Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-28 / 23. szám
1965. január 28, csütörtök 5. oldal lő munkával, több tanulással Egy mozgalom indulása Ez az írás tulajdonképpen későn született. Egy hónapja is elmúlt már annak, hogy a megye egyik községében szárnyat bontott egy mozgalom, amely országos jellegűnek indult. Sajnos, a hírverés kicsi volt, a szervezők túl szerényen vágtak neki a munkának, talán maguk is viszszahőköltek annak sikerétől. Pedig ez a mozgalom több figyelmet, több propagandát érdemel. A Kisszálláson meghirdetett „Esztétikai év”-ről van szó. Az elnevezés furcsa és nem is szerencsés, nem fejezi ki a lényeget. Talán ezért nem is sikerült a start úgy, ahogy illendő lett volna. Inkább azt a nevet kellett volna adni ennek a mozgalomnak, hogy: — Éljünk esztétikusán! Életünk az esztétika tükrében Kisszállás nem nagy község, 4700 lakosa van mindössze. Valamikor egy olasz származású herceg uradalma volt, s a község lakosai csaknem valamenynyien az uradalom alkalmazottai. A tanácsházával átellenben ma is ott áll a „kiskastély”,' a herceg helytartójának, az uradalom főintézőjének egykori lakása, most pedig hamarosan általános iskolai kollégium. Dr. Kővári Gábomét, a helyi állatorvos feleségét kerestem fel. Ennek az esztétikai mozgalomnak ő a helyi elindítója, ő a népfront elnöke Is. — Nekem dr. Domonkos Imre művészettörténész cikke adta az ötletet. Ez a cikk a Művészet című folyóiratban jelent meg és arról szólt, hogy életünket minden vonatkozásban esztétikusabbá kell tenni. Ez a megfogalmazás így eléggé akadémikus, de ha a kérdést részleteire bontjuk, és kivetítjük a hétköznapjainkra, akkor rájövünk, hogy nagyon is jó ötlet. Dr. Kőváriné maga is művészettörténész. Elmondja, hogyan képzeli — Domonkos cikke nyomán — ennek a mozgalomnak a kiszélesítését. A körülöttünk levő világ: szőkébb környezetünk, lakóházunk, lakóhelyünk megszépítése, az emberi ízlés finomítása, iparunk termékeinek ízlésesebb előállítása, a képzőművészet, zene, irodalom, a sajtó, sport, társadalmi rendezvények, iskola, hivatalok — csak címszavak jóformán, de ezek mind, mind bevonhatók és bevonandók az esztétikusabb életért indított mozgalom területébe. A kicsiség: nagy dolog! A rég elfeledett herceg volt cselédednek falujában tehát múlt év végén ünnepélyes keretek között megnyitották az Esztétikai Évet. Mindjárt produkáltak is valamit: a Jánoshalma és Vidéke Földművesszövetkezet kiállította a legújabb és legízlésesebb bútorokat. A bútoivásárlási láz egy csapásra felszökött: ekkora kereslet a bútorok iránt sohasem volt Kisszálláson. Ez csak az első intézkedés, Más, további tervek is készültek. Már küszöbön volt a divatbemutató. Ám közbejöttek különféle akadályok, sem ezt, sem a későbbre — körülbelül január elejére — tervezett filmesztétikai tanfolyamot egyelőre nem lehet megtartani. Termésetesen később mindezeket pótolják, terv szerint. Kicsiségek ezek? Talán kicsiségek. Ám ezek a kicsiségek nagy dolgot jelentenek. Az ízlés fejlődését egészen alacsony foktól felfelé — ezt jelentik. A szebbnek, a praktikusnak, a jobbnak a megkívánását és kiválogatását. Népfront-munka ? Igen! — Sokat gondolkoztam azon, — mondja a szép fiatal asszony, hogy ez a munka „fekszik-e” a népfrontnak. Aztán rájöttem, hogy a népfrontnál alkalmasabb tömegszervezetet nem is találhatnánk erre a feladatra, így történt aztán, hogy közöltem elgondolásomat az országos központtal. Jónak találták, így mi a népfront