Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
1JN5S. február ti. vasárnap S. oldal Kinek van igasn ? A szalkszentmártoni eset és tanulságai ■zalkszentmártoni levelezőnk, G. Kiss Sándor bácsi — aki az ottani Békéért Tsz egyik gazdája — panasszal fordult szerkesztőségünkhöz: „A 30 százalékot, amit évközben levontak a gazdák havi jövedelméből, azzal, hogy év végén kerül kifizetésre, most nem fogjuk megkapni — írja. — Ezt a főkönyvelő a legutóbbi vezetőségi ülésen jelentette ki. Van olyan gazda is, akinek így tízezer forintja is kúszik”. Nem tudjuk, miért van ez így...” Mi sem tudtuk, s ezért a helyszínen próbáltuk megkeresni az okokat. Nem értek rá?... Boza József, a Dunavecsei Járási Pártbizottság mezőgazdasági osztályvezetője számára nem ismeretlen az ügy. — Az történt, hogy valamelyest emelkedett a gazdák részesedése a tervhez képest — tájékoztat. — Ily módon év végére kiosztották azt is, amit csak a zárszámadáskor kellett volna kifizetni. A dolog valójában mégsem ilyen egyszerű... Nem bizony. Gattyán László, a tsz főkönyvelője a következőket mondja: — Évközben a gazdák a részesedés növelését követelték. Előzőleg, s így szerepéi a tervünkben is, úgy állapodtunk meg, hogy egy mázsa kukorica megtermesztéséért 20 forint és 16 kiló csöves tengeri jár. Ám, amikor már kapálni kellett volna, a gazdák azzal álltak elő, hogy a termésnek vagy a 30 százalékát kapják, vagy felé sem néznek a tengerinek. Az idő sürgetett, kénytelenek voltunk engedni... Ez volt hát az egyik ok, a másik pedig az, hogy je-, lentős „kieséseink” voltak. — Az állattenyésztés hozama, Űj üzem Kiskunfélegyházán a Villamosszigetelő és Műanyaggyár 2-s számú gyáregysége három héttel ezelőtt új műhelycsarnokot avatott, amelybe korszerű lengyel gyártmányú bakelit présgépeket szereltek be. Ezeken a Ganz Villamossági Művek részére készítenek különböző bakelitalkatrészeket elektromos készülékek gyártásához. Az új műhelyben a gépeken dolgozó asszonyok, lányok nagy része a közben megszüntetett műanyag konfekcióüzemből jött át. Hamar elsajátították a gépek kezelését. közismert okok miatt, nem éri el a tervezettet — veszi át a szót Faddi József főagronómus. — Sokfajta ipari növényt termesztettünk, olyanokat is, amelyek megműveléséhez nem volt elegendő a munkaerő. A kun- szentmiklósi cigányoknak 174 ezer forintot fizettünk ki, amiért felszedték a zöldborsót, elcsépeltek a takarmányborsót, kazalba rakták a szalmát és betakarították a napraforgót. A gazdák ugyanis ezekre a munkákra nem értek rá, a százalékos művelésre kiadott kukoricát ápolták. Olcsó kifogás Ez hát az indokolás! A gazdák követelőztek, a vezetőséget kész helyzet elé állították, s miután szándékuk teljesült — újra csak nem vettek részt a közös munkában. Enyhén szólva érthetetlen a magatartásuk. És ezek után még sérelmezik a ki nem fizetett — mert ki nem fizethető! — részesedést... A vezetőség pedig megoldotta a betakarítást úgy, ahogy tudta. A százezer szál gyökeres vessző így is a földben maradt. Olcsó kifogás, hogy a kukorica százalékos művelésétől nem értek rá a közös tevékenységre. Aki kicsit is tájékozott a mezőgazdaságban, tudja, hogy a kukorica művelése eléggé időszaki jellegű. A 2300 hold összterülettel rendelkező szövetkezetnek több mint kétszáz gazdája van. Vagyis egy főre átlagosan 11 hold szántó jut. Nem is szólva a családtagokról. Kétségtelen, a sokféle növény