Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-03 / 28. szám

1965. február 3, szerda

5. oldal

A bácsalmási könyvtárban negyed-százezernyi könyv között válogathatnak az olvasók. A hatalmas mennyiségű könyv nem is fér be a tágas, szabadpolcos olvasóterembe. A kevésbé keresett művek, a hely- történeti érdekességű dokumentumok és a ritkaságok a hátsó szobában várják türelmesen, hogy valaki nagynéha érdeklődjék irántuk.

Vagy talán nem is olyan ritka itt a látogató? A polcokon itt is, ott is cédulák állnak ki a könyvekből.

Tucatnyi komor-bordó, kopott kötetet látok sűrűn megtűzdelve apró papírszeletkékkel.

— Bácsbodrog megye hivatalos lapja a 30-as évekből — mondja Fekete Dezső, a könyvtár vezetője. — Néhány évfolyama csak nálunk van meg. Kunbaján találtam a tanácsháza padlásán.

És ezek a cédulák?

— A helytörténeti szakkör dolgozik rajta.

*

... Szerda délután 3 óra. Tíz gyerek üli körül a hosszú asztalt a könyvtár ifjúsági termében. Komoly arcú kisfiú, feketekeretes szemüveggel tagoltan, értelmesen, hangsúlyozva olvas.

— ... Iskolánk őse öreg nád- fedeles házban kapott helyett

A mai előadó: Harczi Tibor VIII. osztályos.

1738-ban. Akkor még egyetlen tanító volt a községben.

Nevek, évszámok következnek. S amikor a történet áttekintéssel végzett, kitűnően megválasztott összehasoftlító adatokkal illusztrálja a fejlődést: 1840-ben az egész járásban any- nyi tanító dolgozott, mint ma a Bácsalmási Vörösmarty Általános Iskolában. Mennyi tanuló jutott száz éve és mennyi jut ma egy tanítóra? Hányán kezdték el és hányán végezték el az iskolát.

A több mint félórás felolvasás nemcsak igen tanulságos, hanem igen élvezetes is volt. Senki sem unta, senkinek nem kalandozott el a figyelme.

De talán figyelték volna akkor is ezek a VII.—VIII. osztályos gyerekek, ha a felolvasás nem ilyen érdekes. Hiszen ma azért jöttek össze, hogy megbírálják Harczi Tibor kis tanulmányát a bácsalmási iskolák történetéről, amellyel szeretne részt venni a megyei tanács fel- szabadulási pályázatán.

Amikor Fekete Dezső megkérdezi: Mi a véleményetek gyerekek — máris nyújtja a kezét Tordi Marika.

— Lehet, hogy egyesek szerint sok a „szósz” benne, de én szeretem az irodalmat és szerintem úgy van jól megírva, ahogy most hallottuk.

— Sokkal többet kellett volna írni a felszabadulás utáni időkről — szól közbe Kiss Pali. — Ezt már elnagyolta Tibor. Arról például, hogy amikor az államosítás volt, a pap a tempKét hónap

a muzsika hazájában

lomban szavaztatta a híveket ellene.

S így következnek egymás után az észrevételek, az okos megjegyzések. Végül Fekete Dezső könyvtáros foglalja össze a tanulságokat.

— Ez az írás a felszabadulási pályázatra készül, tehát már csak ezért is azt tanácsoljuk Tibi, hogy dolgozd át, rövidítsd valamicskét az eddigieket és tárgyald részletesebben a felszabadulás utáni időket. Különben jó munkadicséretet érdemelsz érte.

Harczi Tibor most nyolcadikos. Már két éve a szakkör tagja. Jövőre a III. Béla Gimnáziumban szeretné folytatni a tanulást.

A csupa gyerekekből álló honismereti szakkör meglepően értékes munkát végez. A legfiatalabb tag, a VI.-os Ruzsik Csaba is szorgalmasan kutat a könyvtár gazdag anyagában. Csaba arról készül írni, hogy mint könnyítette meg a háziasszonyok munkáját a régi falusi életformához képest a gépesítés.

A szakkör tagjai tavaly vágtak az első nagyobb munkába: a község régi utcaneveit kutatták fel. Ök voltak a kezdeményezői a falumúzeum felállításának, számtalan Vörösmarty- ról szóló emléket ástak ki a

feledésből és megírták az úttörőcsapat történetét.

Az idén néhányan önálló munkába kezdtek, így készült el Tibor dolgozata is. ösztönözte őket a megyei tanács pályázata, a rádió Így írunk mi

hallgatják pajtásuk felolvasását.

pályázata, s az iskola úttörő- csapatának kiadásában megjelenő népszerű kis újságnak, az immár nyomtatásban készült Kukkantónak a pályázata is.

