Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
Török Rezső bohózata Kecskeméten Az utóbbi időben valami érthetetlen megfontolás alapján nem nevezik a modem zenéjű kisoperetteket operetteknek. Legjobb esetben zenés vígjáték) vagy zenés játék megjelölést írnak a színlapra, így kerülhetett a zenés bohózat elnevezés Török Rezsőnek érré a darabjára is, jelezvén, hogy ez A Gólya és „a gyerek” {Komlós József a sok galibát okozó kisbabával). azért nem operett, mert talán kisebb a zenekar, 'nincsenek kidolgozott finálék, a szereplők modem ruhában járnak stb., stb. Az utóbbi időben ha valaki zenés vígjátékra váltott jegyet, még azzal is számolhatott — sajnos —. hogy egy kissé le kell srófolnia az igényeit, mert hiszen egy zenés vígjátéknál nem kellett olyan szigorúan venni az alapos és kifogástalan kidolgozást, az értelmes és szókincsben gazdag dialógusokat, vagy éppen a zeneszámok eredetiségével, színvonalával volt valami baj. Török Rezső bohózata nem ezek közé tartozik. Az utóbbi évadban egy kicsit el is vesztettük a lelkesedésünk bizonyos hányadát, az ősbemutatók ügyében itt, Kecskeméten ezzel a bohózattal azonban rácáfolt a színház a kedvetlenségünkre. Török Rezső beláttatta velünk, hogy igényes, lendületes, hozzáértő jelenetépítés, drámai szerkesztés, épkézláb jellemábrázolás elengedhetetlen kelléke a jó vígjátéknak, és — a szellemes ötletek, tréfák egész légióját fölvonultató dialógusok sem megvetendők — ha a közönséget igazán szórakoztatni akarjuk. A hetvenhez közeljáró író ebben a vígjátékában megmutatta, hogy vannak örökifjúk — közel a hetedik X-hez, és vannak szakállas aggastyánok a fiatalabbnak mondott szerzők soraiban is. Mindenki azt gondolná, hogy az ilyen franciás „szalon” bohózatoknak az ideje lejárt. Kit érdekelnek ma már ásatag szerelmi háromszögek? Lehet-e egyáltalán ebben a témakörben valami újszerűt adni, lehet-e összeházasítani az ilyenfajta színpadi ötleteket a mai élettel? És a csoda megtörtént, mindenki frissnek* mainak, lendületesen érdekes- - nek érezte Török Rezső új mű- \ vét, mely bölcs apróságokat í mondott el azokról az asszo- > nyokról, akik nem akarnak! gyereket, mert attól félnek, < hogy a férjük szerelmét elve- í szí tik, vagy éppen, hogy az udvarlójuk fordul majd el tő-; lük. ( Az alapötlet kissé bizarrnak; tűnik: egy ifjú házaspár ötéves! házassági évfordulójára a né-' pes vendégsereg megérkezése után kikézbesít a hordár egy! gyereket, egy valódi pályásbabát, akiről csak annyi derül ki,' hogy ide címezték, de hogy; kié, azt csak három, ötletesen bonyolított felvonás után tudhatja meg a néző. Eközben: nemcsak sokat derülünk, (lát-; hatóan a szereplők is elemük-; ben vannak a kedvesen vidám, szituációk közepette), hanem! azt is felfedezzük, hogyan le- > hét egyetlen alapötletből kiin-! dúlva, s az ezzel kapcsolatos; összes vígjátéki lehetőségeket végigbonyolítani, sorra járni í anélkül, hogy beleunna a néző, egy percre is lankadna a; figyelme. Kétségkívül igaz: a! jó ötletek viszik előre a dara-; bot, de emellett a kitűnő jel-/ lemábrázoló készség is erénye> Török Rezső bohózatának. A i szereplők nem papirosfigurák, < még a legkisebb, néhány sza- í vas szerep is jól