Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-16 / 13. szám
1965. január 16, szombat 1 5. oldal MINDENNAP FOGLALT... aWÉ Elcsábítva és elhagyatva kel is ellátta hallgatóit. Az előadás végén a hallgatók Az ember a legviharvertebb cipőjét fűzze be, ha van mersze ahhoz, hogy ilyen téli latyakban a szabadszállási Művelődési Házat megközelítse. Még a főtéren is elnyeléssel fenyeget a sár, hát még itt, ahol a sarki falatozó előtt a minap is megfeneklett egy gépkocsi. Hiába, tipikus alföldi község ez. Földhöz lapult házai sokat mesélnek a kiskun múltról, ha az ember elidőzik bennük. Ám ha idézgetik itt a múltat tiszteletből is, meg néprajzi szándékból is gyakorta, a művelődési ház öreg falai között mégis inkább a sűrű jelen és a biztató jövő adja a beszéd témáit. Most is, ahogy „műsoron kívül” betoppantam a kicsiny igazgatói irodába, egy sereg fejtörő embert leltem ott. Néhány fiatal katonatiszt és talán ugyanannyi helybeli lakos dugta össze a fejét, hogy Vécsey Jenő művelődési igazgató vezetésével kiigazítsa, összeegyeztesse a fiatalság számára készített terveket. A honvédség alakulatai itt nagyszerű összhangban vannak a falubeli fiatalsággal, és a kultúrmunkában igen sokszor kisegítik, kiegészítik egymást. Hol a katonák jönnek el vendégségbe és egy kis szereplésre a községbe, hol megfordítva, a művelődési ház előadói, művészek és művészkedők keresik fel az alakulatokat. Ennek a barátságnak egyik eredménye, hogy a szabadszállási fiatalok számára, ha bevonulnak, már nem idegen a katonaruha. A művelődési ház műsora kisebbfajta füzetet tesz ki. A kultúrház állandóan üzemben van, úgyszólván reggeltől estig. Ha netalán itt benn szünetelnek is a foglalkozások, a könyvtárban vagy valamelyik tsz-ben, esetleg iskolában akkor is folyik valamilyen tanfolyam, akadémia vagy más előadás. Ilyenkor itt nagytakarítás van. Mert a sár miatt van mit takarítani. Ahogy a programot lapozgatom elsősorban az tűnik szemembe, hogy nagyon sok a gyermekek számára való rendezvény. — Igen, — mondja Vécsey Jenő igazgató, — sok szakköri foglalkozásunk van. Bélyeggyűjtő, báb, sakk, kézimunka, táncszakköreink itt tartják a foglalkozásokat. Itt gyűlnek össze az úttörők is rendszeresen. Filmvetítéseket, asztaliteniszversenyt is rendezünk. Aztán itt nézik meg az iskola-televízió adásait. Meg kell, hogy említsük Karikó János lelkes munkáját, aki a bélyeggyűjtőket vezeti, továbbá Szabó Endréét, aki a sakkozókat tanítja. De általában egész nevelőgárdánk szívesen vesz részt a művelődési ház munkájában. Ennek eredménye az, hogy a gyermekek úgyszólván otthonuknak tekintik a kultúrházat. De nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is otthonuknak vallják ezt az egyszerű, majdnemhogy ütött-kopott házat. Érthető, hiszen a TIT- előadások szabadszállási programját például lehet állítani a dunavecsei járás valamennyi művelődési háza és otthona elé. Szülők akadémiája, tsz-akadémiák, nők akadémiája váltják egymást. Meghallgattam egy tsz-akadémiai előadást a Mathiász Tsz-ben, ahol az előadás népszerű, de tudományos értékű előadásban taglalja a nagyüzemi szőlőtermesztést, s nemcsak mezőgazdasági, hanem közgazdasági ismeretekzóme az iránt érdeklődött, mikor lesz a legközelebbi előadás. Ennél jobb ajánlólevél aligha kell. A téli estéken igényli a kicsit megpihenő parasztság a kultúrát. Szabadszálláson azt mondják, valósággal issza, hatalmas lélekzettel fogadja be. Ebben nyilvánvalóan oroszlánrésze van a művelődési ház sokoldalú munkájának, vonzó programjának. Csak hát a viharvert külső, a tengersár miatt az amúgy is inkább szűknek bizonyuló Művelődési házra sok a panasz a községben. Pedig egyelőre távlati terv sincsen új hajlékra. De legalább a környéket, a hozzá vezető utcákat kellene . rendbe hozni. — Mostanában — mondja az igazgató —, csak egy függönyt kaptunk és 200 darab széket. Ránk férne egy kis felújítás. Nagyon kopottak vagyunk ... Balogh József SZICÍLIÁRÓL már annyi film készült, hogy a néző kételkedik: vajon, lehet-e erről a vad vidékről valami újat mondani? Pietro Germi a Válás olasz módra — című film kitűnő rendezője legújabb filmjével éppen azt bizonyítja, hogy lehet. Az Elcsábítva és elhagyatva — bár sok tekintetben rokona a szicíliai állapotokat