Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-24 / 46. szám

1965. február 24, szerda 5 oldat Népművészet és modern ízlés A bajai háziipari boltból népművészeti bolt lett. Kellemes színfolt, meg-meg- állnak még a siető emberek is előtte. Van itt Rákóczi-mintás beregi keresztszem, karcagi kun­hímzés, buzsáki futó, baranyai szőttes stb. De megyénket csak a kalocsai hímzés képviseli, a bajai járást pedig semmi!... Tavaly külföldiek jártak Ba­ján és a vendéglátók valami helybeli értékes, eredeti, nép- művészeti ajándékkal akartak nekik kedveskedni. Sem hely­beli, de még környékbeli dol­got sem tudtak találni. Sajnos, a népművészet kive­szőben van. Nemcsak városban, még falun is alig ismerik már a magyar népművészetet, stílu­sát, technikáját. Amit nem ismerünk, nem is becsülhetjük! Nemrégiben egy vidéki csa­ládnál jártam, ahol — tudtam — a szüleiktől sok szép szőt­test örököltek a fiatalok. Egy heverőn levő gyapjú házlszőttes takarón kívül csupa silányabb gyári holmi és horgolás töltötte be a szobát. Igaz, csak a kony­hában, de falvédőként még az a vásári, ezerszínű, nyomott er­dei szörnyűség is szerepelt! A ládák, szekrények fenekén pe­dig lenézve szomorkodnak az öregszülők, dédsziilők eredeti szép szőttesei! Bizony riagy szükség van ízlésnevelésre! Aki az igazi ér­tékes szépet nem ismeri, „bök- ködős” cicákkal, kutyákkal de­korálja otthonát. Pedig a szép utáni vágy adja az asszonyok kezébe a hor­golótűt is, hogy hihetetlen ener­giával, türelemmel készítsék tö­megesen a csipkéket. Nem nézem le mindezeket, de nem lehet egy otthont csak hor­golással díszíteni. Egyhangú, unalmas. Legalább az iskolai kézimun­ka szakkörökön keresztül is­merkedjenek meg leányaink népi értékeinkkel, itt sajátít­hassák el a készítés technikáját, az alkalmazási lehetőségeket. A nőtanács, felismerve né­pünk kulturális felemelésében az esztétikai nevelés fontossá­gát, országosan igyekezett kézi­munka tanfolyamokkal ilyen irányú fejlődést megindítani. Sokfelé szép eredményeket is értek el. Ott, ahol megfelelő előképzettséggel, kulturált íz­léssel rendelkező vezetők irá­nyították, tartották a tanfolya­mot. Hogy mindenütt megfelelő eredményt lehessen elérni, a járások élére a népművelési szervek által országosan meg­adott tematikával a megyeszék­helyeken kiképzett, vizsgázott járási szakreferensek, többnyire pedagógusok kerültek, ök hiva­tottak arra, hogy a járásuk községeiben, a művelődési há­zak keretében felállított díszítő- művészeti szakkörök vezetőit, akik erre megfelelő adottságok­kal, technikai előtanulmányok­kal rendelkeznek — tov^bbké- pezzék. Ilyen egységes országos szervezéssel, irányítással talán idővel sike­rül a női kézimunka céljaira megnyitni a művészi népi orna­mentika kincsesházát és el tud­juk érni azt, hogy asszonyaink, leányaink hagyományos szorgal­mukat nem kétes értékű, selej­tes munkára pazarolják. A művelődési házak kultúr- programjából ne hiányozzanak a díszítő-művészeti szakkörök. A kultúrházak ne csak a népi táncoknak, éneknek legyenek otthonai, hanem adjanak lehető­séget az ízlésfejlesztésnek is. Segítsék az erre alkalmas szak­körvezetőt munkájában, hogy községük kulturális felemelke­dését esztétikai neveléssel is előbbre vihessék! Bács-Kiskun megye igen gaz­dag az ősi népi díszítőművé­szetben. A kunhímzések, szűcs­hímzések, subadíszek, szőttesek számtalan válfaja ismert ezen a tájon. A bajai járás meg ép­ben dús és változatos anyagot kínál felújításra. A szeremlei baracskai, hercegszántói, Csa­nádi szőttesek és hímzések al­kalmasak arra, 'hogy harmoni­kusan illeszkedjenek a modern elemekhez. A lényeg megmásí- tása nélkül is megfelelnek a mai ízlésnek. Báldy Flóra XX. A beszélgetés észrevétlenül komolyra fordult, s noha nyu­godt maradt, kezdett vitává ér­desülni. — Édes Gittám, egymás kö­zött ilyen szavakat nem hasz­nálhattunk. De igenis olyan lát­szatot adsz a dolognak, mintha egyedül és lennék a fontos. Lásd be, nincs jogom elmenni. — Nem vagy rabszolga! — Ha rab nem is, de szolga igen. Nincsen ebben a szóban semm félelmetes. Magam is kí­vántam ezt a