Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-08 / 287. szám
I 1964. december 8. kedd A tanulmányi verseny eredményei Géderlakon Még a tanév elején történt. Gyűlést tartottak a géder- laki általános iskolában, amelyen a tantestület tagjai és a tanulók is jelen voltak. A gyűlés határozatot hozott a tanulmányi verseny megszervezésére. A verseny eddigi eredményeiről érdeklődtünk Illés László igazgatótóL — A versenyt az osztályközösségekre építettük — mondotta. — Ügy szerveztük meg, hogy minden héten ellenőrizhető legyen az eredmény. A feleleteket hét közben beírjuk egy füzetbe, ebből szofnbaton világos képet kaphatunk minden osztály munkájáról. Kiszámítjuk az osztályok átlagát, s az eredményt kifüggesztjük az iskola folyosóján elhelyezett versenytáblára. A legjobb osztályok eredménye piros táblácskára kerül. Ezenkívül havonta is összesítik az eredményeket. A legjobb osztály jutalma egy szép reprodukció. A képet a gyerekek bekeretezik, s az osztálytermet díszítik vele; Hogyan alakultak a tanulmányi eredmények? — Erősen csökkent az 1-es osztályzatok száma és az előző évekhez képest sokkal több a négyes, valamint az ötös felelet. Ha valamelyik tanuló gyenge osztályzatot kap, a többiek felelősségre vonják, illetve segítik a tanulásban. Nálunk ma már szégyen rosszul feleim, s ha mégis megesik, az egész osztály megmozdul, hogy az illető a gyenge feleletet mielőbb kijavítsa. A tanulmányi versenyt tehát érdemes volt megindítani. Ügy határoztunk, hogy további biztatásul vándorzászlót alapítunk, amelyet havonta a legjobb osztálynak ítélünk, s így a legjobbaknak a tanteremben is mindig szemük előtt lesz az elismerés. Részt vesz-e és hogyan a verseny szervezésében az úttörő- csapat? — Az úttörőik őrsi gyűlésen is megtárgyalják a verseny állását, a gyengébbeket az őrsön belül alakult tanulópárokkal segítik. Az őrsvezetők pedig az iskolagyűlésen számolnak be az eredményekről. A mozgalomban részt vesz ugyan az egész iskola, a verseny motorjai azonban az úttörőpajtások, akiknek elsősorban köszönhető, hogy a tanulási kedv, a jelenlegi kitűnő szellem kialakult az iskolában. Molnár János B. Aprilov: SZTÁRFOTÓ V an egy színész ismerősöm — Marin Limesei). Nagyon gyenge színész, úgyszólván senki sem ismeri. Egyszer filmezett, akkor is tömeg jelenetben. ~qyik napon azo-n- elhatározta: ak- i lép, hogy fel- ; :;ljenek rá. Elég volt a mellőzésből! Munkához látott. Vt járt a városban minden könyvesboltot, minden trafikot, minden pa- pirüzletet. — Marin Lun- csevről van-e fényképük? — kérdezte ahová betért. — Nincs — válaszolták. — Kár! Már csak ö hiányzik a sorozatból! — Talán majd néhány hét múlva. A z elárusítók “ jelentették az illetékeseknek: „Az utóbbi időben kitartóan érdeklődnek Marin Luncsov iránt. Sürgősen kérünk róla száz darab fotót." így aztán hamarosan ott díszelgett neves színészeink portréi mellett Marin Luncsevé is F ogalmam sincs, hány példányban adhatták ki, de azt, hogy mennyit vettek meg belőle, pontosan tudom. — Tízet. Valamennyit maga Luncsev vásárolta meg. A képernyő élőit Sokan és jogosan vetik a televízió szemére: Néhány műsorától eltekintve adós marad napjaink fontos, elevenbe vágó, de éppen „rázóssága” miatt nem érintett, vagy csak felszínesen vázolt kérdéseinek tisztázásával. Elemzésével és a kivezető út megmutatásával. Nem titok, hogy a cigánykérdés régóta foglalkoztatja nálunk a közvéleményt Mégis az utóbbi években alig akadt vállalkozó, aki őszintén, a tények alapos ismeretében széles nyilvánosság elé tárta volna a cigányság valóságos helyzetét, azt is megmutatva, hogy hol kell keresni a baj okát és