termesztése nehezítette a gondokat, de a munkaerőhiányra még így sem lehet panasz. Csak a munkafegyelemre. Az egyiHtrrsüködés hiánya Az érem másik oldalán azonban a vezetőséget kell elmarasztalnunk. A gazdálkodásban több hibát követtek el. Az egyik legkirívóbb c'st az, hogy csaknem negyedmillió forintért kom- poszttrárgyát vásároltak a Budapesti Szervesfmyag-ellátó Vállalattól. A főagronómus azt mondja erre: a trágyáért kifizetett pénz többszörösen megtérül. Ez általában igaz. Csakhogy! A szerves anyagnak már az elmúlt év tavaszán a tőidbe kellett volna kerülnie. Nagy része azonban még most is kupacokban hever a földeken, s ami még ennél iá több: a majorságból és a háztáji udvarokból 3 éves trágya vár kihordásra! Másrészt a gazdák magatartásában kétségkívül közrejátszott az is, hogy a múlt évi terveket nem beszélték meg kellőképpen velük. Részint az anyagi ösztönzők nem kielégítő voltával is magyarázható a közös munka elhanyagolása. Továbbá nem került sor a mulasztások idejében való megvitatására és megszüntetésére sem. A gazdák és a vezetők közötti megfelelő kapcsolat hiányát bizonyítja az is, hogy a 30 százalék ki nem fizetéséről csak januárban értesültek szélesebb körben. G. Kiss Sándor bácsi levelének elején ezt írja: „A vezetés teljességgel elszakadt a tagságtól. ..” Hogy a továbbiakban ne így legyen, ahhoz a gazdáknak, a vezetőknek is változtatniuk kell eddigi magatartásukon. Hatvani Dániel A napokban egy tervet nézegettem. Kecskeméti déli vá- r ősz rész rendezési tervét. A tervezőmérnök városrendezési pályázatként alkotta. A pályázatot meg is nyerte, húszezer forintot kapott érte. A rajz szerint Kecskemét déli városrészét le kell bontani és a régi épületek helyén újakat kellene létrehozni. 1500 lakást érintene a bontás és helyettük 1800 épülne. Hogy mennyi idő alatt? Erre nehéz válaszolni, mint ahogy arra is, hova telepítenénk addig ? megyeszékhely érintett lakosságát. — Micsoda ésszerűtlenség — ötlött az eszembe — és még húszezer forintot kapott az illető. Mintha nem tudnánk hova tenni a pénzünket. Mint hallottuk a minisztérium napjainkban Kecskeméten járt vezetői is helytelennek tartják ezt a tervet. No, de ezen már nem érdemes keseregni, hiszen a tervezőmérnöktől nem kéri visz- sza senki a pénzt. Talán nem is ő az oka, hogy ilyen terv készült, ő csak a „környezet parancsának” engedelmeskedett. A tervezésnél ugyanis eléggé sok helyütt találkozunk ilyen maximalista törekvésekkel. iilúzióriikus dolgokkal, amelyek egyáltalán nem veszik figyelembe a valóságot, az adott lehetőségeket. Gondjaink vannak például az utóbbi években a bortermés elhelyezésével, tárolásával. E gondok jó része megszüntethető lett volna, ha jobban kihasználják a meglevő tárolótereket. Sajnos, sok a kihasználatlan pince, mint ez már az őszi felméréseknél kiderült. A dolog másik oldala, hogy a korszerűség örve alatt rendkívül drága pincéket terveznek nálunk. Pedig egyszerűbb olcsóbb pincékben is meg lehet oldani a tárolást és n kezelést. Félreértés ne essék, égetően szükség van a kihasználatlan tárolóterek felkutatása mellett újak építésére, csupán arról van szó, hogy érvényesüljön a régi bölcs közmondás, hogy addig nyújtózkodjál, amíg a takaród ér. Ha már itt tartunk, érdemes szólni egyéb példákról is. Már talán elcsépeltnek hangzik egy kicsit a tisza- kécskei művelődési ház ügye. Kétségtelen impozáns ez az épület. Eredetileg