szolgaságot, sőt gyerekkoromtól lelkesedtem ér­te. Szeretek magamnak paran­csolni, szeretek magamnak en­gedelmeskedni. Ha egyszer úgy szól a parancsom, hogy falun kell gyógyítanom, akkor köte­lességem állni a szavam. — Ez póz, ne haragudj. —- Talán az is van benne, ki tudja. Majd elmegyek egy pszi­chológushoz, hogy csináljon ró­lam jellemanalízist. De a lénye­gen ez nem változtat. Amíg két falu, nyolcezer ember, meg hu­szonnégy tanya tartozik egy körzeti orvoshoz, addig nincs jogunk viccelni a felelősséggel. A törvény igazán jó indulaitú. Feltételezi, hogy minden orvos hévül a hivatásszeretettől. Ezért nem kötelez senkit hálátlan fel­adatra. Mehetnék, ugyan ki kényszeríthetne maradásra? Hát nem. Igen-igen nyomorultak lennénk, ha csak azt csinálnánk, amire kényszerítenek. — És ha húsz évvel előbb öregszel meg, mert agyonhajszo­ld magad? Ha elkallódik egy fontos felfedezés, ami éppen rád vár? — Már megint én! Az a gya­núm, hogy kár ezért a magas röptűségért. Sokkal szimplább ügyről van itt szó. Hiányzik ne­Szünetben Ha az óra végét jelzi a csengő, nagyot lélegzetnek a kicsi em­berek. Lehet egy pár percet kergetőzni, csevegni és kiabálni. A kecskeméti Béke téri iskolában azonban óraközi szünetben nehéz a kere">','Wés a folyosón, mert ilyenkor nincsen egy talpalatnyi hely • -ük már ez az iskola, de a kicsik mégis levezetik a szűnt idámságot, zsibonganak, nyüzsögnek, és ha egy kis hely a máris felcsendül a „Lánc-lánc-eszterlánc....” Ké­pünkön: . .r alig fémek a folyosón, mégis dalolnak és játszanak a kisiskolások. Én, mint „apafejosz" A Kecskeméti Ka­tona József Gimná­zium afféle tanügyi kombinát. összes létesítményeivel együtt sok száz if­júnak ad hajlékot. Ez a sok sistergő fiatal a szélrózsa minden irányából áramlik reggelente az iskola felé. Az iskola környé­kén lakom, ahol az imént említett fia­talság törekszik ily módon a tudomá­nyok hajlékába. Fél nyolc tájban, de inkább utána pár perccel megin­dul a roham a Don- kanyar felöl. Kifelé úgyszólván csak de­ákok, deákok és de­ákok mennek. Men­nek? Szelíd szó ... Hogy a járda egyik fele a szemben jövő gyalogosoké, eset­leg a felnőtteké is? Ez a gyerekeknek mit se számít. Pe­dig szemben is van forgalom, a város- központ felé ugyan­is akkor áramlik legjobban a bent dolgozók serege. Hárman-négyen haladnak egy vo­nalban. felzárkóz­va. Különösen ha kislány is van a csatárláncban, ak­kor őt úgy körül­fogják, de úgy!... Ilyenkor aztán me­részkedjen egy fel­nőtt eléjük az el­lenirányból! Hát én naponta merészkedem, saj­nos. Ma is, ime, a leg­latyakosabb időben szelíden rovom az utat; azon gondol­kozom, milyen szép is a mi fiatalságunk­ban ez a pezsgés, a nyugtalan ficán- kolás! Mint ez a ve­lem szemben jövő csoport is. Aztán egyszerre csak a pocsolyában találom magam. Az egyik ifjú könyöké­vel akkorát lökött rajtam, hogy el­nyúltam a sárban. Feltápászkodtam valahogy. Segítet­tek? Egyfenét. Meg­fordultak és — cn- gedelmet a rút be­szédért — röhögtek. Az egyik még fele­lősségre is vont imi­gyen: — Apafejosz, nem tud vigyázni? Balogh József ked a nagyváros, a mozgalmas élet, szeretnéd, ha a jó módunk­ból a csillogás sem hiányozna. Ez sem kevés, tudom méltá­nyolni, miért tagadod le? — Mert rettegek, hogy min­den pillanatban üres nyárspol­gárnak nevezhetsz. Néhányszor már fejemhez vágtad. — Néha túloz az ember. — Néha? Sajnos, te mindig hajlamos vagy a túlzásra. A jó­ban is, rosszban is. — Ebben van valami, Adj hát ésszerű tanácsot! — Mindenekelőtt pihenned kell. Ügy nézel ki, mint a bibliai Lázár. — Helyes. Megyünk a Bala­tonra. Ott majd mindent meg­beszélünk. — Hallgatnod kell rám. Tu­lajdonképpen te változtattad meg az eredeti elképzelésünket. Így igaz. És nem is fogom megbánni soha. Boldog vagy? — Gyakran kérdezed. — Felelj. — Hiszen ha Grönlandon él­nénk, akkor is boldog lennék veled. — Látod, ez a fontos, Magad mondtad ki, hogy a boldogság nincsen földrajzi helyhez kötve. Miért nem lehet kibírni ott, ahol szeretnek bennünket az emberek?... El is felejtették, hogy ezen az estén mennyit nevettek. Ki­józanodtak és egyszerre