar nyelvű , irodalomról. A kiadványt érdekes, irodalomtörténeti értékű fényképek teszik teljessé. 9 > Gál Sándor
