Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-01 / 281. szám
1964. december 1. kedd 5. oldal A földben megbúvó borpincék környékén messzire érződik az erjedő must illata. A sürgés-forgás is elárulja, hogy az idén volt mit tenni a földeken, és van mit önteni a hordókba. Jól sikerült az idei esztendő, így mondják. Ezt mondja Szirányi Imre ne- mesnáaudvari iskolaigazgató is, akivel a népfront dolgairól beszélgetünk az irodájában. __ Az idén mindenki megtalálta a számítását. Annyi bort érlelnek a hordók, hogy több már egy csepp sem fér beléjük. Mázsaszámra, szinte „lábon” adták el a termést a gazdák. Ne mzetiségi község — teljes harmónia — Ez a község, — mondja az igazgató, aki egyben a népfront helyi elnöke is —. nemzetiségi község. A lakosságnak csupán 40 százaléka magyar, azok között is sok a betelepített. A többi német anyanyelvű őslakos. Kezdetben voltak bajok a különféle vidékekről idetelepített emberekkel, a sváb lakosság is visszahúzódott, de ma már teljes a harmónia. Semmiféle villongás nincs, a fiatalok összeházasodnak anélkül, hogy egymás származását firtatnák. A sváb lakosság számarányának megfelelően minden társadalmi és tanácsi szerv vezetőségében helyet kapott. Ez az egyetértés nagyon megkönnyíti a mi munkánkat. Elmondotta Szirányi Imre azt is, mint gondoskodnak a német nemzetiség megfelelő művelődési lehetőségeiről. Az óvodában német nyelvű részleget tartanak fenn, ahol az óvó néni saját anyanyelvükön foglalkozik a kicsikkel. Az általános iskolában hetente három német órát tart Fischer Lajos tanár. Ezeken az órákon irodalmi német nyelvet tanulnak. A bajai német gimnáziumba évente 4—5 nádudvari gyereket vesznek fel, és ezek mind megállják helyüket. Már van olyan pedagógus az iskolában — Heim Mária — aki az első német iskolában tanult. Etsberger Erzsi, aki most harmadik éves felsőfokú tanítóképne túlságosan gyorsan beszéljenek, mert akcentusuk kissé ismeretlen a számára. S szinte felvidámodott, amikor egész jól megértette szavaikat. Leültették, cigarettával kínálták, de nem fogadta el. Nem, sajnos, nem dohányzik. A szürkeruhás újságíró volt, fényképezőgép lógott a vállán, a másik követségi tisztviselő. A sötét ruhás, az idősebb férfi időnként udvariasan megikér- dezte: — Do you understand me? — Megért engem? — s barátságosan ve veregette a tanár fehér keze fejét az igenlő válaszok hallatára. Egy hivatalos írást szedtek elő. Magyarul írták. „Minek ehhez tolmács?” — gondolta Küszöb bosszankodva. Az állt benne, hogy a Belügyminisztérium illetékes osztálya engedélyezi a sorok felmutatójának, mint az amerikai követség tisztviselőjének, hogy az ország bármely részében a magyar dolgozó nép életéről — kivéve a katonai objektumokat — fényképfelvételeket készítsen. — És most mit akarnak fényképezni? — kérdezte nehezen leplezett idegességgel a rendőrtiszt. — Azt mondják, hogy értesülésük szerint itt is — mint másutt — felvonul az ifjúság, ezt szeretnék megörökíteni a sajtó számára. — Nagyon jól vannak értesülve — dünnyögött az ügyeletes rendőrtiszt — mondja nekik, hogy a BM-engedély alapján jogukban áll a fényképezés. „Kiváncsi vagyok, milyen a Hold” — MIT OLVASOL? — Hát... zős, ugyancsak ide fog visszajönni tanítani. Ahány lakos — annyi könyv A 300 személyes művelődési házban találkoztam Kovács Judit művelődési igazgatóval, aki az előző napi lakodalom maradványainak eltakarítása felől intézkedett éppen. Melcher Apollonia és Vogel Mátyás lakodalmát ülték itt tegnap. — Egyetlen tsz-ünk van — mondja Kovács Judit — a Kossuth Tsz. Igen jó a kapcsolata a művelődési szervekkel: Saját kulturális alapján túl 