Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
1965. január 1, péntek 7. oldal AÍWlir KtJtH AZ 0*»ÍC Elfi ÍUÍMTÓ Ált-OMSA Óieéei érkezeit í^i*- he»« »tön a főt vasúi/ költségét! hl OtiSÚWÁhtH t*í°TTűK-jmn x .mien mm" ÜNNEPEK l/TAM' [ m. .-igeMS/á M ií Volt olydfifymiihtä is már csak egy kis napraforgószárral tudtunk parazsat csinálni, hogy ne legyen olyan hideg a szoba. Most akartuk megvenni a téli tüzelőt. Annus ideadta a pénzt, aztán kaptunk egy kis poros szenet, meg iszapot, ezzel aztán csak kín a tüzelés, ha nincs jó parázs alatt, ’ve azt mondják, most már ínajd csak fordul valamerre. Reméljük, jó irányba. Mert mindig a jobbat várja az ember. No, igya már ki azt a kis kávét! Ne féljen tőle. Valódi kecsketejből készült. A tanárnak torkán akadt a falat. — Kecsíketej? — Az ám! — Tudja mit nem adnának ezért a szomszédok? Majdhogy kivergélnék -érte. Sűrűbb mint a tehéntej, aztán mi tisztán kezeljük ám. Majd nézze meg, olyan az ól, mint a patika, a Mici pedig mint egy patikus kisasszony. Egész nyáron gyűjtögettük neki a füvet, szárítgattuk szénának télire, le is ad naponta két-három litert. Tudja, a kecskét régen mifelénk úgy hívták, hogy vasutastehén, mert a szegény vasutasok tartották. De ma már a vasutasnak is tehene van. No mi az, talán nem ízlik? — Hm, semmi mellékíze nincs, ha nem mondja, észre sem veszem. Csak hát, őszintén szólva még sohasem ittam ilyet. — Ízlelgesse csak! Nálunk aztán ihat, ha itt marad, reggel, meg este is. Ez tartja bennünk a lelket, mert a nyavalyás forradalomban maholnap még ennivalója se lesz a szegényembernek. Még jó, hogy megvettük ezt a kecskét a nyáron. Tudja, pár évvel ezelőtt, nagy becsülete volt ám a kecskefélének. Itt, a soron is volt egy egész nyájra való. Külön kecskepásztort fogadtak a népek, pedig régen meg nem tűrték volna a háznál. De gyütt a beszolgáltatás a tehén után is, hát kifogtak rajta, kecskét tartották. Mondja csak, igaz, hogy ezek a Kádárók kihirdették, hogy eltörlik a beadást? Minket ugyan csak a ház, meg aztán a kis szőlő után érdekel, de hát az is valami. Sok volt az nekünk... No, ugye, hogy nem halt bele? Egy valódi doktornak ezt is ismerni kell- Ilyet írjon a betegnek, ne féljen, hamarabb meggyógyul. Egészségére! Mán itt is hagyom. Aludjon csak, ameddig jól esik. S a néni kicsoszogott, maga után hagyva valami kedves, családias levegőt, amit a közvetlensége, becsületes szókimondó természete, modora keltett. „Ha ezt Csajáginé látná!” — nevette el magát a tanár és mint egy pajkos gyerek kezdett rugózni az ágyon. Délig heverészett, s csak akkor resteilte el magát, amikor a néni, akit Annuska csak Eszter néninek emlegetett a kórházban, ebéddel kopogtatott be. — Csak olyan magunkfajta, egyszerű étel, de éhes hasba való — mondta mentegetőzdve. — Lebbencsleves, meg egy kis túróstészta. De a túró tehéntúró, nem a kecskétől való — nevetett a tanár gyanakvó pillantásait látva. Várt még egy kicsit, hogy jóízűen eszik-e az új lakó, aztán megnyugodva indult kifelé. — H anem kedves, ha meg nem sértem — állt meg a kilincset fogva — kérdeznék valamit. De ne értse félre. — Csak rajta Eszti néni — szólította nevén a tanár, s biztatva nézett rá, de a kérdés elröppenése után, majdnem a gégéjén akadt a falat. — Mondja, igazánbul doktor maga? — Már hogyne, miért kérdezi — makogott valamit válaszul. — Hát csak úgy, kíváncsiságból. Gondoltam, a doktorok olyan érdekes táskával járnak, nem úgy mint maga. Meg aztán az Annus lány nekünk sosem hazudik. De most, mikor itthon járt, mintha nem egyenesen beszélt volna. Persze, a maguk dolga, de ez a lány olyan, mintha az édeslányom volna. Nem is fiatal már, kiszaladt az idejéből, hát megértem én, vére is van az embernek. De azért szeretnénk, ha — s elkezdte csűmi-csavarni a szót, mert sehogyan sem tudta kifejezni magát, olyan finoman, ahogy szerette volna. Karsai a párolgó levesre nézett, amit olyan szívesen hozott be ez a derék, jó asszony, neki a vadidegennek, az Annus ismerősének, akiről most azt gondolja tán... S kanalazgatás közben elmesélte az ajtóban álló Eszti néninek a megismerkedésük rövid és igazi történetét. — No, így