Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-21 / 17. szám
1!>65. Januar 81. csütörtök 3. oldal Minél több nehéz embert! Egy nagy film bemutatójára A kecskeméti Városi mozi egyik csarnokában néhány napja láthatók már a Nehéz emberek című film képei. Az előadásokra tóduló nézők érdekes módon reagáltak a szokásos sztárfotók, jelenetek helyére kitett, természetes egyszerűségű portrékra. Aki már hallott valamit „zengeni'’ a filmről, ilyenformán vélekedett: „Csakhogy nálunk is játsszák. Nagyon, kíváncsi vagyok.” Akik csalódottnak érzik magukat, mert nem a szabályos széppé, vagy rúttá sminkelt színészkedvenceket látják a kópiákon, elhúzták szájukat: „Biztosan valami brosúrafilm.” A filmet már látott emberek túlnyomó többségének „válasza” azonban a műre az öröm, a lelkes elismerés: „Végre egy film, amely nyíltan, nem buta demagógiával, hanem okos körültekintéssel, értelmes szenvedéllyel szól mindannyiunkat érdeklő társadalmi problémákról. A társadalom iránti mélységes bizalommal tesz közüggyé fontos gondokat...” Nem akarunk elébe vágni a film bemutatása utáni helyi, megyei visszhangnak. Az eddigiek előrebocsátásával csupán érzékeltetni szándékozunk, hogy a Nehéz emberek mondanivalói izgalmasak, a legnemesebb értelemben véve érdekesek. A Nehéz emberek szereplői az elmúlt évek legeredményesebb magyar feltalálói: Szabó István a görgős eke, Mohácsi Károly a csőkutas öntözés, Heller László a légkondenzáló hűtőtorony, Pál József a légpárnás köszörű, Strovszky István pedig « magas termelékenységű kondenzátor-tekercselő automata tervezője. A szövegkönyvet nem írták, hanem az ott születik szemünk előtt, fülünk hallatára, amikor a merész álmok megvalósítói maguk beszélik el újításaik sorsát, melyek itthon és Külföldön sok milliós hasznot noznak, könnyebbé teszik a munkát, előmozdítják a műszaki fejlődést. „Díszlet” a sebtiben fényképezett műhelyrész, szántóföld, tervezői, igazgatói iroda. De mennyi feszültség, alkotó nyugtalanság tölti izzóvá ezeket a helyeket! „Jó, most már elég!” — tiltakozhat valaki, aki még nem részesült a film egészséges, friss élményében. És folytatja: „Ezekről az emberekről olvastunk az újságokban. Biztosan fény, dicsőség övezi őket azóta, boldogságban élnek, hiszen zsebre vágták a szép nagy pénzeket. Magától értetődő, hogy ami a közjót szolgálja, amiben „üzleti fantázia” is rejlik, azon kapva kap az állam, minden értelmes ember. Mi van abban érdekes, hogy egy újítást, kezdeményezést bevezetnek? Erről filmet készíteni, elmagyarázni a technikai vagy gazdaságszervezési újításokat, vetítővásznon? Nem lesz az unalmas?” Hát ebben kellemesen csalódnak majd a gyanakvók is. A gazdasági, technikai, szervezési elemzések tömörek, frappánsak, s éppen azért lebilincselőek, mert a filmben megszólaló okos emberek, újítók, reformerek kitűnően meg tudják értetni, mennyire mindannyiunk ügyéről van szó. Mindenki megérti, hogy sokkal, sokkal nehezebb a találmányok, újítások, gazdaságszervezési ötletek elfogadtatása, még fokozottabban a bevezetése és gyakorlati alkalmazása, mint a természeti törvényekkel, az anyag titkaival való viaskodás, a gépek, berendezések konstruálása. Bemutatja a film, mennyi felesleges és oktalan harc kíséri a kész találmány sorsát, amíg a bevezetésére sor kerül. A kritikák egyöntetűen a butaságot, közönyt, szellemi „elhájasodást”, lustaságot, rosszindulatot tartják annak a láthatatlan — a filmben nem ábrázolt — ellenfélnek, mellyel a nehéz embereknek hadakozniok kell. Miért nehéz emberek ők? Mert az irigy, hiú, lomha, ostoba. mások bőrére megfontolt emberek előtt mindenki nehéz