idege­nül kezdtek nézelődni a han­gos mulatozók sokaságában. * Az étteremben még mindig pang a forgalom, noha lassacs­kán már szállingóznak a vendé­gek az udvariaskadó pincérek között. Kimért, csináltan ünne­pélyes az étterem, jól nevelt pincéreivel együtt, de Zsupánt ez egyáltalán nem érdekli. Ked­ve szerint szórakozik, még ak­kor is, ha nagyon pocsék a ked­ve. Az italtól már kapatos kis­sé. A zenekar dobogóján halkan stimmelgetik hangszereiket a szmokingos zenészek. Zsupán környékén egyetlen vendég sem ül, távolról, de közömbösen szemlélődik a foglalt asztalok felé. Féldecis poharai üresen állnak előtte. Bágyadtan int az egyik pincérnek. — Buktassa meg őket még egyszer — kéri szinte szabad­kozva. — Mindegyiket? — kérdez rá a pincér, mintha rosszul halla­na. — Feltétlenül. — Megint barackot? — Mindegy. Csak szesz le­gyen. Megállapítja magában, szinte már szánalmas, hogy milyen mohón várja vissza a pincért. (Folytatása következik.) Bátor lányok G yertek lányok, segítse- tekü! — kiáltott magán­kívül Orbán Erzsébet IV. osztá­lyos tanuló iskolánk folyosóján. A tanulók tódultak ki a ta­nulószobából, mintha riadót fáj­tak volna. S mire a felügyelő tanár magához tért, már egy se­reg lány állta körül az elfogott tolvajt. Behozták az irodába a 19 év körüli, rendesen öltözött fiatal­embert. Sápadt volt a meglepe­téstől. Lányaink arcán meg a felindultság láza égett. — Végre elfogtuk a tolvajtl — kiáltották torokszorító izga­lommal. Rövid telefon a rendőrségnek. Igazoltattam a fiatalembert. Kivettem a kezéből a pénzt, amelyet bambán szorongatott. Riasztottam az összes levele­ző osztályokat. Egymás után je­lentkezett négy károsult levele­ző hallgató, akiknek aznap dél­után tűnt el értéke. Ezeknek is megmostam a fejét, miért hagy­ták kint a folyosón értéküket. Nincs értelme a tagadásnak, sorjában rakatom ki V. I-nal a pénzeket, pénztárcákat, kulcso­kat. — Dolgozik? — kérdeztem a fiatalembert, alkin látszik. hogy kezdi érteni tettének súlyossá­gát. — Igent — Mennyit keres? — 1300 forintot. — Nem elég ez? Hát érdemes lopni? — Kérem, nem loptam — mondja határozottan, mert azért valami hamis önérzet van eb­ben az emberben. Cgyedül maradok Orbán *“ Erzsivel és társaival. — Mondd Erzsi, hogy csinál­tad ezt? — — Éppen én tartottam „ügye­letet”. Az ajtó kémlelő nyílásá­nál egy férfit láttam a hosszú folyosón. Emlékeztem igazgató úr szavaira, hogy ezután az is gyanús, aki a tablókat nézi. Egyszerre észrevettem hogy be­lenyúl az egyik kabátzsebbe, majd arrább egy másikba, har­madikba és végül egy negyedik­be. Kisétáltam, mintha arra len­ne dolgom. Hirtelen rákiabál­tam, hogy mi van a kezében, megragadtam és jól hátracsa­vartam a kezét, nehogy bélém- rúghasson, s aztán indíts az igazgatói irodába. El is jött ad- dig, ott kitépte magát a kezem­ből és elszaladt. Én meg utána, megragadtam hátulról a kabát­ját, belécsimpaszkodtam és kia­báltam segítségért. A többit már tetszik tudni.. — Es miért nem mentél ki rögtön, amikor láttad, hogy az egyik kabátban kotorászik? — Hogyne, hogy ne legyen bizonyítékunk! — Mondd Erzsi, hogy mertél szembeszállni ezzel a mélákkal? Hisz leüthetett volna!? __ C portoló vagyok, kézilab­** dás. Az utóbbi időben edzés közben súlyt kell emel­nem. No, meg tudtam, hogy nem vagyok egyedül, csak kiáltanom kell és társaim, tanáraim segít­ségemre jönnék. Csak próbált volna hozzámnyúlni! Társaim biztosan népítéletet tartottak volna felette. És ez a bátor kislány most egyszerre elkezd pityeregni, mint a sportoló, aki összerogy, mikor a célhoz ér. Schwalm Pál 302 művész — 900 alkotás Kedden sajtótájékoztató volt a IV. Országos Pedagógus Kép­zőművészeti Kiállításon. A tár­latot — amely február 28-án zárul — eddig több ezren tekin­tették meg. A 302 pedagógus­képzőművésztől beérkezett több mint 900 alkotásból csaknem háromszázat állítottak ki. A legkiemelkedőbb munkák alko­tói között több mint 15 000 fo­rint jutalmat osztanak szét. A pedagógusok szakszervezete 11, a Művelődésügyi Minisztérium öt művészt részesít díjazásban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents