Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 14. szám
Egy akeaett ősbemutató a kecskeméti exínháttban a Dürrenmatt, Max Frisch-féle alkotók gondolatvilágával. Remenyik, az úttörő egy kicsit több is mint ők, ha kevesebb is tulajdonképpen mint amit ma várunk egy ilyen stílusú politikai szatírától, különösen mióta ismerjük Berthold Brecht nagyszerű örökségét. Be kell vallanunk kissé fájó szívvel, hogy a Brecht-i szellemesség szárnyalását úgyis hiába keressük, e kortárselőd most felújított művéók szinte tökéletes lefékezőjévé. A metronóm-szerűen egyforma időközökben bontott dialógus mögött a cselekvés kísértetiesen lassúvá, álmossá, merevvé formátlanodott és kirívóan előtérbe került Remenyik stiláris adottságainak korabeli bírálatban is gyakran emlegetett árnyoldala — a „túlbeszélés”, a gondolatritmus-szerű ismétlés gyakori alkalmazása.{_Afiatal rendező Mónos Attila, na részben érdekes és itt-ott szellemes megoldásokat is talált, egészében nem tudta összefogni anyagát. Emellett nem használt ki egy érdekes jelenetsort sem kellőképpen, azt a szimbolikus pillanatát a műnek, amikor a részvényvásárlók tarka csapata elvonul a néző előtt. Az élő emberek pantomimja helyett kasírozott díszletfigurák, óriásira nagyított, mozgó karú és lábú paprikajancsik torz gyószmenetét láttuk. A szimbolika tehát még e furcsa jelenettel is szegényedett, és a darab különös logikája folytán ezeknek az óriási pa/ ALIG TÖBB mint két esztendeje halkan, észrevétlenül távozott el az élők sorából Remenyik Zsigmond. Félelmetesen széles horizontú életművet hagyott örökül az utókorra és méltán bánthatja a bűntudat még ma is az olvasót, a könyvkiadás irányítóját, ha arra gondol, mennyi adósságot kellett volna letörleszteni e csendes, érdekes sorsú, hallatlanul felelősségteljes, széles látókörű alkotó művésszel szemben még életében. A kényszerű hallgatás éveiben is töretlen energiával dolgozott, ismerkedett fiatal művészek szárnypróbálgatásaival és aggódó figyelemmel igyekezett"rajta Tartani finom ujjait a bontakozó új magyar irodalom érverésén. Az indok tehát, hogy a kecskeméti színház a színpad ajtaját kitárja e méltatlanul mellőzött alkotó előtt — ha életében nem is lehetett, legalább a halála után megmutassa Remenyik Esigmond drámaírói arculatát is az utókornak, — tiszta és nemes. Annál is inkább kínálkozott bemutatásra ez a különös dráma, vagy inkább szatíra, hiszen sajátos hangjánál, tömény politikai ihletettségénél fogva különleges helyet foglal el színpadi művei sorában. Az egyik, még életében bemutatott műről a Kard és kockáról, vagy az 1943-ban színre került Atyai házról méltán állapítja meg a korabeli kritika summásan és egybehangzóan, hogy az szinte teljesen idegen a Remenyik-életmü alapvonalaitól, a polgárt, a henye és haszontalan életformát, a kapitalizmus embertelenségét bíráló író alkotói arculatától. A SAROKÜZLET 1936-ban, akkortájt amikor a magyar színpadokon diadalmenetét járta a felszínen járó, gondolatokkal csalfán bűvészkedő Herczeg Ferenc-féle színjáték, s amikor a dzsentri duhajkodását nézte rokonszenwel, vagy elaltatott öntudattal a kor színházi közönsége, Remenyik tudatos és kemény leleplezését, határozott és félreérthetetlen bírálatát adta a nemzetközi nagytőke embertelen kegyetlenségének. Hogyan is illett volna a bethleni-konszolidáció rózsaszínűre festett díszletei közé ez a komor, sötét és kegyetlen szatíra? _ Ma már érezzük, hogy Jtemenyik gondolatai egy tiszta szívű, szinte jövőbe látó polgár kritikáját hordozzák, látjuk művét szemlélve azt is, hogy az adott korlátokon ha formailag stilárisan át is tudott lépni, mondanivalójában a szocialista-avantgárd élességéig nem juthatott el. Mégis tisztelettel, levett kalappal kell állnunk a Brecht-i ihletésű, de a nagy német alkotó pályáját és látásmódját megelőző mű előtt, s ha tudjuk is, hogy a szimbolika megöregedett, nem eléggé telt, tömör és határozott a drámai szerkesztés, s ha akció nélküli szavalás tölti be a csaknem háromórás dráma jó kétharmadát — szemünk minden megerőltetés nélkül felkutathatja az érvelés politikai következtetésének egyezéseit a mai antikapitalista polgári kritikával, AZ ELSŐ felvonás szellemesen exponálja a szatíra sajátos mondanivalóját, atmoszférateremtő erővel mozgatja a kissé papíros ízű figurákat is, de sajnos a vége felé elfullad a hang. Kínosan hosszadalmas állóképpé merevedik