ostorozó, vagy kifigurázó filmeknek — meghökkentőén egyéni stílusú, egyik elődjéhez sem hasonlító alkotás. A film az Ascalone család tragikomikus története. Helyesebben a tisztes, ősz családfő keserves veszőfutásáért, aki szinte a lehetetlenre vállalkozva próbálja elcsábított leányát botrány nélkül férjhezadni csábítójához. Komédia a javából. mondhatnánk, de Germi nem éri be azzal, hogy kinevetteti hőseit. Az ostobaság nevetséges, ám egy bizonyos határon túl már tragikus — és a rendező úgy érinti ezt a határt, hogy a néző nevet, de közben a torka összeszorul. Mert mit lát? Azt, hogy az erkölcsöt képmutatás pótolja és élet, szerelem, boldogság szeme láttára sorvad el, válik gyűlölt hazugsággá, mert ezen a tájon még csírájában folytának meg minden őszinteséget, tiszta érzelmet a társadalom és az egyház félelmetesen merev szabályai. AZ ÉLET, az érvényesüléshez szükséges jó hírnév errefelé a látszatok kétségbeesett őrzéséhez, tehát hazugságokhoz kötött. Nem is akármilyen hazugságokhoz. Hiszen nem elég, hogy a leány csábítója — a felbőszült atya tettleges meggyőzésének hatására — beadja a derekát és kitűzhetik az esküvőt. Látványosság kell, a nyilvánosság előtt megrendezett lányszöktetés, hogy utána Don Vincenzo — az apa — a bámészkodók előtt megbocsáthasson a „szerelmeseknek” és áldását adhassa frigyükre. A rendező érdeme, hogy a groteszk, hátborzongatóan nevetséges jelenetek mögött „felvonul” egy ósdi társadalom. elkopott, de kegyetlen előítéleteivel, emberi mivoltukból kivetkőzött élőlényeivel, divatjamúlt erkölcsi törvényeivel, csupa olyan jellegzetességgel, amelyek nemcsak Szicíliában, hanem máshol is megtalálhatók. A szereplők kiválasztása szintén a rendező érzékét dicséri. Kitűnő Don Vincenzo, a „Család és Becsület” szolgálatában „hősi halált” halt atya szerepében nemrég Magyarországon is járt Saro Urzi, aki ezért a szerepéért Páger Antallal közösen nyerte el tavaly Cannes-ban a legjobb férfialakítás díját. Az elcsábított fiatal leány alakjában Stefánia Sandrelli remekel. Szánandó es humoros egyszerre, a bukott és mégis ártatlan leány figuráját nagyon eredetien formálja meg. ÉRDEKES film. Megnevettet, elgondolkodtat, végül felháborít. Harsány bohózat, zord tragédia, gyilkos társadalombírálat. Kevesen tudják ezt úgy vegyíteni, olyan impozáns külsőben megjeleníteni, mint Pietro Germi, aki nem a tragédia eszközeivel, hanem nevetéssel öli meg, teszi ártalmatlanná a haladás útjában álló erőket, a saját ostobaságuk áldozatává váló embereket. Vadas Zsuzsa Tanuló családok A 'Nőtanács országszerte ankétokat szervez, amelyekre meghívják a dolgozó aszszonyokat, a férjeket, a nagyobb iskolás korú gyermekeket is, hogy tanácskozzanak az egyetlen napirendi pont fölött: módszereket, tanácsokat adnak egymásnak arról, hogyan segítsék a dolgozó asszonyokat, a családanyákat a továbbtanulásban. Hasznos a kezdeményezés, örömmel üdvözölhető az ötlet, hiszen a városokban és a falvakban mind több dolgozó nő ül ismét az iskolapadba, hogy folytassa hibáján kívül félbeszakadt tanulmányait, hogy megszerezze az általános iskola nyolcadik osztályáról, sőt a gimnázium elvégzéséről tanúskodó bizonyítványokat. De tudják azt is, hogy felnőtt korban, felnőtt fejjel nehéz tanulni, nagy áldozatvállalás ez a harmadik műszak; hiszen a gyárban, vagy a termelőszövetkezetben végzett munka után még a család körüli tennivalókat is el kell látni a háziasszonyoknak. És éppen ebben segíthetnek legtöbbet a családtagok, az apa, és a nagyobb gyermekek. Tréfásan, vagy komolyan, de nyilván az ankéton is szóba kerül, hogy le kell számolni végre azzal az elavult előítélettel, amely azt mondja, hogy a ház körüli munka csakis a családanya dolga. ft/ éget kell véteni a férfigőgnek, hiszen még ma is rengetegen fennhéjázva hirdetik: a főzőkanál forgatása, vagy a mosógép kezelése, szóval az a munka amit második műszaknak nevezünk, asszonynak való dolog, méltatlan a férfiemberhez. A segítségadás konkrétabb formában is történhet, mégpedig úgy, hogy az édesanyáknak a nehezebb iskolai feladatok megtanulásában segítsen a férj, segítsen az iskolázott gyermek. A megkésett egyenjogosítás következtében a legtöbb családban iskolázottabb a férj, mint az asszony, a férfi tanulása rendszerint a feleség