egyénített, í jellegzetes színeket mutat fel.! Az igazság kedvéért még' egynéhány dicsérő szót kell ejteni az ötletes, nem sablonos! dalszövegekkel kapcsolatban is,! amelyek ugyancsak Török Re-1 zső munkái. Neki tényleg nincs’ szüksége harmadik szerzőtárs-! ra ilyen tekintetben sem. i lángok a Dunán kedves aeoe~ számait ismerhette meg elsőként Kecskeméten a közönség, hanem ő írta a Balaton szépe behízelgő kísérő zenéjét is. Közülük jó néhány igazi nagy sláger lett — mint ahogy szép jövőt jósolunk a most bemutatott bohózat nem egy betétszámának. Pétervári István lendületesen, természetes egyszerűséget követelve meg a színészi játéktól — rendezte a darabot, jó tempót diktál, de amellett engedi érvényesülni a használható színészi ötleteket is. Az együttes egészen felfrissülve játssza a darabot, amelyről az is kiderül, hogy nem is olyan túlságosan könnyű feladatokat oszt a színészeknek. Egy olyan bohózatban, ahol minden nyelvi ötletet, minden fordulatot, váratlan szituációt becsületesen ki kell dolgozni színészileg, igen tanulságos a játék. A színészek mindannyian megbirkóztak feladatukkal (talán a kórus volt egy kicsit gyakorlatlan). Bár a harmadik felvonásban mintha egy kicsit kifulladt volna a játék egy-egy pillanatra, mintha elsikkadt volna néhány apró szellemesség. Ötletesen, elragadó bájjal játszotta Flóra szerepét Balogh Rózsa. Végre megismerhettük a Mayában nem túlságosan előnyös körülmények között színpadra vitt Schweiz András legjobb színészi kvalitásait. A három Zimaesek, amikor még nem derült ki, kié a gyerek. (Schweiz András, Szalma Sándor, Budai László.) Zizi, aki válófélben-.*van (Móricz Ildikó). , t Felszabadult könnyedséggel* egyéni stílusban játszott, biztosan állt a lábán a színpadon. Komlós József, mint Gólya Márton „a címszereplő” a szokott jó színvonalat képviseli. (A hordárszám kitűnően sikerült) De csak a legjobbakat lehet elmondani azokról is, akiknek kisebb szerep jutott. Mojzes Mária a mama szerepében, Szalma Sándor és Budai László, mint idős és legidősebb Zimaesek, rendkívül mulatságos. Móricz Ildikó, Józsa János, az utóbbi időben ritkán látott Sülé Géza és a Borbiró Andrea szerepébe beugró Göndör Klára sok vidám percet szerzett a közönségnek. Külön meg kell dicsérnünk Tihanyi Tóth László harmadik felvonásbeli epizódját. Borosa István színpadképe, Márton Aladár jelmezei színvonalasak, Borbiró Andrea koreográfiája nem elég mozgalmas és invenciózus. A Rónai Pál vezette zenekar igen felkészületlenül és itt-ott bizony hamisan tolmácsolta a melódiákat Csáky Lajos /§ család tér ebé• lyes lombozatában olyan árva kis levélke vagyok, melyet két okból szisztematikusan kinevetnek. Egyik hiányosságom, amiért ferde és furcsa szemmel néznek rám — az, hogy nem szeretem a halat. Hogy lehetek ilyen? Mikor minden normális ember szereti! Szép kis alak vagyok folyómenti létemre! — meg ki tudja, milyen szemrehányásokkal ostoroznak, valahányszor ők halat esznek, nekem pedig meg kell elégednem zsíroskenyérrel, vagy paprikás zsírban sült hagymával. Mondhatom aztán, hogy már én ilyen vagyok, elvégre elkel egy egyéniség is a családban — nem ér fabatkát sem. Sőt olaj a tűzre. Fintorgok a halnak még csak említésére