Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-10 / 34. szám
5. oldal 1965. február 10, szerda Mindig másokért Félméteres kubai szivar Arra ébredt, hogy valaki zörgeti a kaput. Nem túl nagy zajjal, mondhatni szinte tisztelettudóan, de mégis elég erősen ahhoz, hogy felneszeljen, aki nem a fülén alszik. Még nem is pirkadt odakint. Megnézte az órát. Mindjárt negyed hat. — Ki az? — nyitotta meg résnyire az ablakot. — Maga az, igazgató úr? — kérdezett vissza egy hang németöl. — Ich komme sofort — felelt és magára kapta a nagykabátot. — Ne haragudjon már — emelte meg kucsmáját az atyafi, amikor kitárta előtte a kaput. — Mondták az este, hogy reggel bemegy Bajára. Nem akartam elkésni, beszélnem kell az igazgató úrral. A korai vendég panasszal jött Mándics Mihályhoz, a csávolyi általános iskola igazgatójához. Gyakran megesik, hogy hajnalban verik fel az ágyból, vagy vasárnap éppen az ebédnél állít be valaki. Mert ilyenkor biztosan otthon lesz — vélik. Mindenki' tudja Mándics Mi- hályról, hogy nagyon elfoglalt ember. Ad elég dolgot az iskola is, meg a negyvenes létszámú diákotthon, amely a környékbeli tanyai gyerekek szállása itt a faluban, hogy megfelelő körülmények között tanulhassanak. . . .Ezenkívül továbbképző iskolát vezet, azután tagja annak a munkaközösségnek, amely a község krónikáját írja, előadásokat tart, pártmunkát végez, s ennyi elfoglaltság között jutott ideje arra is, hogy megírja a község történetét. Nemrégiben készült el vele. Honnan ez a munkabírás és munkaszeretet? A csávolyiak alighanem azzal felelnének erre a kérdésre, hogy: a szülőföld szeretetéből. Mándics Mihály ide kérte vissza magát a falujába, amikor elvégezte Baján a tanítóképzőt. Vállalta, hogy tanyán kezdi az életet, s csak később kerülhet be a községbe. l\agy kedvvet látott munkához, s közben tanult is. Elvégezte az esti egyetemet. Roppant munkabírása, kiváló eredményei felhívták rá a felettesei figyelmét. Tagja lett a megyei pártbizottságnak. A legutóbbi választások alkalmával pedig megválasztották a környék országgyűlési képviselőjének. Tíz község tartozik a választó- körzetébe. Rendszeresen látogatja valamennyit, és büszke arra, hogy elintézetlen ügye nincs. Minden bejelentést, minden panaszt lelkiismeretesen kivizsgál, és az elintézés sorsát figyelemmel kíséri. — Jelenleg csupán egyetlen ügydarab lezáratlan a dossziéjában — az is idei keletű. Annak meg külön örülnek körzete nem magyar anyanyelvű választói, hogy Mándics Mihály országgyűlési képviselővel akár németül, vagy szerb nyelven is megbeszélhetik gondjaikat, bajaikat. Egyszer megkérdezte tőle valaki: Érdemes ennyit fáradozni? Mi haszna van belőle?.., — Bizony ezen még nem gondolkoztam — felelte. — De tudom, hogy értelme van. Mert érzem, tapasztalom, hogy szükség van a munkámra. Ennyi nekem elég... Az emberek látják ezt. Tudják, hogy bármikor bizalommal fordulhatnak hozzá. S ezért nemcsak becsülik, hanem szeretik is. Pálfia Mihály Tudathttsífás A cirkusz csodálatos világ. Gyerekre, felnőttre egyaránt va- rázslatos a hatása. Növeli az önbizalmat, emeli az életkedvet, örömre pezsdít, bátorságra, helytállásra sarkall. Szórakoztatás ürügyén magasztos törekvésekre neveli az embert. Látod, mire képes a fegyelmezett test, az ép idegrendszer, a természettörvények birtokában győzelmes ember? Olt fenn szoborrá merevedve tündököl a légtornász. Alig pár négyzetméternyi a „szilárd" felület, amely még a biztonságot adó földdel összeköti. Néhány pillanat, és ez a szalmaszál sincs többé. A légtornász már az izgalomtól forró levegőben szaltó- zik. Egyet, kettőt, hármat — időd sincs, hogy megszámold, Aztán egy másik trapézzal találkozik. Rugózik, lendül, gyönyörű testtartásai, és mire felocsúdnál a szorongásból — keze partnerének kezével vált eggyé.. . Mire képes az ember? Micsoda hallatlan munka, művészivé finomult gyakorlat van a bámulatos könnyedség mögött! ... Fogát vicsorítja, bömböl az oroszlán. A vasrács mögé kényszerített, visszafogott vadsággal a fizikailag sokkalta gyengébb ember akarata mérkőzik. Az alattomos vad szinte, megba- bomázottan engedelmeskedik az idomár fojtott szavának. Zsonglőr, bohóc, akrobata, táncos játszik velünk, nyugtalanít, felold az aggodalom görcséből, késztett csodálatra, őszinte tapsra. Kényszerít bennünket, hogy egy mozzanatot ne veszítsünk abból a nagyszerű produkcióból, melyet — úgy ahogyan látjuk — csak ő tud egyedül. Maga ez az összpontosításra kényszerítő, jóleső együttműködés is olyan érzés, amelyért talán legfőképpen szeretjük a cirkuszt. Mint ahogyan a veszélyes gyakorlatára koncentráló akrobatát is — talán végzetesen — zavarná nem kívánt esemény, lárma, mozzanat, ugyanúgy elvárja a száz és száz méző is a zavartalan perceket. Hogy ezekben — figyelmével, együttérzésével, a sikerre irányuló szándékával azonosuljon a művésszel. firkuszt azért néz az ember, hogy „testestöl-lelkestől átadja magát” a mutatványoknak, éppen ezért igen zavaró volt, hogy az Intervízió „Cirkuszkocsi” című műsorát ismeretetterjesz- tö szöveg mondásával „festették alá”, Miért kellett az érdekes látnivalót egyáltalán nem odatartozó várostörténeti szemelvények elbeszélésével zavarni? Valósággal „tudathasadásra” kényszerült az ember, ha mindkettőre oda akart figyelni. Ki bírja azt el, hogy amikor bűvészmutatványtrükkjét próbálja ellesni — éppen az a jó ebbén, hogy úgysem sikerül —, akkor azt is végiggondolja, milyenek Katowiceban a bányaviszonyok —, mert hisz közben a narrátor erről tájékoztatja. Vagy: amikor a képernyő előtt sem merünk mukanni, mert az állatszelidítőnő és az oroszlán akaratpárbaját figyeljük — az ismeretterjesztés Katowice városrendezési nehézségeiről szól... fsak bosszankodni tudunk és szidjuk, aki ilyen furcsán ^ rendezte ezt az érdekes műsort. Az élet, a városfejlesztés gondjaiban jártas felnőttek felfogóképessége sem káptalan... Ráadásul a „Cirkuszkocsi”-t gyerekműsornak szánták... —th — n gyűrű, egy maharadzsa kincstárából. Igaz, csak féldrágakő van benne, de kalandos múltja lehet. Szanszkrit eredetű. Nagyon izgatja a fantáziámat. A hölgy fecseg, fecseg, de Zspuán már egy szavát sem hallja. Kesefűen figyel a saját gondolataira. — Ezt is megértem. Szank- szrit gyűrűt láthatok Tanganyi- kában. Itt ragyog egy tibeti imamalom fonnyadt ujján, és nekem fogalmam sincs, hogy mi végre hagyom rohanni a drága időt ezek között a szörnyű idegenek között... Csakugyan úgy érzi most, hogy valami jóvátehetetlen félreértés áldozata. Valóban nincs semmi létjogosultsága az ő idealizmusának? Valóban dr. Jász Tibornak lenne igaza, aki az élő emberben csak a biológiai halmazállapotot látja, és minden tragédiát egyszerű köresetnek tekint? Ül a fotel mélyén, s igyekszik, hogy barátságtalan gondolatai mögül udvarias képpel meredjen a vendégszerető háziasz- szonyra. * Egy csoport ünneplőbe öltözött fiatalember ragyogott az Orvostudományi Egyetem kapujában. Ügy tekintettek ki az utcára, mintha egy diadalmas