mi a legfontosabb tennivaló. Nehéz és hálátlan feladat — mondhatnák sokan. Lehet-e érdemében foglalkozni vele és ha igen, érdemes-e? Lehet is, érdemes is. Ezt bizonyította Kende Márta szombaton bemutatott tv-filmje, az Ördögszekér. A nézők végre olyan kiváló riportfilmet láthattak, amely témaválasztásában, mondanivalójában és kifejezésmódjában érdekes, figyelemre méltó vállalkozás. Legjobban a film szenvedélyes hangja ragad meg. A bátorsága, hogy nem „cselezte ki” diplomatikusan a „kellemetlen” jelenségeket. Az őszintesége, hogy nem eltúlozva a végleteket, hanem a valóságos helyzetet ábrázolta. Szépítés nélkül, de nem reménytelen beletörődéssel, hanem nyomós érvekkel bizonyítva: Ha akarjuk, ha cselekszünk érte, akkor még innen, a putrik mélyéről is van kiút. Lehet, hogy a szigorú kritika talál majd hibákat Kende Márta filmjében. Például azt, hogy a film ritmusa szertelen, nyugtalanítóan hullámzó. Kérdés: Mi lett volna a jobb? Mértani kiszámítottság, éppen ezért hűvösebb hangulatot árasztó vonalvezetés, vagy ez a sodró, artisztikusan zilált, nyugtalan görbéket leíró lendület, amely tulajdonképpen nem is rendezői „kiagyaltság”, hanem a téma atmoszféráját még erőteljesebben érvényre juttató formai megoldás. Felmerülhet olyan vélemény is, hogy a cigánykérdés sokkal részletesebb, összetáncokból, bús hegedűszóból, tarka rongyokból összetákolt hamis cigányromantika kedvelői bizonyára csalódtak, és ennek csak örülni lehet. Nem romantikus színeire, hanem a cigánysors tragikumára utalnak a bevezető képsorok. A cigányság kialakulásának történelmi távlatát mutatják, rendeleteket, melyek eleve lehetetlenné tették, hogy bármely ország lakóinak közösségébe beilleszkedjenek. Mindig és mindenütt megbélyegezték őket fajtájuk, színűk, nemzedékről nemzedékre öröklődött, tehát megmásítha- tatlannak kimondott életformájuk miatt. Aztán gyors váltással a mába fordul a kamera. Szavak zuhognak. Gyorsan, vagy vontatottan, meggondolatlanul, vagy példákkal alátámasztva, néha humorosan, többnyire forrongó szenvedéllyel, sőt bántóan, mint tettebb a filmben érintett jelenségeknél. Igen, csakhogy ebben a filmben korlátozott idő alatt a lényegest kellett elmondani. Ez a legnehezebb. Kitapintani a fájdalmas betegség gócait, a lényeget kifejezni úgy, hogy az hiteles is legyen, megrendítő művészi élményt is nyújtson. Az ördögszekér hitelességét bizonyára senki sem vonja kétségbe. És, hogy a képek láttán sokan megrendültek, ez is túlzás nélkül állítható. A szilaj — Jő egészséget, hamari gyógyulást. Melyik iskolában is tanít? A gimnáziumban? Hát, ha nem haragszik érte, egyszer majd meglátogatom, ha a városban lesz dolgom. Igaz, még a nevét sem tudom. _ Karsai, Karsai Béla a nevem. Csak jöjjön, örülök neki. — Én se felejtem el, hogy együtt nyomtuk itt az ágyat. Meg aztán jókat is beszélgettünk. Gyorsabban telt az idő. És sokáig szorongatta a tanár kezét, a belépő Annuskának pedig egy cuppanós, öreges puszit nyomott az arcára, amitől az szegény fülig elvörösödött. Amikor elment. Küszöb úgy érezte, mintha üres lenne aszóba. Csak most látta, mennyire megszerette ezt az őszinte, nyílt szívű kis parasztembert. Annuska hallgatagon igazgatta a másik ágyat. _ Nem teszünk ide egyelőre se nkit. Még egy hét, s talán már maga is hazamehet — jegyezte meg csendesen. Küszöb úgy vette észre, mintha egy kis szomorúság is volna a hangjában. XX. Szabó Katica félénken kopogtatott be a kórházi szoba ajtaján. ......... _ Szabad? — nézett korul, s me gnyugodott, amikor látta, hogy csak egy beteg van a szobában. A bebugyolált fejű tanár látványa azonban mindjárt alaposan