a felvázolt történet, és szinte úgy érezzük, hogy több drámai mozzanat játszódik le a színfalak mögött, mint a tág színpad nézők felé forduló öblében. Az első felvonás után már megjósolható a darab kimenetele, szinte egyetlen fordulat sincs a befejező részekben, amely előre ne lenne látható. Az egysíkú alakok egyre halványodnak, végül aztán teljesen belemosódnak a szürkülő háttérbe. Nem kis fájdalommal kell megvallanunk: Remenyik szava, ez a bátor és szigorú szó későn csendült fel a kecskeméti színpadon. Éppen azzá nem tudott váni, amivé megírása pillanatában szeretett volna lenni — felhívássá, ébresztéssé, eszméltetéssé. Ezek az érvek már elhangzottak napjaink mostanában bemutatott politikai drámáiban, és nem egyben közülük sokkal töményebben, magasabb művészi íveléssel. A RENDEZŐ érezte is ezt. Az első felvonás sajátos légkörének felvázolásakor úgy éreztük még meg is találja a tolmácsolás helyes és művészi módszerét. A kissé erőltetett hangú szavalás a kimért és groteszk mozgatása a szereplőknek, a pantomim-szerű ellenpontozása a két pribék és a börtönből most kikerült geológus találkozásának — a furcsa és bizarr francia kocsmában — helyén valónak, érdekesnek tűnt. Később azonban ez a stílus béklyóvá vált, az egyébként is lassan csordogáló akcipfros alakokat a darab végén Is viszont kell látnunk. Az itt történt kurtítás a darabban egyébként is rendkívül károsan befolyásolta az előadás befejező részét. Sajnos, az előadás utolsó néhány percében még a rövid kis Brecht-i ihletésű song is elformátlanodott, mert a hangszóró talán felmondta a szolgálatát, talán túlságosan halkra volt állítva. Senki nem érthette az utolsó szavakat a részvényjegyzés (— de most már a Moran-féle szélhámostőkés újabb vállalkozásában kibocsátott részvények jegyzésének) ,.gyönyöreiről”. Teljesen elmaradt a darab végéhez írt utó játék is, melynek befejező szavaiban Lipps, a suta kis újságíró Remenyik egész keservét elmondja a főhős sorsán siránkozó papáknak és mamáknak: „Csúnya világ, csúnya világ!__ Sajnos, nem olyan időket élünk, amelyben a költők boldogulnának!.. A SZEREPLŐGÁRDA ha nem is tudott kibújni a rákényszerített mesterkéltség álarca alól, tisztes és elismerésre méltó munkát végzett. Szeretettel és elismeréssel kell szólni Pathó Istvánról, a börtönt-járt fiatal geológus szerepében. Szellemes és színészileg is igen értékes Fekete Tibor és Mezei Lajos két csirkefogója. Egyenlően jó teljesítményt nyújt kettős szerepében Jánoky Sándor, valamint Major Pál, a hajóskapitány megszemélyesítője, a fiatal Piroth Gyula, Forró Pál, a rendkívül dekoratív, emellett mélyebb ábrázolásra törekvő Dévay Kamilla. Baracsi Ferenc Moran szerepében, úgy érezzük, nem tisztázta kellőképpen, a nemzetközi fezőr Remenyik által eléggé világosan megrajzolt kettős arculatát. Kitörései eléggé erőltetettnek hatottak. Csinády István díszetei kitűnőek, a mű gondolatvilágával harmonizálók. Ugyanezt mondhatjuk Márton Aladár jelmezeiről is. Csáky Lajos Örömre késsen Sok únt panasz, sirám ma félredobva mind: hogy „négy fal között”, hogy „ittfelejtve,” — ne nyílj ilyen szavakra szám! Ősz szálaimra hópihék tapadnak szerelmesen, olvadtan lelkem mámorától, mert mámor ez: vesztett barátra lelni s per cet-faló — mohón minden zsebet kitömni lázzal. Mert mámor ez: hogy száz-illatú tavaszra lelsz e télben s karod kitárni nem kell biztatás; Sok unt panasz, sirám, JEQES VJTON Jeges úton mentünk végig, nyárfák szikráztak az égig. Apám nem szólt, pedig tudta: fagy lépett a lábujjunkra. Nyúl szalad a hóösvényen, sípolt az ég acélkéken. Vállamra nőtt zúzmarával léptem vágyaimon átal. Erdőt Toppantott az este, néma átkot szórt a fejsze. Aludni tért már a folyó. Padkán ülni lett volna jó, hallgatni a nénikéket, téli falut látni szépnek, várni, hogy fújják a lámpát s mesemadár veri szárnyát. Jeges úton elfáradtunk, lélegzetre nyílt csak ajkunk; párája még hull a fűre s nő a fű a világűrbe. Hatvani Dániel csépelt-kopott kesergés: hogy „itt maradtam ismét” — minek? Hisz nyitott ajtóm előttük bármily tágra-nyitva állt: kevés, közéjük — hisz enyémek ők, övék vagyok — menni, s tenni kell! Sok újralelt barát meghitt szavát őrzöm ma már, — és cserébe sok csépelt-kopott panaszt, fájlalt meg nem értést a tűzbe dobtam, hogy érezzem édes ízét Holnapunknak; s azt, hogy a Most se rosszabb! Varga Mihály Bozsó János: Ház a dombtetőn.