hajó fedélzetéről pillantották volna meg az ígéret földjét. Friss diplomájukat a hónuk alatt szorongatták. Kamaszos jó kedvük megilletődöttséggé lágyult, ahogy elválás előtt összenéztek. — Hát akkor... ki merre, srácok? — kérdezte az egyik. Megszokott kérdés volt ez, öt éven át naponta, gépiesen ismétlődött, de most egyszerre rájöttek: most hangzott el utoljára. Zspuán tétován dobolt a kartonhengeren. — Még nem tudom... — Én tudom! — kiáltott közbe a társaság egyetlen bajüszos tagja, aki legkevésbé mutatott hajlandóságot a meghatódásra. — Gyerünk egy konyakra ide a Deákba. El kell búcsúzni Miss Andaxintól. — Szegény presszósnő — morfondírozott az egyik szemüveges, satnya alakú cimbora. — Nem ejtem többé zavarba az oroszlánpillantásommal. Nevetve tolongtak a presszó felé. Zsupánt váratlanul a nevén szólították. — Sándor! — megfordult, s a professzorával találta magát szemben. — Egy pillanat.. — Jó napot kívánok! Tessék parancsolni, professzor úr — lepődött meg az újdonsült orvos. A professzor egészen szükségtelenül a zsebébe nyúlt. majd rövid tétovázás után a fiatal ember szemébe nézett. — Én nem felejtettem el. Ezen az ünnepélyes napon is figyelmeztetem, hogy a tudósok között lesz a helye. Talán nem is olyan sokára... Zspuán elszégyelte magát, lélekjelenlétéből alig futotta néhány értelmes szóra. — Köszönöm... De ez olyan szép lenne, hogy nehéz elképzelni. .. — Átlagon felüli tehetség, átlagon felüli szorgalom. Csak ez kell hozzá — jelentette ki tanáros szabatossággal a profesz- szor. Valahogy el kellett oszlatnia a maga és az újdonsült orvos megilletődöttségét. — Akár az anatómiát választja, akár a hormonkutatást, véleményem szerint mindkettőben egyforma esélyei vannak. A közeli napokban keressen fel az intézetemben. — Köszönöm... — hálálkodott Zsupán, és a kitűnő vélemény annyira megfcatotta, hogy jóformán félálomban vette tudomásul a búcsúzkodó professzor nagyon is józan figyelmeztetését: — Magas jövedelmet persze nem ígérhetek. Az az érzésem, hogy anyagi téren egy ideig hátrányban lesz osztálytársaival szemben. De megéri. (Folytatása következik.) Kecskemétről Szakállas, bajuszos férfi lép ki a Vígszínház épületéből. Sietve körülnéz, a kocsijához lép. •. — Bocsánat, Ön Szerpuhovsz- ky, egyenesen a századvégi Oroszországból, Karenina Anna környezetéből. De mit keres ilyenkor este, a körúton? — Két jelenés közti szünetben rohanok a „Csilibe!” — nevet ki az autóból Bárdy György. — Ott játszik ugyanis a Kecskeméti Katona József Színház együttese. Szeretném látni a gyerekeket.. • Egy bocsánatkérő mosoly és az Opel már szalad is. Szerpu- hovszky-Bárdy György máskiszáguldott véle az ország útra és ott leállított egy Pest felé haladó autót Mivel ez elég sűrűn megtörtént, Bárdy György Kecskemét motorosrendőreinek kedves, szívesen látott ismerőse lett. A film — Az életbe táncoltatott leány, amelyben a Fekete embert személyesítette meg Bárdy György —, sikert aratott. A Fekete ember félelmetes, misztikus figurája után a Mit csinált feleséged 3—5-ig — című film nevetséges, piperkőc Dóczyja következett. Milyen nehézséget jelentett a két merőben ellentétes szerep megformálása? — Nehéz volt egy egész estét betöltő filmben, 200 táncos között szinte egyedüli prózai színésznek megtalálnom azt a stílust, amely szavait nélkül is beilleszkedik a produkcióba. A feladatnak mégis örültem, de talán annak a legjobban, hogy a film valóban jól sikerült. Dó- czynak pedig azért örültem, mert annyira