néhány millióra tervezték és addig-addig, hogy majdnem tíz millió forintba került. És most? Sajnos, ez az épület nincs kihasználva. A nagy emeleti teremben például ritkán rendeznek összejövetelt. Külön érdemes megemlíteni, hogy a kultúrházba fektetett milliók meg* nehezítették az egyéb rendkívül fontos és égető dolgok megoldását, többek között például hosszú évekre elodázták a vízellátás megjavítását. A tiszakécskeihez hasonló a helyzet Homokmégyen, Kis- kunmajsán stb. Ezekben a községekben is panaszkodnak; hogy a nagy termek nehezen fűíhetők és nincsenek kisebb, megfelelő helyiségek a szakköri tevékenységre és a klubélet kialakításába. Egyszóval; tehát a művelődési házaink tervezésénél kezdődik a hiba. Túlságosan drágák ezek az épületek, másrészt nem felelnek meg a célnak. Sajnos; ennek a helyzetnek a megváltoztatása nem könnyű dolog, mert sok esetben a község vezetőit is elragadja a váigy és imponál nékik a drága kultúrpalota akkor is, ha a község akár egy évtizedig nyögi a beruházást. Itt van például Dusnok. Felmerül a kérdés, hogy a tervezőintézet által készített „kultúrkombi- nát” építése megéri-e a községnek, elérik-e vele a kitűzött célt? Szinte divat az ilyen maximalista törekvés a tervezésben. Eléggé érvényesül az, hogy „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon a községek kénytelen-kelletlen elfogadják a tervet és mintahogy az előbb szó volt róla, annak imponáló hatása egy kicsit sodorja is a vezetőket az irányba, hogy akármilyen áldozatokba kerül, megvalósítsák az építkezést. Arra is számítanak, hogy majd csak ad az állam valami segítséget, ha már elkezdtük, úgyis be kell fejezni. Van egy olyan téves szemlélet, amely szerint ami olcsó az már nem is lehet korszerű. Ehhez hozzáteszik, hogy nemcsak a jelennek építünk, hanem a jövőnek is. így van, ezt egy percig sem tagadhatjuk, de tegyük hozzá, hogy az ésszerű takarékosság nem jelent korszerűtlenséget. Hiába építünk drága és modern művelődési házakat ésszerűtlen tervek alapján, csak — ahogy szokták mondani — kidobjuk a pénzt az ablakon, mint már a közölt példák is bizonyítják. Emberi dolog, hogy néha elragadnak bennünket az álmok, az illúziók. Tapasztalni ilyesmit értekezleteken is mikor egyes hozzászólók szinte a „levegőbe emelkednek” a lelkesedéstől, elszakadnak a realitás talajától, ha bizonyos dolgok megvalósításáról van szó. Szép a lelkesedés, de nincs értelme akkor, ha elszakad a valóságtól. Érvényes ez nemcsak a tervekre, a tervezésre vonatkozóan. hanem az élet minden területén. K. S. A MÁV és az IBUSZ közleménye a csehszlovákiai íurísfa- és magánutazásokról A MÁV és az IBUSZ értesíti azokat, akik csoportosan, vagy betétlappal Csehszlovákiába akarnak utazni: a csehszlovák illetékes szervek intézkedést adtak ki, amellyel — a száj- és körömfájás továbbterjedésének megakadályozása céljából — átmenetileg korlátozták csehszlovák állampolgároknak magyar- országi és magyar állampolgároknak csehszlovákiai turista- és magánutazását. Ez a korlátozás nem vonatkozik a szolgálati és tranzit-útakra, valamint a rendkívül fontos okokból történő magánutazásokra. Ajánlatos tehát, hogy a magyar állampolgárok Csehszlovákiába tervezett elutazásuk előtt feltétlenül érdeklődjenek a vasútállomáson, vagy az IBUSZ ki- rendeltségénél. (MTI) jztam Virág Ferivel. Nem tartam hinni a fülemnek, ami- or elújságolta, hogy ők már jlgoznak. Másnap