ember, aki valami újat akar, mást szeretne, mint ami megszokott. Az ő szemükben a nehéz emberek „mindig ugrálnak”, meggondolatlanok, mert kockáztatnak (arról az oldalról sosem vizsgálják az ügyet, hogy ami új, ismeretlen, ami még nem volt, bizonyos mértékben és körülmények között kockázatot is hord magában). Enyhén szólva — a begyepesedettek, elkényelmesedettek nem szeretik a nehéz embereket. Miért? Mert azok szüntelen tevékenysége, szenvedélyes hite fölfedezéseik, találmányaik, kezdeményezéseik hasznosságában veszélyes számukra. Legalább is ők veszélyesnek minősítik magukra nézve, mert őket is, szükségszerűen mozgásra, továbbhaladásra, cselekvésre, bátor, munkára „kényszerítik” a nehéz emberek. A film gyönyörűen megláttatja, milyen a mi társadalmunk emberideálja, hőse. A munkájával, hivatásával eggyé vált alkotó ember. Az igazi szabad ember, aki — miután mélységesen biztos abban, hogy amit létrehozott, jó, hasznos a köz számára — nem hátrál meg a harctól, ha a „butaság és közöny” közegében megfeneklik az ügy. Nehéz emberek az újra törekvők azért is, mert sokszor „túldirekt” módon csatáznak. Azoknak az embereknek sem „kenyere” ez a magatartás, akik az újítások útjába kerülő nehézségeket mindig nagyszerűen megmagyarázzák, szükségszerűségnek tüntetik fel a lustaságból fakadó tehetetlenséget. Ezek közé tartoznak a mindenre bólogatok, a „ne szólj szám, nem fáj a fejem” — „nem veszélyeztetem a prémiumom” — „ha nem avatkozom bele, abból semmi baj nem lehet, míg ha rosszul sül el.. ” és sok hasonló hazug elv hirdetői. Ezek igent intenek mindenre, csak nem cselekszenek, nem vállalkoznak, nem kezdeményeznek, — tehát felőlük minden maradhat a régiben. Sok felelős, előtt ezek a kedvesek, népszerűek, mert a kényelmes utak, a megszokotfság konzerválói. Még „elvileg” is igazolják őket a renitens, nyughatatlan, izgága újítókkal szemben, mert „arányt” állítanak fel: „Ott a feltaláló, a kezdeményező egymagában; — emitt mi kilencen vele szemben. Nyilván nekünk van igazunk, amikor nem vagyunk meggondolatlanok ...” Ha a lassúakkal, rosszindulatúákkal, a klikk érdekekért nemtelen eszközökre, megtorlásra, bosszúra, csendes fojtogatásra kész étdekbölcsekkel, az alkalmazkodni tudókkal szemben a „rossz viselkedésű” harcos embereket, nehéz embereknek nevezi a film, az előbbieket joggal nyilváníthatjuk társadalmunk nehezékeinek. A Nehéz emberek című film arról győz meg bennünket, hogy a szabad emberek, a merész fantáziájúak, az örök nyugtalanságban élő újat keresők diadalmaskodnak. Minél több nehéz embert várunk a gátra! Tóth István dós ember vagyok, egyetlen kereső. Megbántam no, azt hittem, hogy ő volt, biztos voltam benne, hogy ő. De most... — Tessék csak várni egy kicsit ... szpt most a lakatos. — Egy percig csak. Kérje meg a legényt, ne haragudjon. Aztán, ha megengeszteli, hát hadd menjen tovább! Ezt helyesli a várószoba közönsége — tán csak az az egy nem, aki az imént cigányozott. Az orvos bólint, tetszik neki is ez a megoldás, jobb ez, mint rendőrt idehívni. De már nem várta meg az elintézést. Bement a rendelőbe. A műbőrkabátos meg, kénytelen kelletlen, csakhogy szabaduljon — odalép Galagóhoz: — Nohát.., bocsáss meg, tévedtem. Nem kellett volna... Nem szól, nem mozdul; amaz meg mondja újra és most valahogy egész őszinte a hangja: — Ne bolondozz mán koma, mondd, hogy megbocsátol. Megbántam, igazán. A barna legény ránéz, megrázza fejét: — Nem bocsátók meg. — Látod, józan se volttá«. Felejtsd el, igazán! — Maga engemet tolvajnak címezett. Tudja meg, a becsületembe tört. Engemet az én munkatársaim Galagonyának BÜSZKESÉG