is. Fuj! — olyan halszaga van minden halnak, hogy az már túlzás — adom a nagyot, mintha innen eredne irtózásom. Pedig ez gyávaságom álcázása. Bevallom férfiasán: A szálkától félek. Nem szeretem azokat a trükköket, amiket férfi és nő hozzátartozóim produkálnak, hogy szimpátiámat felébresszék a hal iránt. Feleségem habo-Az én vasárnapom zás nélkül nyel el fogpiszkáló nagyságú halszálkákat. Igaz, mikor ezt mosolyogva bemutatja, időnként kidülled a szeme, s olyanokat hullámoztat a nyakán, mintha lassított felvételben táplálkozna. éha meg is köny* nyezteti a szálka, de ő ekkor is mosolyog: — Látod? — mondja bicsakló hangon — ennyi az egész. Volt már úgy is, hogy szegkováccsal húzattuk ki a szálkát feldagadt ínyéből. Ezt is nyájasan tűrte és közben elérzékenyedve emlékezett a pontyra, vagy kecsegére. A fivére meg azzal szokott híreskedni, hogy miközben teleszájjal halámolja a kárászt, a két szájvégén úgy bocsátja ki, kézzel való beavatkozás nélkül a szálkákat, mint a kombájn a szalmát. — Semmi az egész — legyint és egyszer-másszor arcához nyúl, hogy a bőrén átszúródó szálkát kirántsa. Engem már a látványra is kiráz a hideg, s nemhogy közelebb kerülnék lelkületileg a halvilághoz, hanem azt is tagadom, hogy emlős kora előtt a halak társadalmában érezte jól magát az ember. Ne is meséljen nekem senki a halakról! Másik hézaga jellememnek — ugyancsak családi értékítélet szerint —, hogy szeretek cipőt pucolni. Ebben a vonatkozásban pont fordított a helyzet, mint a hal esetében. Ügy utálják ők a cipőtisztítást, mint én a halat. Csakhát következményeiben rám nézve máshogy sül el az ő irtózásuk, mint ahogyan én halimádatukat emberséggel elviselem. Nemcsak hogy gunyoros összepillantásokkal figyelik a szertartást, míg én a bokszos skatulyát megnyitom, s útjára indítom benne a bekenő kefét, hanem megjegyzéseket is tesznek. — Nézd, a ráérő kispolgárt. Nemhogy hasznos termelőmunkával töltené azt az időt, melyet a lábbeli fényesítésére szán. iután bebizonyítják világnézeti elkorcsosodásomat, versengve licitálnak egymásra, hogy melyik sátoros ünnepre pucoltak utoljára cipőt. Gyilkos kárörömmel hahotáénak előadásomon, mellyel taglalom nekik, milyen felemelő érzés ragyogó cipővel kilépni a mindennapi életbe. Milyen biztonságot ad az embernek, mikor bármilyen rossz hangulatban is találja a felkelő nap, csak lepillant tündöklő lábbelijére, s máris oda a szomorúság. Azzal a magasszárnyalású aforizmával szoktam pontot tenni a vita végére, hogy: Aki alul jól végződik, azzal felül — a fejénél — sincs baj. V/r égre, a mostani " aranyvasárnapon kitartó nevelőmunkám meghozta gyümölcsét. Feleségem szokatlanul illedelmes modorban elismerte. — Az egész család igazat ad neked. Valóban nem korszerű örökké piszkos cipővel tölteni az életet... Miközben a család terebélyes lombozatának többi levelei különösen pislogva kerülték pillantásomat, az asszony bevezetett a kamrába. — Nézd, milyen örö met szereztünk neked. Tizenhat pár cipőt gyűjtöttünk össze. Bokszolhatsz, fényesíthetsz kedvedre. Erre az egész vasárnapot átengedjük neked. Hát nem édesek? Tóth István Horváth Jenő muzsikája nem ismeretlen a kecskeméti közönség előtt, hiszen nemcsak a