nevében nyitották meg az Esztétikai Evet. De jó lenne, ha országosan is folytatódna ez a mozgalom. Hiszen folytatódni fog, nem kétséges, de mielőbb el kell kezdeni a nagyobb hírverést. Sok a tennivaló ezen a téren az egész országban. Nem elég csak úgy általában megüzenni a háborút a giccsnek. A legelső nyert csata az ízlés fejlesztésében fog megmutatkozni. Ez az egész majd láncreakciószerűen hat: egyik eredmény hozza magával a másikat. Szép parkokban szép házak, bennük csinosan bútorozott szobákban ízlésesen öltözött embeberek. akik jó és szép könyveket olvasnak, kultúráltan járnak szórakozni, megbecsülik a jót és messze űzik a rosszat. És ehhez nem kell sok. Ha az „Éljünk esztétikusán” mozgalom keretében megtesszük a magunkét, azzal nagyon sokat teszünk. Élesszük hát ezt a mozgalmat! Balogh József Vendégünk Ilse von Alpenheim Ilse von Alpenheim nevét a nyugati országokban jól ismerik. Ausztriában élt hosszú ideig. Zenei tanulmányait is ott kezdte. Mióta férjhez ment — a kitűnő Veress Sándor zeneszerző felesége — Svájcban él. Mit várhatunk a számunkra még ismeretlen művésztől? A Neue Züriche Nachrichten című napilapból idézünk: „Játéka egyszerre nyugodt és fölényes, fiatalos lendülettől és temperamentumos ritmustól áradó. Az összes technikai regisztereken uralkodik és e tulajdonságával fáradság nélkül oldja meg a legnehezebb feladatokat: a leghalkabb pianinótól a legférfiasabb hangzásokig”. Ilse von Alpenheim koncertjét február 2-án, kedden este 7 órakor a kecskeméti városi művelődési ház nagytermében hallhatjuk. H. N. latban könyörög neki: ne csinálj semmi bajt, drága aranyos kis masinám, gondold meg, ha itt valami hiba lesz, én világgá megyek... De a gép rohan. Egyenletesen dolgozik. Mint az előbb. Jani izzad. Mászik — szidja a gépet —, rossz nézni... Elaludt, vagy mi van vele? Rettenetes ez a lassúság, ez mindjárt megáll... Persze, mert az ő munkája van benne, mert a szegényt az ág is húzza, most ráér a masina, csak ballag... mindjárt itt lesz az öreg, és ha észreveszi, hogy mi történik itt... — Na, te? — hallja maga mögött Kátolyi hangját. Jani nyel egyet. Most meg fogja mondani. Mindent megmond! Többé nem lesz kis mafla. .. Lendíti a karját, hogy a tengelyre mutasson, és már formálódik benne a szó, hogy az enyém! — de Kátolyi, aki egy kicsit szórakozott (az esze még fönt időzik az irodában) elégedetten mormogja: — Na, ügyi? Mondtam, hogy mindjárt jövök: még a végire sem ért. Jani tehát nem mer szóland. Félrehúzódik. És onnan távolabbról bólogat, hogy igen, jókor van, még nem ért a végire... Azonban eközben mégis a végire ér. Kátolyi fölteszi a szemüvegét, vár egy pillanatig, aztán kikapcsolja a gépet, fogja a tengelyt* és pdahelyezá a pad-A Kecskeméti Konzervgyár 2. számú Gyáregysége bejáratánál nagy tábla fogadja a belépőt: „Jó munkával és több tanulással a szocializmus felépítéséért!” A mintegy ezer embert foglalkoztató üzem kívülről csendes, csak egy-egy teherautó berreg át időnként a kapun. Most nincs idény a gyárban. Mégis, ahogy Kocsis Lászlónéval, a szakszervezeti versenyfelelőssel felmegyünk a két emelet magas üzemrészbe, látni, hogy serény munka folyik. Télen sincs szünet — Itt például az almát konzerváljuk — mondja Kocsisné. Érezni a hatalmas, forró edényekből gőzölgő almaillatot. A fehér köpenyes asszonyok, lányok nagy része brigádokban dolgozik. Számos szocialista brigád is van már a gyárban. Az „édes” részleg egyik kiváló szocialista