II. — De, hát ez nem is a mi feladatunk. Az orvosnak egyszerre eszébe jut valami. Odaszól a kárvallottnak: — Mondja csak, ha mégse... Megnézte jól? — Ellopta kérem, csak ő tehette, mellette ültem — ismétli a vádat. — Azt kérdeztem* megnézte jól? — Hát idetettem, itt tartom, mindig itt, a mellényzsebemben. Az apámé volt, vigyáztam rá. — És odanyúl, kiforgatja sorra a zsebeit. Kifordítja a mellényzsebét is, és akkor a sebész, éles tekintetével, felfedez valamit. — Várjon csak, ember! Nézze, a maga zsebe lyukas! Máris hozzálép, odanyúl, erős ujjaival kutat, mintha beteg testrész baját tapintaná. Aztán nyugodt hangon, mint aki diagnózist közöl, kijelenti: — Az óra itt van, a bélésébe csúszott! Csend lesz, a mű bőrkabátos tévozán, restellkedve áll, s előhalássza ellopottnak vélt kincsét; a várakozók fejcsóválva dörmögnek. Az orvos nyugodt hangján mondja; — Most majd rendőrt hívunk. Én nem vagyok jogász, de úgy, tudom, a hamis vádért, rágalmazásért büntetés jár. — Ügy is van kérem... erősíti meg a lakatos — most egye csak meg amit főzött. Ezért szépen leültetik, barátom. • — Leültetnek engem? — mormolja, most már jóval csendesebben az ezüstóra tulajdonosa. — Ügy, ahogy mondja. Ezt nem ússza meg szárazon! Egy embert megütni! Egy beteget! — Egy cigányt... — mondja valaki a háttérben —, miatta mást becsuknának?! A főorvos, aki már úgyis bosszankodik, amiért feltartották, arra fordul, de nem látja, ki szólott, s így nem intheti le. Csak úgy magának mondja. — Cigáay, vagy nem cigány, ha ártatlan mit számít az? S még hozzá munkában szerzett harmadfokú égési seb. No gyerünk kötözésre... Vállon fogja Galagót, s tolja maga előtt a rendelőbe. — Ezt az embert meg igazoltassa a rendőr. Kérem szépen . -. Csalá'"„SOKSZOR FÁD A SZÍVEM^ k A TESTVÉREIMÉRT,, Osztályfőnöki óra. A szülök és gyermekek közötti kapcsolatról beszélgetünk. Arra a kérdésemre, hogy ki mit szokott segíteni otthon, ilyen választ kapok: — Én vizet hordok! — Piacra, boltba megyei — Takarítok... — Segítek mosogatni.. . Van olyan is, aki nem sokat segíthet, mert így kezdi: — Hát... én ... Imre hallgat. Intézeti gyenek. Amint egyre jobban belemerülünk a beszédbe, ő annál kisebbre húzódik össze a padban. Az arca csupa szomorúság. Az utolsó óra után a tanáriba hívom. — Neked nem élnek a szüleid, ugye? — Anyám él, de . .. — Nos? — Elhagyott minket. — Hányán vagytok testvérek? — öten. Mind otthonban él. — Édesanyád hol van? — Mikor apa öngyilkos lett, ő férjhez ment és elhagyott minket. — Férjhez ment? — Igen. Már háromszor. Most Kecelen él. — Elmesélnéd nekem az életedet? — Elmesélni? Ö, az nagyon sokáig tartana'! — Elmeséled? Mondd el, hogy történt minden! — ötvenben szüleiem, öten vagyunk testvérek, három fiú és két leány, Anyám a háztartásban dolgozott, apám tíz évig tsz-elnök volt. 1961 elején halt meg, egy szombat reggel. A vonat elé ugrott. Amikor felszedték ezt mondta: „A kedves feleségemet és a családomat sajnálom.” Nem tudja senki, miért tette. Én utoljára pénteken délelőtt láttam, amikor a disznókat drótozta. Azután elment a tanyára, elbúcsúzott az ottani ismerősöktől. Emlékszem, anyám is vele akart menni, de ő azt mondta: „Ne gyere, anyukám!” Éjjel hazajött, mi gyerekek aludtunk, ezeket anyámtól tudom. — Voltál a tanfolyamon? hívnak. „Szaki”, dolgozó férfi vagyok. Engemet csak barátaim tegeznek. És én találtam már tárcát, tele pénzzel, az öltözőben — és visszaadtam. Nekem becsületem van. Engemet i’yen gyalázatosságba keverni? Három családosat. Még lesz is egy, hát négy lesz, s azokat mind én tartom el. Dologból éltetem őket, non tolvajlásból. — No