rovására történt, hiszen míg a férfi tanult, a házi munkák zöme, a gyermeknevelés gondja-baja a feleség nyakába szakadt. Itt az ide je.viszonozni a szívességet, itt az ideje visszafizetni a kölcsönt. A nagyobb gyermekek pedig már megérthetik, hogy nekik is érdekük, ha segítenek a tanulásban. r J7" rdekük, hiszén a művelt, okos, iskolázott édesanya jobban meg tudja érteni a fiatalságot, s az ilyen édesanyát még jobban lehet szeretni... S. L. hók és emlékek Egy kijelentés — két anekdotát szül Móricz Zsigmond a Szépasszony kocsisa című darabjának bemutatója után az ő kedvesen ravaszkás. hunyorgatásával így szólt Nagy Endréihez: — Hát most megmutattam, hogy ha „olyan” darab kell nekik, tudok én olyant is! Mire a magyar kabaré megteremtője, a híres konferanszié az alábbi két anekdotával válaszolt: Elmaradt szimfónia Szép őszi este volt. fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház teraszán megláttam Kálmán Imrét, és melléje telepedtem. Két lábát előrenyújtotta, fejét hátraszegte, tömzsi szivarját jóízűen rágcsálta. Az imént jött a Vígszínházból, ahol végignézte a „Tatárjárás” sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle, és boldogan mondta: — Micsoda siker!... Sose mertem volna hinni! Ez a tüntetőén Mlobbantott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fenyegette, tehát féltékenyen válaszoltam: — Operett? Emlékezzék csak, Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal? Mert a zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai és erről beszélt ő is ifjúkori sétáinkon. Most fölényesen válaszolta: — Meglesz az is, csak éppen taktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniák. — Pénzt? Mire? — A pénz jó. Fölszabadítja a főt és szivet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat igazi szimfóniákat! — Nézze, Kálmán Imre... A múlt héten a redakcióbán lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú. Tizenkilenc éves. Bartók Bélának hívják. A tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája. És az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott bennünket, hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az embermentésnek, és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, micsoda dicsőség lesz számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a lányát zongorázni. Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként, és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel, Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában, és sok pénz forog kockán. Legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók Béla tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy dohos kenyeret és egy oldal szalonnát. Megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan: ami a szimfóniacsináláshoz kell! Tényleg lepipálta... Másik anekdotába kezdett Nagy Endre: — Ady Endre nem hagyott békén... Az ő furcsa, cigányosan alázkodó, önkínzó modorával folyton gyötört, hogy ő restelli azokat a pénzeket, amiket havonta Párizsba küldözgetek utána. Hiába írtam neki vissza, hogy azokat a pénzeket nem ingyen küldöm, bőségesen megszolgál érte, hiszen az új ver-: seit magam szoktam esténkint fölolvasni a kabaréban, és nagy sikerem van vele. Csak nem akart belenyugodni. Folyton azzal fenyegetett, hogy tud ő olyan kuplékat írni, mint Zerkovitz! Komolyan megijedtem ettől a fenyegetéstől. Elég bajom volt nekem magammal is azon a süppedős talajon: még csak az. kell, hogy Ady, az a gránittuskó ránehezedjék és időtlen időkre megbélyegezzenek, hogy én csábítottam oda! Komolyan megintettem, hogy nekem bizony kupiét ne írjon: maradjon csak az, ami volt... A magyar kabarénak örök dicsősége lesz, ha ő változatlan lelki öltözékével jelenik meg ott néhanapján. Nem használt az intésem. Néhány nap múlva levelet kaptam tóle Párizsból és büszkén közölte, hogy sikerült két kupiét írnia, legközelebb be is küldi és azt hiszi, hogy ezúttal még Zerkovitzot is lepipálta. Aztán megjött a két „kupié”. Az egyik volt: „Kató a misén”, a másik: „A párizsi lány”. Két kis remekmű, a legszebb, a legmélyebbre markoló versei közül való. És még kacér dicsekvéssel odaírta hozzá: — No mit szólsz hozzá? Ugye, hogy lepipáltam Zerkovitzot? Hát, istenem —tényleg lepipálta... (K. I.)