Téma töméntelenül sok van és buzog a gyerekekben a munkakedv.

Csak hát: nem akadályozza ez az elfoglaltság a tanulást?

— Egy héten csak egyszer jövünk össze két órára. Szerdán, mert másnap gyakorlati foglalkozás van az iskolában, tehát kevesebbet kell tanulni. Ezenkívül is bejöhetek gyerekek a könyvtárba kutatni, de csak akkor, ha már megtanulták a leckét.

— Tibor úgy láttam gépelt szöveget olvasott fel. Mibe kerül ez a szakkörnek?

— Semmibe — mosolyog Fekete Dezső.

— Talán maguk gépelik?

— Nem. Csajkás Margit anyakönyvvezető vállalta társadalmi munkában. Nagyon sokat dolgozik nekünk, s igazán csak a gyerekek iránti szeretetből teszi.

M. L.

Nemes&zeghy Lajosné, az ország első ének-zenei általános iskolájának igazgatója két hónapot tölthetett Olaszországban a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával.

Amikor felkeresem, még nagyon frissek az élmények.

— Valósággal ismerkedni kell az itthoni élettel — mondja mosolyogva.

Ez az út nem afféle turista kirándulás volt.

— Hónapokig készültem rá. A nyelvtanulás mellett újraolvastam Róma és Olaszország történetét, felelevenítettem földrajzi, irodalmi ismereteimet. Próbáltam beleélni magam az ottani környezetbe, hogy ne a meglepetés, elcsodálkozós hasson rám, hanem tervszerű és alapos szemlélődéssel képes legyek megragadni, értékelni mindazt, amit látni és tapasztalni fogok. Semmit sem néztem meg, sehová sem mentem el olyan helyre, amit előtte könyvből, tájékoztatókból meg ne ismertem volna. Így bizonyos fokig mindenhová ismerősként mentem. Hogy ennek eleget tudjak tenni, esténként egy-két órát a másnapi felkészülésre kellett szánnom.

— Milyennek találta az olasz zeneoktatást?

— Sok tapasztalatot szereztem általában az iskolai oktatásról. Érdekes színfolt például a Montessori iskola, amelyből több is van a fővárosban. Itt a tantermekben padok helyett asztalok és székek vannak, az egészet klubszerűén rendezték be, s a tanulók önállóan végzik a munkájukat.

— Úgy tudjuk, hogy Olaszországban magasak a tandíjak.

— Igen. Csak az öt elemi ingyenes és kötelező. Azután mindenütt fizetni kell. Egy példa: érettségi előtt a diák havi tandíja és az egész évi tankönyv ára az év elején összesen száz ■ ezer líra. Egy kezdő pedagógus fizetése viszont havi kilencvenezer lira.

Nemesszeghy Lajosné szinte egész életét a zenei nevelés szolgálatába állította. Az el- I múlt évek alatt nagyon sokat

tett Kecskeméten a zenei ízlés fejlesztése érdekében. Ezért kérdezem most tőle:

— Sikerült-e közelebbről tanulmányoznia az olasz zenei életet?

— Igen. Ezért mentem. Örömmel mondhatom: az alsó- és középfokú oktatásban előbb állunk, mint ők. A felsőfokú oktatás és képzés viszont rendkívül magas színvonalú náluk. Jártam a St. Cecile Akadémián, ahová csak diplomás növendékeket vesznek fel. És egy professzornak csak legfeljebb hat tanítványa lehet. Voltam a világhírű Favaretto mester óráin. Kimondhatatlan élmény! És milyen boldogság, amikor hallom tőle: a két legkedvesebb növendéke magyar. Ütő Endre basszista és Kozma Lajos tenorista ott tanul nála.

Jártam a Filharmóniai Központban, s a Rádió Gyermek- kórusánál, ahol 80 egyenruhás gyermek próbál naponta két órát. Nagyon tetszett az is, hogy Rómában minden évben megrendezik az úgynevezett „ezer gyerek kórusa” fesztivált. Egy ottani zenepedagógus mondta: „Az olaszok úgy születnek, hogy tele van a szívük zenével.” Nagyon találó mondás, mert olaszhonban bármerre jár az ember, dalba ütközik. Igaz, nekik csupa zene a nyelvük is.

— Hogyan fogja hasznosítani a tapasztalatait?

— Mindenekfölött mindennapi munkámban. A zenei lapokban pedig megírom az útam tanulságait.

— Mit mondana még búcsúzóul az olvasónak

— Mit is mondanék? Talán egy képet nyújtanék át, valahogy így: a Szent Péter Bazilikával szemben az óriás tér ... néger papok, fehérarcú apácák, angol dámák, hangos olaszok. A tér roppant méretei és megemészthetetlen szépségei. Ülök egy kőpadon órákon át, boldogság és különös szomorúság ka- varodik bennem — és nagyon- nagyon vágyódom haza, Magyarországra.

Varga Mihály

A kis történészek figyelmesen

IL

A rendelő külön kis épület volt a ház mellett, mosókony- hából alakított át. Becsukott ajtaja előtt tucatnyi asszony za- jong. Izgatott hangoskodásuk veszekedésnek is beillett, noha szavaikat csitításnak szánták. Haját tapogató, lehunyt szemű menyecskét fogtak közre.

— Ne hagyd el magad, Rózsi! — próbált lelket önteni bele az egyik.

— Megmenti. Ez megmenti. A Szabados Valit is a sírból hozta vissza — erősítette a másik.

A menyecske csak suttogni tudott a kétségbeeséstől.

Zsupánon kívül nem volt 'más felnőtt odabent. A vizsgálóasztalon másféléves kislányka feküdt: látszólag halott. Az orvos megilletődött arca verejtékben fürdött. Mesterséges légzéssel tartotta az életet a gyermekben.

A férfi, aki belépett, remegő szájjal hebegte:

— Ne komédiázzon, doktor úr... mondja meg az igazat.

Zsupán egy pillanatra sem hagyta abba a mesterséges légzést. Az íróasztalán keverő kávéfőző masina felé biccentett.

— Csak a mentők jönnének már... Viktor, rohanjon, két percen belül szerezzen vasfű- részt. Na! Gyorsan!.;.

— Az első gyerekem... Nem halhat meg!... — zokogott fel váratlan hévvel és rontott volna a rendelő ajtajának.

Komor arcú, erős férfi fogta karjaiba. Az apa. Feleségét a többi asszonyra bízta, maga lépett elszántan a rendelőbe.

A fiatal férfi elrohant, közben a mentő szirénázva az udvarba érkezett. A mentőorvos nyomában nagy tolongás támadt, mindenki betódult volna a rendelőbe. Zsupán majdnem gorombán kiáltott a kíváncsiakra.

— Türtőztessék magukat, asz- szonyok! Mindenki menjen lei!

Nyomasztó csend támadt a rendelőben. A mentőorvos lemondóan pislogott Zsupánra, aki változatlan kitartással tor- násztatta a leányka kiesd karjait.

— Valami a légcsövébe kel-ült. Megduzzadt. Nem kap levegőt. Nagyon kritikus — magyarázta látszólag gépiesen, de a kétségbeeséstől talpig remegett.

A mentőorvos jól szemügyre vette a beteget. Aztán téglanehéz szavakkal, rekedt hangon állapította meg:

— Több, mint kritikus. Halott.

Zsupán lihegve ordított fel:

— A kezünk között nem halhat meg!

— Sajnálom — tárta szét karját őszinte részvéttel a másik. — Sajnálom, de halottat nem szállíthatunk.

Zsupán közel állt az őrülethez. Tudta, hogy most csődöt mond, egyszer s mindenkorra elveszik. Hiába kén yszerí tett

magára fegyelmet, egy-egy pillanatra szinte eszelőssé tette a segítenivágyás keserű mámora, amely annál inkább magával ragadta, minél nyilvánvalóbbnak látszott, a lehetetlen.

— Még él! Át kell vágni a gégéjét!

— Értse meg... nem tehetem.

—- Majd én:..

— Vakmerőség ... elvégre nem sebész.

— Orvos vagyok.

— A saját felelősségére .. .

Berobbant a fiatal apa a vasfűrésszel. Zsupán a kávéfőzőre pillantott.

— Viktor... azt a kis csövet gyorsan vágja le a gépről. Kérem, vegye át — szólt a kollégának is, tekintetével a kislány kezeire mutatva.

Fölváltotta a mentőorvos, csinálta a mesterséges légzést, de nem nagy meggyőződéssel.

Dr. Zsupán szike után kutatott műszerei között. Mindent előkészített a beavatkozáshoz. Viktor végzett a fűrészeléssel. Alkohol, gáz, vérzéscsillapító, szike: baljós várakozással sorakoztak az asztalon. Az orvos melléjük tette a néhány centis acélcsövecskét.

— Viktor... menjen ki. Mindjárt indulunk a kórházba.

A fiatal apa kiment, az asz- szonyok közrefogták, felesége a mellére kapaszkodott':

— Késő?!... Szólj már!

A férfi vigyázva rátette nagy tenyerét az asszony fejére.

— Mindjárt megyünk a kórházba .. s

Mire kimondta, Zsupán hozta is ölben a gyereket, sebbel-lob- bal törtetett a mentőautó felé. Futtában kiáltotta oda az »púnak:

— Viktor! Jöjjön!

(Folytatása következik.)

A KIS TÖRTÉMÉSZEK