jól van, eleget beszéltél. Megbocsátasz-e, vagy nem, azt beszéld ... S közben már egy százforintost lobogtatott előtte. — Nem bocsátók meg... — kiáltotta Galagó. — És tegye csak el a pénzt, én azt el nem veszem! Az meg. miután zsebregyűrte a pénzt, még egyszer odaszólt Galagónak: — Hát igazán azt akarja, hogy becsukjanak? Ilyen boszszúálló ember maga? Utoljára kérem, bocsásson meg, szaki ... A magázásra felkapta a fejét, mely könnyes volt még — kikerekedett a meglepődéstől, egy kis felvillanó örömtől. — Jól van no... — mondta csendesen, megengesztelődve. — Hát akkor... Megbocsátok. Kezet fogtak. Aztán Galagó bement kötözésre. Barát Endre — kérdezte tőle anyám. — Nem is megyek, soha — ezt válaszolta ő. Sofőr akart lenni. Bambit kínált anyámnak. Altatót tehetett bele, mert anyám másnap reggel nyolcig aludt. Apám korán reggel elment hazulról. A rossz ruháját vette fel. Menet közben az éjjeliőrtől cigarettát kért. Mi reggel a szörnyű hírre ébredtünk ... Nagyon sírtam ... Nem tudtam megérteni... Ma sem értem... Miért tette? Tanácsi temetés volt, zenekarral. Oda akartam menni a sírhoz. Haraptam, rúgtam, négyen fogtak le. Azután is mindig vártam haza öt. Hittem, hogy egyszer betoppan majd. Ma már tudom, hogy soha nem jöhet... — És azután? — Egy ember járt oda hozzánk, aki külön élt a feleségétől. El akarta venni anyámat, de kibékült a feleségével és elment. Előtte nagyan sokszor nálunk volt. Megszoktuk, apánknak éreztük már. Amikor eljött elbúcsúzni, elhúzódtam tőle. Bebújtam a paplan alá, haragudtam, hogy elmegy. Anyám olyan szomorú volt... — Aztán? Hogy volt tovább? — Nem tudom, mi történt anyámmal. Kezdett elmaradozni otthonról. Volt úgy, hogy egész nap nem jött haza. Nem tudtuk, hol van. Én akkor már tizenkét éves lettem, legnagyobb gyerek. Mostam, takarítottam, főztem. Ha valamit nem tudtam, a szomszédoktól megkérdeztem. Egyszer kijöttek a tanácstól és elvittek minket, gyerekeket. Nagyon fájt, hogy anyám nem siratott minket, öt különböző helyre kerültünk. Pista öcsém később odakerült Faddra, ahol én voltam. Aranka, a legkisebb Szekszárdra, Marika Kisharsányba mert, Jancsi Hőszénre, mind nevelőszülőkhöz. Levelezéssel tartjuk azóta is a kapcsolatot. Később kértem a tanárokat, hozassák el Faddra Jancsit is. Így hárman együtt lettünk. Nagyon szereltük egymást. Írtam többször anyámnak: vigye haza magához a Jancsikát, sokszor sír itten, de ő még csak nem is válaszolt. Pityunak küldött pénzt papírba csomagolva, hogy ne mondja meg nekünk, de Pityunak jó szive volt, elosztottuk a pénzt. Megírtam neki, miért tesz kivételt a gyerekei között, és azóta nem is válaszol a leveleimre. Ennek már másfél éve. A nyáron, ahogy elvégeztem a nyolcadikat, kőműveseknél dolgoztam. Kerestem ötszáz forintot és elutaztam Kecelre. Oda ment férjhez harmadszor, egy tanyán élnek. Ez a mostani férje haraggal fogadott. Megfogadtam, hogy soha nem megyek oda többet. Hozzászoktam már, hogy nincs anyám. Marika húgomat szerettem legjobban. Nem tudom, mi van vele, hogy él? Kisharsányból otthonba került ő is. Jó lenne, ha mindnyájan együtt lehetnénk! Én még most is szeretem anyámat, nagyon rossz lehet neki is. Mégis csak az anyám ... Akárhogy is van... A nyáron idekerültem a nagymamámhoz, örökké dolgoztatott. És kiabált. Rossz volt hozzám. Otthagytam. Most otthonban lakom és ipari tanuló lettem szeptemberben. Jól érzem magam. Sportolni szeretek legjobban, meg olvasni. A KTE-ben tornázom. Jók a fiúk is hozzám, meg a tanárok is. Jó itt lenni. De azért sokszor fáj a szívem a testvéreimért. És sokszor gondolok még apámra is... ’Varga Mihály
