Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-05 / 285. szám
I 1964, december 5. szombat 5. oldal Often év — hangjegyek között Kései kapunyitás RÖVID hírecske jelentette az újságban, hogy a kecskeméti munkásőrség zenekara bensőséges kis ünnepségen okleveleket és díszplaketteket osztott ki azok között a zenekari tagok között, akik hosszabb ideje szolgálják a munkászene és dalkultúrát. Tizenöt, húsz, huszonöt és harmincéves tevékeny múltakat jutalmaztak így. Volt azonban az ünnepségnek egy különösen kedves pillanata, amikor Jámbor Pál alezredes, megyei parancsnok Dankó Géza karmestert köszöntötte abból az alkalomból, hogy ötven esztendeje áll a munkászene és dal szolgálatában. Felkerestem Géza bácsit, hogy kicsit emlékeztessem erre az ötven esztendőre. Nem ment könnyen, nem akar az önnön dolgairól beszélni. Aki a hangjegyekkel él szövetségben, az így vagy úgy a művészet szolgája és mint ilyen, magában hordozza a szerénységet’. így Géza bácsi is. — Két polgárim van, abban az időben nem jutottam többre. Négy polgárival má” hivatalnok lehetett az ember. Én azonban zenész szerettem volna lenni. Így kerültem a szegedi katonazenekarba, ahol akkor Fi- gedy-Fichtner Sándor volt a karmester. Tizenötéves koromban lettem zenészinas. Nehéz évek voltak. Nekem, aki gyerekfejjel vállaltam a katonaéletet, különösen keserű volt a durva fegyelem. Az nem volt zenésznek való. Aztán elmondja, hogy tizenhét éves korában esküdött fel, mint a katonazenekar rendes tagja. Elvégezte a zeneiskola vonós és fúvós szakát. Húsvét- kor már hegedűn és Ész-trombitán játszott a zenekarban. Akkor már megvolt az első csontcsillagja is, „őrvezető úr” lett belőle hamarosan. — Hatvánöt tagú volt a zenekarunk és mi láttuk el a szegedi színházat is. Itt Alois Backora volt a koncertmesterem. Hálával gondolok rá, mert nagyon sokat tanultam tőle. Ahogy az első világháború kitört, a frontra kerültem, aztán hadifogságba. Csak 1919-ben kerültem haza. AZTÁN munkásesztendők következtek. Megint csak Szegeden katonazenészként, de a színházi zenekarban. Itt már koncertmester. Aztán a pécsi színháznál tíz esztendő. Ugyancsak koncertmester. 193S-ban került a kecskeméti ezred zenekarába. Azóta él Kecskeméten. Közben a második világháború viharos évei. Ezek rá, mint zenészre, súlyos megpróbáltatást jelentettek. Újabb katonai szolgálat, éhség, zaklattatás, majd út Nyugat felé. Aztán Szombathelynél elcsapták parancsnokukat és átállnak az oroszokhoz. ÖTVEN esztendő dallamban, muzsikában. Munkás élet; szorgalmas és értelmes. A kitüntetés után büszkén és boldogan mondja: — Dolgoztam. Becsülettel dolgoztam Ezt csinálom ma is. Szeretném a kecskeméti fúvós zenekart olyan nívóra emelni, hogy az egész országban komoly rangja legyen. A megyében már ismernek, sokat megyünk, mindenfelé. De még többet szerének. Szeretnem 'a minél többen jönnének ho. iink a zenét szolgáló emberek. Várjuk őket, hadd legyünk minél többen, hidd dolgozzunk minél szebben ezu'.c.n is. Balogh József Kecskeméten a Hunyadiváros épülő házrengetege között impozáns épület áll. A bejáratnál szerény réztábla, s rajta: Lőwy Sándor Iparitanuló Otthon. Az irodában Pál Gyula igazgató fogad. — Beköltöztek már a tanulók? — Sajnos, sajnos, nem — így a keserű válasz. — Szeptemberre kellett volna elkészülni, nemde? — Nem. Sokkal előbb. Májusban. S Pál Gyula ezután szép sorrendben elmond mindent: A mérgelődések, várakozások és bosszúságok egész tortúráját. Már a kezdés rosszul sikerült. Az ÉM Bács megyei Építőipari Vállalat egyhónapos késéssel