meg is ijesztette. Ne«n sok sebesültet látott még életében. Ha otthon az ujját elvágta véletlenül, képes volt elájulni, de még annál iS jobban kétségbe volt esve, ha mások szenvedését látta. Nagyon érzékeny kislány volt világéletében. Talán a háborús évekre eső gyermekkora tette, amikor olyan sokat rettegtek édesanyjával együtt az elkövetkező napoktól, egy-egy légitámadás hírétől, a légiriadóktól, s attól a kis vöröskeresztes laptól, ami szinte a háború utolsó napjaiban mégis megérkezett, s közölte a visszavonhatatlan ítéletet: „Szabó Balázs honvéd élt 32 évet, frontszolgálatának teljesítése közben hősi halált halt.” Hétéves volt akkor, nyiladozó értelmű kisleány, s a hír úgy a szívéig hatolt, hogy azóta is gyakran érzi azt a pici szúró fájdalmat, amikor bánat, szomorúság éri. S a mások bánatát sem tudja elviselni elérzékenyü- lés nélkül. Most Is el-elszorul a szíve, és gondolatban a fiúkat korholja, akik ragaszkodtak hozzá, hogy pont ő jöjjön el ide az osztály képviseletében. Mivel ő a legjobb tanuló az osztályban, és mégis, más, ha egy lány mondja el a jókívánságokat. Csak akkor engedett fel, amikor a nővérke mosolyogva hozta utána a virágot, amit az előbb a várószobában felejtett. De a nővér már el is tűnt, és ő itt maradt a virággal, ami csak pár szál melegágy! szekfű, de mégis kellemes illatot, s valami otthonias levegőt hozott a beteghez. Egy kis üres váza szomorko- dott az éjjeliszekrényen, azt megtöltötte vízzel és belehelyezte a csokrot. — Köszönöm! — fogta meg a lány kezét barátságosan a tanár, és hellyel kínálta. — Látja. így vagyok! Nem valami szép látvány, de ha igaz, a jövő héten már kisebb kötést kapok, s lehet, hogy nyolc-tíz nap múlva el is engednek. Az orvos legalább is ezt ígérte a mai viziten. De mi újság oda- künn? Na, meséljen, már. ne kéresse magát. Nekem egy kicsit még nehezen megy a beszéd. Elbánt velem az a ‘ickó. — Azzal is jól elbántak azután — mondta Katica, mintha vigasztalni akarná, s arcára halvány kis mosoly ült. — Meglesték a fiúk, és jól helybenhagyták. Pedig mindig fegyver volt nála, meg bandával járt. de egy este egyedül ment hazafelé a gyárból, ott !ázítottak mostanában. Szóval, ment a Csabáékhoz. mert náluk lakott, és egyszer csak megrohanta négy-öt fiú. és kegyetlenül elverték. Másnap a rendőrség is kereste a tetteseket, persze, eredménytelenül. A lömpeorrú pedig — így hívták a fiúk ezt az alakot — elment, odébbáilt, sürgős dolga akadt valahol. Karsai hunyorogva nézett a lányra, majd akaratlanul is ie- gezésre fordította a szót: — És te honnét tudod ezt ilyen pontosan? Kik voltak azok a fiúk? — Hát. ha nem tetszik haragudni, elárulhatom, habár ez titok, de a tanár úr biztosan tud hallgatni... — Sajnos —, nevetett a beteg köhécselve —, túlságosan is rá vagyok kényszerítve. — A mieink voltak! — súgta Katica, mintha attól félne, hogy a falnak is füle van. — De ne veket igazán nem mondhatok. Küszöb mosolygott. — Szóval meglesték. Képzelem. hogy meglepődött. Persze, Ott volt a Költi Pali, Sárkány Gyuszi, Kővári Pista, a haverok. .. — Pszt! Ne tessék. .. — ijedt meg a felsorolástól Katica, s a tanár nem is feszegette tovább a dolgot. — És Iván, vele mi van? — Szegény még mindig bent van a nemzetőrség cellájában. A rendőrséget is elfoglalták. Nemzetőrség van helyette. Nem tudom, Ivánnal mi lesz. Már küldöttséggel is jártunk ott, de nem akarják kiengedni. — A lány szemét elfutotta a könny. — Ügy sajnáljuk — szipogta, és zavartan törölgette a kibugy- gyant kis cseppeket. A tanárt sem lehetett becsapni, észrevette, hogy Katica nemcsak úgy általában sajnálja Ivánt, hanem annál is jobban, valahogy első személyben. Érdekes. idáig ez elkerülte a figyelmét, vagy talán ilyesmi nem is érdekelte azelőtt. — Tulajdonképpen hol búj- kált? Nálam is keresték, amikor elvitte a fegyvert. — Hozzánk jött el — hajtotta le a fejét Katica. — Tetszik tudni, az édesanyám ismeri a Romsics nénit és... — Értem. Jól tette, hogy oda ment, ott legalább nem keresték. A bőrönd is nála volt? (Folytatása következik.) 