köztük vol- un én is — mondja Lugosi ista bácsi. — Hatodikén bekopogtatott ozzám Cs. Szabó József, az ak- ori főmérnök. — veszi át a szót ávid Gyula. — Kérte, hogy íenjek segíteni, mert nincs hi- atalnokuk. Valakinek pedig tómon kell tartani azt is, hogy űt végeznek az emberek. — A pénzügyi igazgatóságon olgoztam korábban. Ázt sem íondhatnám, hogy nagyon rá oltam szorulva a fizetésre, légis örömmel mentem, mert... — Itt megáll egy lélegzetvétel- yi szünetre az elbeszélő. Talán szavakat keresgéld: hogyan fo- almazzon, hogy megértsem én aki abban az időben még sü- ölvény legényke voltam. — .. mert a felszabadulást tulaj- ónképpen attól számíthatja az mber, amikor ismét munkába lit. Cs. Tóth Lászlómé már az lőbb is szólni akart, amikor munkatársa a fizetést emlegette. Valamit súgott is a szomszédjának. Most kihasználja a pauzát, és mosolyogva megjegyzi: — Nehogy azt higyje ám, hogy kezdettől fogva kaptunk rendesen munkabért. Karácsonyig nem láttuk mi a fizetésnek színét sem. De mindennap adtak egy tál meleg ételt a szovjet katonák á konyhájukról, a férfiaknak hébe-hóba bort is. — Jutott az ételből az otthoniaknak is és ez akkoriban nagy szó volt — egészíti ki valaki az elhangzottakat. Segítség a szovjet hadseregnek A szovjet hadsereg volt az üzem első „megrendelője”. Hetente kétszer dugattyúkat öntöttek a tehergépkocsikhoz. Hosszú sorban álltak az udvaron a harcokban sérült, javításra váró járművek. A háború még folyt. A fasiszta fenevad vissza-vissza acsarkodva húzódott nyugat felé. November derekán német gépek bombázták a kecskeméti pályaudvart. Ez fokozott erőfeszítésre késztette a gyár lassan 50—60 munkásra szaporodó gárdáját is. Tudták, hogy minden kijavított gépkocsi közelebb hozza az egész ország számára a felszabadulást. Sokan otthonról hoztak szerszámokat, hogy ki tudják faragni az öntőformát. Ha fogytán volt az anyag, nekivágtak a városnak. A környéken akadt elég kilőtt harckocsi, teherautó. Lovuk nem volt, maguk álltak a hámba. Senkit sem kellett noszogatni ezekben a napokban. A gépgyár gárdája, amely a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének legerősebb helyi bázisát képviselte a kilencszázas évek elején és 1919-ben 25 katonát adott a vörös hadseregnek, most is helytállt. — Mi idősebbek tudtuk, hogy ha még az RT tulajdona is a gyár, most már az új, a régen várt kezdődik — mondja átforrósodott hangon Lugosi Pista bácsi. Igen, azokban a napokban kezdődött az, amiért Horváth János és az idősebbik Kovács fiú a Tisza mellé indult innen a gyárból 1919-ben, hogy életét adja a Tanácsköztársaságért, amit Lugosi István — Pista bácsi édesapja — is hirdetett, amíg a fehér terroristák el nem némították örökre. Jóval elmúlt dél. Az új zománcozó üzem kemencéiben a reggeli műszakban készült utolsó kádakat nyalják fényesre a lángok. A gyár udvarán lánctalpas gépek birkóznak a fagy- gyal. Mélyül a hatalmas csor- nok alapja. A dólutánosok lassan leszivárognak az öltözőből és csapatostul vágnak át az ebédlő felé. — Nem tudod ml lesz a kaja? — üti meg fülemet a kérdés, amint elsiet mellettem néhány hangos kedvű fiatal. „Régebben itt az üzem előtt az úgynevezett juhszélen, az árokparton kucorogva fogyasztottuk el azt, amit az asszony hozott.” — idézi agyam az öregektől hallott mondatot. Itt, a város peremén, azóta új városrész született. Lenin nevét viseli. Békés Dezső Illúzió és vcaSósóa