kezdte a munkát. A befejezés már négy hónapot késett. Ennél is hosszabb volt azonban a sok hiba: 208 pontban sorolták fel a műszaki átadáskor a minőségi hibákat! És milyen hibákat! Ablakok, ajtók félig festve; használhatatlan WC-k, törött üvegtéglák, selejtes parkettázás, rossz ablakzárak. De minek soroljuk? Kétszáznyolcféle hiba! S mi történt ezután? Azt gondolná az ember, hogy egyszerű ez: Felsorolják, megállapítják a hibákat, megszabják a határidőt, s a kivitelező vállalat elvégzi a javítást. Nem ez történt! A határidő leteltével újabb műszaki átvétel, újabb jegyzőkönyv, újabb mérgelődés a megrendelő részéről: Egyetlen hibát sem javítottak ki lelkiismeretesen! Űjabb határidő. És a tanulók csalódása határtalan. Szeretnének már az új, modem, szép otthonban élni. Csaknem 7 millió forintba került. A megye legkorszerűbb tanulóotthona. Büszke lehet majd rá a város. — Csak ez a sok huzavona ne lenne — sóhajt a fiatal igazgató. Hisz a vállalatnak is 300 ezer forint veszteséget jelent. Ennyi a kötbér a késésért. — Hány személyes az otthon? A könyv és a két „imposztor” A mi rossz gyere- keink” — így emlegetik őket a kiskőrösi Petőfi Szakszövetkezet vezetői és gazdái. De szeretet sugárzik a szavukból, amikor Szabó Mihály- ról és Kiss Sándorról beszélnek. A „rossz” — becézés. Azt akarják vele érzékeltetni, hogy fiaik elevenek, mint a tűz — talpraesettek, életrevalók, minden körülmények közt megállják a helyüket. Mint az elmúlt hónapban is... A politikai könyvhónap első napjaiban a szakszövetkezet két fiatal traktorosa oda állt Szűcs Lászlóné, a párt- alapszervezet titkára elé: — Kérünk néhány könyvet. A tanyák között visz az utunk, a szomszédságukban dolgozunk, ott is igénylik ám a kultúrát... A fiatal, tevékeny párttitkár kezükbe adta a megrendelt könyvek egy részét. S pár nap múlva ismét az irodában voltak: — Elfogyott a készlet, „újítást” kérünk! Szó, ami szó, a két ifjú traktoros a könyvhónapra szánt műveknek több mint az egynegyedét adta el a tanyák népének — néhány nap alatt. — Hogyan csinálták? — kérdezzük tőlük, amikor útjuk éppen az irodára hozza őket. M agabiztos, erőteljes, ifjonti mosoly: — Nem nehéz a dolgunk. A tanyasiak már várják a betűt; azokkal pedig, akik még nem tudnák, hogy mi vagyunk a „motoros könyvterjesztők”, elbeszélgetünk, politizálunk, a közvetlen, baráti agitációnktól egyszeriben kedvet kapnak az olvasásra. — A jövőben is bizalommal számíthatunk rájuk — súgja Szűcs Lászlóné, amíg az „imposztorok’ az elnökkel beszélgetnek. — Már felajánlották segítségüket, közreműködésüket a februári mezőgazdasági könyvhónapra is!... C lelkes, önzet- ^ len „rossz gyerekeknek” van azonban sérelme, gondja, óhaja is. A szakszövetkezet vetéstervének maradéktalan teljesítése érdekében a lucskos, csatakos, esős időben is megállás nélkül, sokszor bőrig ázva dolgoztak. UE 28-as erőgépükre zárt vezetőfülkét szeretnének kapni. Óhajuk teljesen indokolt, s a vezetőség is a legmesszebbmenő- en támogatja. De — a gépellátó vállalat képtelen a megrendeléseknek eleget tenni, mégpedig azért, mert az idén egyátalán nem gyártottak vezetőfülkét. Állítólag jövőre hozzáfognak a gyártásához. Bizony ideje, hogy se a kiskőrösi Petőfi Szakszövetkezet traktorosai — se pedig társaik — ne ázzanak- fázzanak. c zabó Mihály és ** Kiss Sándor éppen a napokban tett fogadalmat: „Ha megkapjuk a fülkét, a tavasszal kétszer ánnyi könyvet árusítunk majd a tanyákon, mint az ősszel.” Jóba Tibor — Kétszáztizenhat. — Miért van itt ilyen hideg? — Rossz a szén. A hibák ellenére — gyönyörű az épület belül is. De: kicsi a betegszoba, nincs hely a takarítóeszközöknek, egy szoba kellene a tanulók bőröndjeinek, egy öltöző is valahol a bejárat körül, ahol az olajos, poros munkaruhát hagyhatnák a munkából jövő fiatalok. Erre viszont a tervezők nem gondoltak. A hálószobáknak a beépített szekrényekkel, a tágas-világos tanulószobáknak, a gyönyörű ebédlőnek, a hangulatos klubszobának, a fehér csempékkel kirakott hatalmas mosdóknak azonban nagyon lehet örülni. — Nagy öröm nekünk nevelőknek is ilyen munkahelyen dolgozni — mondja Pál Gyula. — Van-e elgondolásuk, tervük a kulturális életre? — Hogyne.. Sok. Már a régi helyünkön megalakult a rajkózenekar, színjátszóink is dolgoztak. Most szervezzük a rádiósszakkört, a modellező- és foto- szakkört, az énekkart, a képzőművészkört, s a TIT-tel közösen ifjúsági akadémiát is szervezünk. Csak legyünk végre már túl a költözködésen. — Mikor költöznek? — A jövő héten, végre, végre! Varga Mihály „Úgysem érti a gyerek-99 ? A Petőfi Népe november 12-i számában megjelent „Vigyázni kell" című cikkben olvastam, hogy egy értekezleten milyen „erős vitát kavart fel” egyes szülők helytelen gyermeknevelése. Arról van szó ugyanis, hogy az iskolásgyermekek nagy százaléka fáradtan megy az iskolába. „Ásít az órákon, figyelme szétzilált, felkészültsége hézagos” — mondotta az egyik pedagógus, aki statisztikát is készített arról, hogy a gyermekek többsége rendszeresen végignézi a televízió késő éjszakába nyúló műsorát. S ez — mint az értekezlet résztvevői egyhangúlag megállapították — komolyan fenyegeti a tanuló- ifjúság egészségét és iskolai előmenetelét. 26. — Hát eddig hol a fészkesfenében éltünk! — dörmögi András bácsi dühösen, és ijedten dugja a takaró alá a lapocskát, mert a nővérke kukucskál be az ajtón. _ Még nem ébredt fel! — ny ugtatja meg az öreg, majd miután odakünn elhalkulnak a léptek, a paplannal eltakarva, az újság böngészésébe merül. Ettől azonban nem lesz nyu- godtabb. A „Százezrek forró óhaja...” című vezércikk a helyi nemzeti bizottság megalakulásáról ír. de hogy kik vannak ebben benne, arról nem szól. „Az az idő még nem érkezett el. hogy megelégedéssel szemléljük az eredményeket!” — írják a cikkben, azután közük a Nemzeti Bizottság követeléseit is. amit az a kormányhoz intéz: ..Kossuth-címer. .. március 15... többpártrendszer... amnesztiát a felkelőknek... új alkotmányt.. alakuljon Független Nemzeti Magyar Kormány... — és így 15 ponton keresztül. Az öreg böngészi a sorokat. és rágcsálja a bajusza szélét. Forgatia az úisáeocskát. s lassan elönti az indulat, összegyűri a markába a papirost, és dühében az ágy alá hajitja. Aztán ijedten kap utána, a papucsával piszkálja kintebb. feltápász- kodik és a kis vaskályhába gyűri. nehogy felfedezze az orvos, hogy ilyen „nyugtatót” szed. — Essen belétek a ménkű! — Mindig csak a követelések. Az a legkönnyebb, követelőzni a gyerek is tud, meg rontani, de bezzeg építem, az aztán nehezebb. Uramisten, ki fogja ezt még egyszer rendbehozni! — és a fal felé fordul, úgy tesz, mintha aludna, mert az a sanda Annus nővér már megint kíváncsiskodik. Miért is nem hagyják itt békén az embert! A tanár közben ébredezik. Vizet kér. Ad neki egy pohárral. Rendes embernek látszik, habár a képes fele ugyancsak be van bugyolálva. Alaposan helybenhagyhatták. Talán berúgott, és összetörte magát. Áh, nem iszik az ilyen. Talán elütötték. Ez az, biztosan egy részeg sofőr ment neki. Most még azok is isznak, senki se vizsgálja őket. — Köszönöm — suttogja ha'- kan Karsai és