5. oldal az ökölcsapás. A kamera közelhozza, elénk nagyítja az arcokat. A „mi fajtánkbeliekét” (így fogalmazta meg egy alapjában véve jó szándékú, csak éppen a szó sérttő jelentőségének fontosságot nem tulajdonító brigádvezető) és a cigányokét, akik közül egy így tompította le a kategorikus meghatározás élét: „Hát igen, mi vagyunk az újmagyarok.” Mennyi rosszízű, a múltból „átmentett” előítélet, szemléletbeli eltévelyedés húzódik meg a szavak mélyén. Vádak hangzanak el — „A cigányok lopnak, nem dolgoznak, a cigány az cigány, azon nem lehet változtatni” — holott tények, statisztikai adatok győzhetnének meg mindenkit az ellenkezőjéről, csak ... kényelmesebb, egyszerűbb — még sokszor a humánus gondolkodású emberek esetében is — fontolgatás nélkül átvenni a cigányokról kialakult, többnyire megalapozatlan véleményeket. Az eredmény: Székpuszta füstös, nyomorúságos odúi, barázdált, keserű arcok, elhanyagolt gyerekek, emberek, akik hiába tiltakoznak sorsuk ellen, mert napról napra mindenütt ezt vágják a szemükbe: Ez nem ember... ez cigány ... „A hátunkon ott van a „C”- betú!” — legyintett keserűen a film egyik szereplője. A másik keserves filléreiből összetákolt házára mutatott. Öt forintonként kuporgatta össze az árát, de házat épített. Nem, nem a faluban! Ott nem kapott helyet. A falutól 300 méterre áll a magányos téglaház, mintha a cigányság számkivetettségének lenne a szimbóluma. Igazuk van azoknak, akik a cigányok életmódját törvényszerűnek, a fajta velejárójának, tehát megváltoztathatatlannak ítélik? A cáfolat Kecskemétről, a cigányváros putrijaiból érkezik. Teherautók indulnak a ledöntött vályogviskók volt lakóival, a városi tanács, az állam, valamint az új tulajdonosok 2000 forintjából felépült új, derűs házak felé. Micsoda boldogság, megilletődött öröm ragyog az arcokon. És a szavak is olyan fényesen, szent elhatározással csengenek: „Vigyázunk rá, rendben tartjuk ám, majd meglátják!” Szenvedélyes, őszinte hangú, igaz film az ördögszekér. Molnár Miklós, az operatőr gondos, szuggesztív hatású felvételekkel járult hozzá a sikerhez. Megrázó képsorokon mutatja be a putrik lakóinak embertelen élet- körülményeit, a vágyat, amely bennük él a szép, tiszta otthon, az emberi közösség után és azt, hogy önmagukban nem tudják ezeket a vágyakat valóra váltani. Ott, ahol segítőkezek nyúlnak feléjük, mint Kecskeméten, és ha az egész társadalom, minden ember összefog támogatásuk érdekében, kétséget kizáróan megtalálják a dolgos, rendezett életbe vezető utat. Kecskeméten 164 új lakás épül a cigányváros lakóinak. Nem külön városrészben, hanem szétszórva a többi lakóház között. Az idén decemberben tető alá kerül mind a 164 lakás, és ezzel az utolsó cigányvárosi putri lakója is szebb, emberségesebb környezetbe költözik. A lakásépítéssel még nem zárult le a városi tanács gondoskodása. Az új házba költözött családokról részletes adatokat tartalmazó kartont vesznek fel, amelyre folyamatosan feljegyzik életük alakulását és rendszeresen felkeresik, támogatják továbbra is, ha kell, az új életet kezdő családokat. Róluk és a még putrikban élőkért készült ez a film. Mondanivalóján érdemes elgondolkozni mindenkinek. Vadas Zsuzsa.