brigádja a hat főt számláló Balogh Imréné-brigád. A brigádvezető kedves mosolyú, barna asszony. Elmondja, hogy náluk mindenki 100 százalékon felül dolgozik. Egymást segítik, ösztönzik, jó a közösségi szellem. A konzervgyárban sokan jelentkeznek felvételre szakképesítés nélkül. A vállalatnál azonban tanulhatnak. Aki jelentkezik szakmunkás-tanfolyamra, az egyéves képzési idő alatt már mint betanított munkás dolgozik, ennek megfelelő fizetéssel. A tanfolyam foglalkozásait munkaidő után tartják. A szakmunkásoktatók a vállalat művezetői. A lányok elfoglaltak Az „édes” részleg ifjúsági brigádjaiban, például Varga Margit brigádjában viszont alig találni valakit. Most vették ki tanulmányi szabadságukat a vizsgákra. Négyen a Közgazdasági Technikum levelező tagozatán ra. És ékkor megmerevedik. Két tengely volt készen, most meg négy van, hát hogyan lett a kettőből négy? Háromnak kéne lenni... vagy nem? Dehogynem, a teremtésit. — Hű, az anyád! — kap észbe hirtelen, és Janira mered. — Te! A fiú arca csupa tűz. Most kéne odacsapni a padra: igen, én voltam! — és ha rossz, üss agyon! De nem tud, nem mer, csak nézi izgatottan, hogy az öreg mint ragadja fel azt a negyedik tengelyt, és mint vizsgálja, hol közelébb, hol távolabb tartva magától, és fogja a sublert és méricskél: és végigsimogatja, még tán meg is szagolja azt a fénylő acéldarabot. És akkor nagyot kiált: — Mit csináltál! Jani véli, hogy a csarnok teteje rogyni kezd lefelé. Mit csináltál! — Ö, jóságos ég, ha így kezdi az öreg, hogy mit csináltál... akkor baj van, nagy baj. Vége a világnak. Elfuserálta a tengelyt. Kész, nincs tovább... Kátolyi meg csak rázza a tengelyt az orra előtt, és kiabál: — Mit csináltál? Felélj már! Hát nem tudod? Egy tengelyt csináltál, szakikám! — a teremtésit, erre iszunk egyet hazafelé! Még az arca is kipirul az öregnek. Nahát, mi telt ettől a kis szeplőstől! Homlokára tolja a szemüvegét, és nevet, és mwtanulnak, egy pedig gimnáziumban. — Meg hát.., nálunk valahogy az a szokás, hogy a lányok télen mennek férjhez — mondja Varga Margit nevetve. — Ilyenkor kevesebb a munka, kisebb a kereset. A szorgalmas munkának és tanulásnak az eredménye: a Varga Margit ifi-brigád egyik büszkesége, Varga Istvánná tőlük került a laboratóriumba. Érettségivel jött a gyárba, szakmunkás lett és elvégezte a Közgazdasági Technikum egyéves kiegészítő tanfolyamát. így lett a gyakorlati munkában is jártas technikus. A „szugát”-részleg egyik ifjúsági brigádját Túri Istvánná vezeti. Tavaly júniusban alakult, s azóta jól összekovácsolódott a hattagú brigád. Szép eredményeket érnek el, közülük négyen tanulnak. Szorgalmas látogatói a munkásakadémia előadásainak is. A legjobbak — Ha a kiváló brigádokról van szó, nem szabad kihagyni Tohai Mária brigádját — mondja Kocsis elvtársnő, már egy másik üzemrészben. Sajnos, o'c most éjszakai műszakban vannak, így nem találkozhatunk velük. — Ez a brigád valósággal magával ragadja az egész konzervrészleget. Tavaly a KISZ VI. kongresszusának tiszteletére külön műszakot vállaltak. Kiváló eredménnyel dolgoztak, jutalmazásra is őket terjesztettük fel Amikor elhagyjuk a hosszú automatagépsort, a kijáratnál újabb szembeötlő felirat: „Itt munkamódszer-átadás folyik!” Munkaverseny, tanulás, munkamódszer átadás — mindezeknek motorjai a szocialista brigádok. Hreblay Jenő togatja a tengelyt az odasereglő embereknek: Hű, az anyját, mit csinált! Kuruc is kézbefogja a tengelyt, meg is méri a súblerrel, és