12 ezer forintot ad a művelődési ház fenntartására. A tsz anyagi helyzetére jellemző, hogy tagjai számára állandóan rendez kül- és belföldi társas utazásokat. M°st maga az elnök, Ha- rolyi Ervin küldött Várnából üdvözlőlapot a tagságnak, és a művelődés dolgozóinak. Persze, ha jól is mennek a dolgok, gondok azért vannak. Szűk és rossz, elavult a mozi. Öreg az épület, baj van a hanggal. Nem is szereti a közönség. A színházat annál jobban. Sokszor előfordul, hogy a nézők nem férnek be a terembe. A könyvtárat említem. El- mond.ja a művelődési otthon igazgatója, hogy a kötetek száma háromezer felett van, nemsokára minden lakosra jut egy könyv. A könyvtári könyvek 35 százaléka német, főként mesekönyv, amit a felnőttek is szívesen olvasnak. — Honnan szerzik be a német nyelvű könyveket? — Nagyrészt a Széchenyi Könyvtártól, és a Szabó Ervin Könyvtártól kaptuk. De kapunk ajándékkönyveket a Német Demokratikus Köztársaságból is. Nemzetiségi tánccsoport A nemesnádudvari Német Nemzetiségi Tánccsoport híre már túlnőtt a megyén, mert valamennyi németajkú vidéken tartott nagy sikerű bemutatókat. A Heim Mária irányítása alatt működő tánccsoport ruháit és felszerelését a Magyarországi Német Dolgozók Demokratikus Szövetségtől kapta. Ez a szövetség gondoskodik arról, hogy a tánccsoport eljusson az ország minden olyan vidékére, ahol németajkúak laknak. A tánccsoport összetételében bizonyos átmeneti zavart okozott az. hogy a fiúk nagy részét behívták katonának. Az iskolában azonban már nevelik az utánpótlást. — Milyen az érdeklődés a TIT-előadások iránt? — Sajnos, nem olyan, mint szeretnénk. Ennek oka a község lakóinak kétnyelvűsége. Jó lenne, ha a TIT német nyelvű előadókat is küldene. A község kulturális életével szorosan összefügg még, hogy a KISZ nemrégiben tartotta ünnepélyes vezetőségválasztó taggyűlését. Az ünnepélyre, amelyet vacsorával és bállal kötöttek össze, meghívták a szülőket is. A művelődési házban gyakran tartanak filmvetítést. Így legutóbb a Vöröskereszt mutatott be filmet a véradásról. Eredmény: 200-an adtak ingyen vért! A felszabadulási emlékkiállításra lázasan készül a község. Gellért Károly iparművész pedagógus amellett, hogy politechnikát és rajzot tanít az iskolában, vállalta a jubileumi kiállítás tervezését és kivitelezését. Beszélgetésünk elején azt mondta a művelődési ház igazgatója : — Ahol az anyagiak a lakosság körében rendben vannak, ott a művelődési munka is jobban megy. Valóban így van. Ez meglátszik Nemesnádudvar külső és belső képén. Balogh József — Dürrenmatt: A bíró és a hóhér. — Miről szól? — Nem olvastam el. Nem nekem való. Furcsa nevek vannak benne. Közelebb húzódik hozzám a pádon. Én a fiamat, ő az édesapját várja a téren. Nem jön zavarba. Felszabadultan, magabiztosan csendül a hangja. Kilenc éves. — Az előbb azt mondtad, nem neked való. Mi az hát, ami neked való? — Hát a mese. Én is tudok mesét kitalálni. — Mi a címe ennek az újságnak? — Tükör. — Hol vetted? — Édesapámé. Meg kellene ismernie ezt a nyílt tekintetű, komoly arcú gyereket. Gondolok egyet: — Azt mondtad, ugye, A bíró és a hóhér a címe annak, amit olvasni kezdtél? Nos, tudod-e, mi az: bíró? — Tudom. Lopást, csalást, ilyesmiket bírál el. — És a hóhér? — A hóhér? Az a régebbi világban a rossz embereket lefejezte. De ilyesmi már nincs. — Miért? Mit gondolsz? Gondolkozik. — Mit gondolsz: miért? — Mert a magyar nemzedék ezt nem engedi meg. Akkor az urak kezén volt Magyarország. — Azt mondod: a nemzedék nem engedi, hogy rossz emberek legyenek. Gondolkozz csak: a nemzedék nem engedi? Irodalmi estek, összejövetelek a Kecskeméti Katona