erőtlenül ejti le feiét a párnára. „Hogy legyengültem” — állapítja meg inkább csak magának. — Majd rendbe jön — vigasztalja András bácsi —, itt mindenkit kireperálnak. Összevarrják, ahun kell, aztán kész. Olyan az ember teste, mint a fa, beheged, pláne, ha fiatal. Az öregé mán nehezebben. S nagyot hallgatnak mind a ketten, míg be nem jön a nővér, aki örömmel konstatálja a beteg javuló állapotát, és siet. hogy jelezze a fiatal adjunktusnak. András bácsi és az életbe újra visszatérő tanár csendes, párszavas ismerkedő, puhato- lódzó beszélgetésbe merül. — Aztán otthagyta ugye, az úton? — Kicsoda? — Hát a sofőr, aki elgázolta. Harsainak nincs kedve a nevetéshez, de úgy enyhén, szinte csak belülről, hosszú idő után először, elmosolyintja magát. Mit is magyarázzon itt most a másik betegnek, akiről azt se tudja kicsoda, micsoda. De rossz szándékú ember nem lehet, azt érzi a hangjából, megállapította a mozdulataiból, ahogy a vizet adta. s a vonásaiból. — Nem sofőr volt, hanem egy bokszoló. Az öreg gyanakodva néz rá, hogy talán tréfál, egy ilyen fehér, puha kezű ember, csak nem állt le verekedni egy bokszo- lóval? — A szobornál történt, leütöttek — teszi még hozzá a tanár. hogy amaz jobban megértse. — Maga volt az? — néz rá csodálkozással a szomszéd ágy lakója. — Nahát, ki hitte volna, hogy egy szobába kerülünk! Szóval maga az. Hát ha tudná, milyen neves ember lett magából a városban. Arról beszélnek mindenütt. — Ugyan. — Elhiheti, ha mondom, itt hallottam az elébb az izé, no. szóval a folyosón. Ott beszélték. Hogy milyen gazember volt az a pesti ficsúr. Nem akarom izgatni, de volt. aki magát is szidta, hogy minek áll oda pof... no, nem akarom szó szerint, szóval szavalni. De már csak ilyenek az emberek, van köztük kárörvendő is, meg gazember is. Még itt is van. a kórházban is. De a legtöbben nem azt mondják, de nem ám. Tudja, hogy még mindig ott van az a szobor? összefarigcsálták, de ott van. S aztán szét is szaladt a nép, mert lőttek Is... — Lőttek? Ki lőtt? Kire lőttek? — Küszöb fel akart könyökölni. de visszazuhant, alá- bicsaklott a karja. Felszisízent fájdalmában. — Ö, én marha, hogy felizgatom! Majd ad nekem az An- nuska. meg a doktor — igazította meg András bácsi a tanár feje alját. — Nem mondok semmit, ha idegeskedik. De ha rendesen viseli magát, mindent elmondok. [Folytatása következik.) Nos, ehhez nekem is, mint az izsáki kultúrotthon gondnokának, lenne néhány megjegyzésem. Otthonunknak is van televíziója, a műsornapokon sok szülő magával hozza iskolásgyermekét. Mi a meseműsor után felszólítjuk őket, vigyék haza a gyerekeket, sajnos, azonban legtöbbjük nem hallgat ránk, sőt nem egy esetben vitatkozik is velünk. Számtalan példával bizonyíthatom, hogy amikor 16 éven felülieknek való filmet, vagy színdarabot kötvetít a televízió, a szülők iskolásgyerekeikkel együtt nézik végig, mondván: úgysem érti’azt a gyerek! Tapasztalatból tudom, hogy — jobban érti, mint ők. Arról pedig külön is kell szólnom, hogy 10—12 éves gyerekek szüleik jelenléte nélkül néznék végig a tv egész esti műsorát — ha megengednénk. Nem nehéz elképzelni, milyen szülők lehetnek azok, akik nem kérik számon gyermekeiktől: hol voltak, merre csavarogtak a késő éjszakai órákig. Egyetértek a cikk írójával. Nemcsak a gyerekek a hibásak, a szülőkre is ráférne egy kis nevelés — tisztelet a kivételnek. Némelyikükben legalább annyi belátás lenne, hogy ne vitatkozna és nem sértődne meg. amikor szólunk neki, hiszen nem akadékoskodásból, hanem a gyerekek érdekében tesszük. K. J.-né Izsák