tapogatja, és ő is azt mondja: — Hű, az anyád! Na nézd csak, a kis mafla! De már erre elkomolyodik az öreg. — Micsoda? Mi beszéd az, hogy kis mafla? Adok én nektek! És fogja a gyereket, és húzza az ajtó felé: — Gyere csak, megyünk a művezetőhöz. Gépet kapsz! Majd aztán megmutatjuk, szakikám, hogy mit tudunk! Jani ragyog. Homlokán és orrahegyén szinte világítanak a szeplők. Lépked az öreg oldalán, és valami nagyot szeretne tenni, valami elmondhatatlan nagyot. De nem jut eszébe semmi. De mégis! Zsebébe nyúl, cigarettát vesz elő, odakínálja Kátolyinak. Elfogadja-e? — mert még soha nem fogadta el. Elfogadja! Kivesz egyet a csomagból, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és amikor Jani gyufáért kapkod, az öreg rászló: — Hadd csak, ne pazarold. Itt az én öngyújtóm. És ő szolgál tűzzel a fiúnak. Dobozy Imre A KIS MAFLA II. A tengely forog a gépen. Fele van hátra, vagy már annyi sem: és csak forog, a kés sima, fénylő csíkokat hánt le róla, két perc múlva az anyag végére ér. Kátolyi nem jő. Mi legyen? Mi lenne. Végre is, nem olyan nagy baj. Egy kattanás, a gép megáll. Megáll... Elhallgat... De miért álljon meg? Miért? Jani az ajtóra pislog. Onnan kellene jönni a Kátolyinak, de nem jön. Hol marad? Hát nem tudja, hogy új tengelyt kell hefogni a gépébe? Senki sem figyel oda, az emberek el vannak foglalva a munkájukkal. Még húsz-harminc f ordulat... még tíz... Jani a kész tengelyhez nyúl, és beleszédül abba, amit gondol. Lehunyja a szemét. Érzi, hogy a tenyere csupa verejték. Csak itt volna az apja! — vagy Mihalik elvtárs, az iskolai műhely vezetője. De egyik sincs itt. Csak ő van, itt, egyedül, a kis mafla... Kis mafla? Janit elönti az indulat. Kis mafla! Ügy! Hát majd meglátjuk. .. És tölti magába, fújja, borzolja dühét, hogy el ne múljon: hogy egy csepp félelmet se érezzen, mert amit most csinál, még olyat nem látott a hetes műhely. Még nem! Kuruc odapillant, de csak úgy szokásból, már vissza is hajol a gépe fölé. Nem vett észre semmit. Jani sóhajt. Ha tudnád! — gondolja — ha sejtenéd? És kívánja most már, daccal, követelőzve, hogy sikerüljön, hogy mire a Kátolyi visszajő, már az ő tengelye forogjon a gépen. Az övé! Megméri a kész tengelyt. Nem remeg a keze. Hirtelen elmosolyodik: oly gyorsan, simán, egyszerűen megy minden: leállítja a gépet, kiveszi a megmunkált tengelyt, befogja az új anyagot, kapcsol: és rágyújt, fújja a füstöt, és nézi a kunkorodó acélforgácsot, mintha semmi sem történt volna. Pedig hát mi minden történt! Kiáltani tudna: emberek, idenézzetek! De nem kiált, és nem is mozdul. Eszébe jut, hogy még semmit sem csinált, még hibás lehet az anyag, és elpattanhat a kés, és mindenféle szörnyűség történhet. Ettől beléje áll a félsz. Kezével, szemével, idegével siettetné a gépet: forogj, rohanj, gyorsan, gyorsabban! És gondoVita Mátyási József költészetéről Március 21-én ünnepeljük a neves kecskeméti költő, Mátyási József születésének 200. évfordulóját. Mátyási és költészete újabban ismét sok vitára ad okot az irodalomtörténészek körében. Ezért a Kecskeméti V árosi Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya, a Hazafias Népfront és a Katona József Társaság a költő születésének évfordulójára tervbe vett ünnep-, ség keretében március 20-án vitát készül rendezni. A vitán részt vesznek a Mátyási munkásságát kutató helybeli és budapesti irodalomtörténészek, irodalomtanárok. Az ankéton az érdeklődőket is szívesen látják a rendezők.