József Társaság programjában A téli művelődési évad kezdete felélénkülést hozott a Kecskeméti Katona József Társaság életében is. December elejétől a tagok rendszeresen összejönnek pénteken esténként a városi művelődési házban, ahol a társaság klubhelyiséget kapott. Irodalmi esteket, felolvasásokat, vitákat rendeznek, s általában arra törekednek, hogy a megyeszékhelyen élő alkotók az eddiginél gyakrabban találkozzanak, megbeszéljék az irodalmi élet eseményeit, lehetőségeit, problémáit. Fontos pontja a következő hónapok programjának az írók fokozottabb részvétele a felszabadulás 20. évfordulójának megünneplésében. Az első összejövetelre az új klubhelyiségben december 4-én, pénteken este 6 órakor kerül sor. — Nem akadályozhatom meg — tette még hozzá, de ezt már csak a tanár számára. Az urak udvariasan búcsúz- kodtak, s invitálták a tanárt is, hogy tartson velük, elviszik a kocsival, legalább lesz, aki kalauzolja őket de Karsai finoman elhárította a meghívást, fontos teendőire hivatkozva. De — mint mondotta — biztosan lesz olyan, aki szívesen tájékoztatja őket a városban történtekről. Megvárta, míg odakint csendes duruzsolással megindul a követségi autó, s 6 is elköszönt. — Iván még nem került elő? — érdeklődött a tiszt. — Sajnos, nem, de ha ráakadnak, kérem... — Természetesen —■ értetté meg a kimondatlan kérést a másik —, ha még itt leszek a helyemen, gondom lesz a fiúra. S a tanár kérdő pillantását látva, még hozzátette: — Sajnos, nálunk is zajlik az élet, s nem olyan irányban, ahogy mi szeretnénk. Látta ezeket! Mint a keselyük a vadra. És ki adta nékik az engedélyt? Ott fönn valaki. Hált, ne is beszéljünk róla. Itt leszünk addig, ameddig csak lehet. S úgy szorította meg a tanár kezét, hogy az utolsó búcsúzásnak is beillett. Küszöb sajnálkozva nézett végig rajta. „Nincsenek köny- nyű helyzetben, de talán túlzott ez a rémlátás” — gondolata, amikor már ismét a tér felé ballagott, ahonnét zajos kiáltásokat, ünnepi szópoklatok hangos szaváit hozta a szél. XVII. A Hősök tere megtelt kíváncsi emberekkel. Legtöbben a környező úttesten álltak, ami olyan közömbös magatartást jelent a gyűlések idején. Elég közel van ahhoz, hogy mindent jól lásson az ember, viszont szükség esetén ha, netán a szónok elfeledkezik az idő múlásáról — szép angolosan egy kis mellékutcán le is lehet lépni. Most inkább az események óvatos mérlegelése okozta ezt a se hideg, se meleg állapotot egyeseknél. A rohan gászó, kiabáló rikkancsok — hogy honnét születtek ezek, amikor azelőtt csak a sarki bódéban árulták a lapokat — már minden újságot eladtak. Kihasználták a nagy mohóságot, ami az emberekben levő ideges feszültségből, a budapesti események utáni vegyes' érdeklődésből fakadt. Ki ezért, ki azért vette meg az újságot, ki a rend híveit várta, ki a felfordulásét. S volt, aki csak úszott az árral. A mai újságban is oly sok volt az ellentmondás, mintha két szerkesztő válogatta volna össze. Két különböző nézetű ember. Közli a lap Kádár János rádióbeszédét: — „Munkások! Kommunista elvtársak! Legyetek állhatatosak és szilárdak, védjetek meg a népi hatalom rendjét, szocialista államunkat, a dolgozó nép jövőjét.” De az első oldalon a beszéd mellett, nagybetűs cím alatt olvashatók a „Forradalmi Diákifjúsági Zrínyi Körének” követelései is, s ebben ilyen pontok: „A megyei pártbizottságból, a megyei tanácsból, a Népújság szerkesztőségéből és minden járási és helyi szervből azonnal lépjenek ki azok, akik az elmúlt években kampromitálták magukat, képtelenek a vezetésre.” Majd néhány ponttal odébb ugyanezt ismétli meg a legfelsőbb véze- tésről is. S mindezt szinte parancsoló hangon, mintha nem is Pesten, de a megyeszékhelyen lenne a kormány. — Legyen okos az ember — dümnyögi Czakó Balázs adóhivatali tisztviselő az újságot forgatva, és csendesen behúzódik egy kapu alá. Pedig a fia ott áll a hősök emlékművének talapzatán és átszellemült arccal olvassa a kunházi diákifjúság követeléseit. — Csatlakozunk a Zrínyi Kör sajtóban is közzétett pontjaihoz. Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását, a fakultatív nyelvoktatást, a Kos- suth-címer használatát, a bűnös rákosista vezetők azonnali lemondását. — Hurrá! — kiáltotta el magáit kórusban a harmadik osztály szavalókórusa, s a diákság köré gyűlt tömeg is enyhén fel- morajlott. Szeles Gyurika, a szövetkezet baromfifelvásárlója tört utat magának. A nagyszerű pillanattól megittasulva tolt félre mindenkit és fényes, új bőrkabátját kigombolva szónokolni kezdett. (Folytatása következik.) — A nemzedék? — A nép... — Mi az: a nép? — Az egész ország. Az összes ember. — S az urakról mit tudsz? Hallgat. Mit is tudna ő az urakról? Ám sürgetem, hátha: — Nos? — Azok a németek voltak. MEGLEPŐDÖM. Könyvekre, mesékre, családon belüli beszélgetésekre gondolok: milyen érdekes lenne tudni, hogyan került ennek az édesapját váró, szőke kisfiúnak a tudatába, hogy a németek voltak itt az urak. — A németek? Honnan tudod? — A Tenkes kapitányából. Most a Nagytemplom órájára pislant. — Fél kettő. Mindjárt jön édesapám. Autók suhannak el előttünk, s túl az utón sétálók nézegetik a kirakatokat. Ősz van. Egy ritka napfényes délután. — Csak német urakról tudsz? — kérdezem. — Nem. Magyar urak is voltak. — Mit tudsz a magyar urakról? — Fontosabb volt nekik a saját életük, mint a szabadság. Ezt Petőfi Sándor írta egy versében, a Nemzeti dalban. — Mi a szabadság? — Az... A szabadság? Az, hogy nem az urak kezén van az ország. Most a nép termeli a földeket. (Így mondja: termeli. Azt akarta mondani, gondolom, hogy műveli.) — Termeli? — Igen. Termeli a kenyeret. Vagyis ma már a gépek termelnek mindent! Már olyan gép is van, amelyik felmegy a világűrbe. — Mi a világűr? Tudod-e? — Hát a Hold. Meg fent a levegő. Nagyon magasan az egész messzeség. Az a világűr. — És milyen gép megy fel oda? — A rakéta. Az űrhajó. A szovjet űrhajós pilóták. — Csak a szovjetek? — Nemcsak azok. Amerikaiak is. De a szovjetek mennek fel a Holdba előbb. Édesapám mondta. — Legutóbb mikor ment fel űrhajó a világűrbe? — Nemrég. Jegorov. Meg másik kettő. Máskor már nő is volt fent. Valentyina Tyeresko- va. De ez a mostani a legjobb. Nagy. Három ember belefér. — Miért mennek az emberek a világűrbe? Mit gondolsz? — A bácsi nem tudja? Meg akarják hódítani a Holdat. — Te felmennél-e? — Fel. NÉZEM ezt a harmadikos gyereket. Arra gondolok, hogy húszéves koromban ültem először vonaton. Akkor láttam először várost, akkor hallottam először rádiót. Ez a kék-fehér kockás inges kisfiú, aki az Ének-Zenei Általános Iskola harmadikos tanulója, ez a fel- nőttesen mozgó, értelmesen társalgó kisfiú kilenc éves korában mindazt természetesnek veszi, ami nekem még csodának, izgató idegenségnek tűnt. Nekem távolinak, idegennek, varázslatos messziségnek tűnt a város, s neki természetesnek, megfoghatónak, szinte ismerősnek tűnik a világűr. Próbát kellene tenni: ezek a mai gyerekek előbb megértik a világűr fogalmát, mint, mondjuk a szegénységét. MÁR csak egy gyors kérdésre marad időm, mutatja, hogy jön az édesapja: — Azt mondtad, felmennél a világűrbe űrhajóval. Miért mennél fel? — Mert aki felmegy, az aranyérmet kap. — Csak ezért? — Meg kíváncsi vagyok, milyen a Hold. Varga Mihály ALKOTÓ BÉKESSÉG