más karakter volt, mint a Fekete ember. A nevetségesség öl, és úgy gondolom nem is érdemel kíméletet egy ilyen bumfordi széptevő. A szavait kísérő nevetés nem tudni kinek szól: a balszerencsés udvari szívtiprónak, vagy önmagának, ebben a számára igazán szokatlan szerepkörben? — Szokatlan? — Tiltakozik. — Most még csak az hiányzik, hogy kijelentsem: Csak is a Fekete ember és a hozzá hasonló nap maszk nélkül, frissen és lelkesen integet ki a Szigeteszpresszó tükörablakán. Ügy ül a leplezett, vagy leplezetlenül bámuló pillantások kereszttüzében, mint egy kölyök, aki a tiszteletére ö&szesereglett nagynénik ámulatát egyaránt unja és élvezi. És az első szava, itt a ,.korúti sziget” kávéillatú zsivajában, természetesen — Kecskemét. i — Tudja mi volt a legnagyobb örömöm és az első, igazi premierem Pesten? A Zoo, avagy az emberbarát gyilkos című komédiánk bemutatóján, öt perccel a színre lépésem előtt expresszcsomagot hoznak. Kecskemétről! Kíváncsian és izgatottan felbontom, mit gondol, mivel lepett meg Radó Vilmos barátom? Egy félméteres kubai szivarral. Hát ez a szinte percnyi pontossággal időzített figyelmesség mérhetetlenül meghatott... — Kecskemét jó volt hozzám- Talán ezért is szerettem annyira. Olyan szerepeket kaptam, mint a Coriolanus — nagyon szeretném még egyszer eljátszani —, és a Bicska Maxi. Az otthon hiányának pótlására pedig a színház együttese vállalkozott. A társulat tagjaival azóta is tartom a kapcsolatot, sőt Mezei Lajossal még az e’múlt nyarat is együtt töltöttük. Ha időm engedi szívesen megyek Kecskemétre, hiszen elmondhatom, ott még a motorosrendőrök is barátaim... Látva meghökkenésemet, rögtön mesélni kezd. Hóviharról, amikor bizony, késett az autóbusz, a vonat —. ha volt egyáltalán — őt pedig sürgősen Pestre szólította a filmezés. Az utcán ácsorgóit, csodára várva, majd végső elkeseredésében a rendőrkapitánysághoz fordult segítségért. A rendőrkapitány küldött is egy motorosrendőrt, aki szerepek a nekem valók. Kár, hogy nem látott, mint Mágnás Miskát. Mert azt is játszottam valamikor. És miért lenne egy színész attól kisebb, ha időnként felcseréli a drámával a komédiát. A komédiák mélyén néha hátborzongató tragédiák rejlenek, és fordítva. Ugyanígy nem lehet különválasztani az ember jó és rossz tulajdonságait. Ezért játszom szívesen mindent. Azért... a Fekete ember után nagyon örülnék filmen, színpadon egy-egy „fehér” szerepnek is •.. Talán akad ilyen az idei évadban. Legközelebb milyen szerepben láthatjuk? — Hallhatnak... A szinkronműteremből ugyanis hónapok óta ki sem teszem a lábamat. Legutóbb A maffia parancsára című olasz filmben Alberto Soldi hangját szinkronizáltam. Lat- tuada, a film rendezője meghallgatta, majd kijelentette —, és érré igazán büszke vagyok —, hogy „ez talán majdnem jobb magyarul”. Hamarosan megkezdődik Szász Péter: Dobd vissza naranccsal című filmjének forgatása, ebben szintén játszom. A Vígszínházban pedig Robert Thomas: Szegény Dániel című bűnügyi komédiájának bemutatására készülünk. Eredeti címe: Csapda, egy magányos férfi számára. Várkonyi Zoltán rendezi és Ruttkai Éva, Pálos György a partnereim. Már megint komédia? És újabb „fekete” szerep, amolyan szmokingos M ef isztó-féle, aki kénkövet fúj és pezsgőt iszik? — Ez valami egészen más. Komédia, de halálosan komoly. Hátborzongató játék. Párizsban például még a kétezredik előadás után sem untak rá a nézők. Egy ilyen darabban játszani mindig nagy öröm, élvezet. ., Vadas Zsuzsa