mán mindjárt más — sóhajtott az fel megkönnyebbülten. — Szóval tanár? Hát az; se kgtya! — szaladt ki a száján őszintén. — Biztosan elvált, vagy özvegy. A vendég csóválta a fejét, hogy egyik se. — No, ha öreglegény, annál jobb. Akkor még össze is ille-! nék, feltéve, ha — s nem lehetett érteni a szavai utolját,; mert már kint járt a verandán. Szerencsére, mert így leg-! alább nem láthatta, hogy a tanár fülig elvörösödött. XXXI. Komor felhők bodrozták az eget. A szél keservesen fütyürészett. A tél közelgett menthetetlenül. De a napocska még erőlködött, néha ki-kibújt a felhők mögül, és ilyenkor a kései fény beragyogta a háztetőket, utcákat, tereket. S Apró emberkék, hátukon vagy; kezükben táskával nagy köte- < lességtudással siettek a rég nem \ látott iskola felé. Azt mondják, mától kezdve ismét megkezdődik a tanítás. (Folytatása következik.) A papagáj \ „útlevele” A határállomás órája éjfél | után hármat mutat. A vonat- S fülkében csak a kicsi kék > lámpák fényei virrasztanak, i miközben a budapest—buka- i resti expressz lépcsőin határ- i őrök, vámőrök kapaszkodnak j fel. Alacsony, tömzsi, fekete ba- > júszos vámtiszt nyit be hoz- í zánk. i — Jó reggelt kívánok, ma- { gyár vámvizsgálat. > A vámőr a formaságok elin- S tézése után már a szomszédos i fülke ajtaján kopog. S Félálomban hallom a szom- í szédból átszűrődő hangfoszlá- > nyokat. Fények gyúlnak, a fo- i lyosón és az erősödő hang- < zavarba mintha sírás vegyül- j ne. Kinézek. A mellettem le- j vő fülke ajtajában két vám- S tiszt vitatkozik hangosan, élén- í ken mutogatnak a fülke bel- í sejébe, ahonnan a sírásba ? csukló női hang hallatszik. > — Megfelelő igazolás nélkül > sem mi, sem a román határ- s őrség nem engedheti át a ha- < táron — szól be az egyik í vámőr. ? — De értsék meg! Hosszú S évek óta nem láttam az anyá- s mat. Most együtt tölthetjük a ( szilvesztert. Reggel a nagyvá- í radi állomáson vár. > — Sajnos, a szabály az sza- S bály — tárja szét karját ta- ) nácstalanul a másik vámőr, s S ezzel távoznak. ( Kisírt szemű, kedves arcú í nő lép ki az ajtón. Csomagjai > a kezében, egy selyempapírba ! burkolt dobozfélét féltőn szó- i I rít magához. \ ; Mellé lépek. í — Valami baj van? Miben í ! lehetnék segítségére? > Az asszonyból ismét kitör a \ ; kétségbeesés. 5 | — Nincs mit tenni, hiányzik ? I az orvosi bizonyítvány, í — Voltaképpen kit kellene $ [ megvizsgálni? i ; Féltve emel fel egy papír- i ' ral gondosan elsötétített kis! ! kalitkát és felnyitja a parányi > ! ajtót. ' ä I Pöttömnyi papagáj bóbis- i | kol a vékony keresztlécen. í i — Arról van szó, hogy egy > ! nemzetközi megállapodás ér- > l telmében állatot, madarat) \ csak állatorvosi igazolással le- l l hét átvinni a határon. De én > i semmit sem tudtam erről a > ’ rendeletről. Emiatt most visz- i ! sza kell fordulnunk ... s ; Szeretem a madarakat, át- \ | érzem az asszony lelkiállapo- ? i tát. Lehangoltan búcsúzom. í \ Ám, néhány perccel a tovább- i i indulás előtt újból megjelenik j [ a két vámtiszt, tisztelettelje- í ; sen maguk elé engedve egy > | alacsony, szemüveges, idősebb I férfiút. A bácsi bemegy a pa- i i pagájos fülkébe, perc múltán l [ visszajön. A blokktömbjéből , | lapot szakít ki, néhány sort i i ír, aztán benyújtja a papagáj í ! gazdájának. Köszönetét sem i i várva, gyorsan távozik. í j Nemsokkal ezután a vonat! 1 Romániában robog. A folyosó- ( > kon román kalauzok, és mi í ! túlesve a második vámvizsgá- > | laton, boldogan készülődünk > > a régen várt találkozásra a; > rokonokkal. í > Ütitársam sugárzó arccal > ) mesélte: ! \ — A magyar vámhatóságok \ > felköltöttek egy közelben lakó > állatorvost, megkérték, vizs- ( > gálja meg a papagájt, s ha > * egészséges, állítsa ki Pityuka í | „útlevelét”. Igen, az a szem- ’ j üveges, idős bácsi volt az ál- < > latorvos! A vámtisztek elmon- í > dották: Máskor gondoljak Pi- j ! tyuka orvosi igazolására is, de i J most soron kívül elintézik, < > bár nem az a feladatuk. — í > Mégis, miért segítenek? — í ■ kérdeztem tőlük. „Ez a mi \ ] újévi ajándékunk” — mondot- i > ták, anélkül hogy megvárták > volna köszönetemet... i B- Gy.
