Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-30 / 304. szám

1964. december 30. szerda

5. oldal

Egy vaskút! kisfiúnak tapsolt a világ

Az ősszel októberben nagy érdeklődéstől kísérve megnyílt a nemzetközi gyermekrajz-kiállí- tás Prágában. A Csehszlovák Művelődés és Iskolaügyi Minisztérium, a csehszlovák UNES- CO-bizottság, a Képzőművészeti Szövetség és az INSEA (a művészeti nevelésügy világszervezete) által szervezett kiállítást a város központjában, a Hiber- tina szerzetesrend egykori temp- Lombából átalakított monumentális csarnokban rendezték meg 55 nemzet gyermekeinek 3000 művéből. Az érdekes kiállítás világszerte nagy érdeklődést váltott ki a szakemberek körében, akik az iskolán kívüli képzőművészeti nevelés helyzetének anulmányozására a világ minien részéből összegyűltek.

Az igen erős és népes „mezőnyben” komoly magyar siker született. Egy 13 éves vaskúti dsfiú, Császár Gáspár — Wein- räger Adolí ismert festőművész tanítványa — elhozta a második líjat. A kocsis és lova című •ajzával.

AZ eredmény, bár mindenkit neglepett, mégsem véletlen.

Felkerestük Vaskúton az ifjú nűvészt és mesterét, megnéztük i műhelyt, ahonnan a díjnyer- es rajz kikerült. Nyugodt lé- ekkel állíthatjuk, hogy ebben a léli kis községben valóságos cultusza van a rajznak, a képzőművészetnek. Gáspár már három éve rendszeres látogatója a körnek, amely Vaskúton külön, jól berendezett helyiségben dolgozik. A falak padlótól mennyezetig a gyerekek rajzaival borítva, mindenütt festőáll- ványok, ecsetek.

Weinträger Adolf úgy vall pedagógiai nézeteiről, mint aki mélységesen hisz munkájában, hivatásában. Nevelési módszereinek életrevalóságát, elveinek helyességét bizonyítja a kis Gáspár sikere is.

— November 22-én a Pedagógus Szakszervezet képzőművészeti tagozatának ülésén adták át az oklevelet és a gyönyörű, üvegből készült emlékplakettet Gáspárnak. Erre az alkalomra én is vele mentem, hiszen azelőtt még soha nem járt Budapesten. Az ünnepség után elvittem a múzeumokba. Nem tudott betelni a csodálkozással, egyik ámulatból a másikba esett látva a gyönyörű festményeket, rajzokat.

A fiút az iskolában találjuk. Egy rövid órára elkérjük a tanító bácsitól, hogy néhány szót váltsunk vele. Weinträger Adolf műtermében ülünk, s míg a mester szénrajzot készít tanítványáról, beszélgetünk a szőke, göndör hajú Gáspárral.

— Mit szeretsz legjobban rajzolni?

— Főleg dolgozó embereket — mondja gondolkodás nélkül, s kissé megilletődve, hiszen portré készül róla és most kattant el a fényképezőgép is Lohner László tanító bácsi kezében, aki

Amíg beszélgettünk, Weinträger tanár úr elkészítette Császár Gáspár portréját. íme a fiatal művész.

a szintén jó hírű vaskúti fotó- szakkör vezetője. Beszélgetés közben megtudom, hogy Gáspá- rék tízen vannak testvérek. Édesapja éjjeliőr, édesanyja pedig a termelőszövetkezetben dolgozik. Olyan emberek, akiket leginkább!) szeret rajzolni Gáspár.

— A családból készítettél-e már valakiről portrét?

— Lerajzoltam a nagymamámat. Mást még nem.

— Mi akarsz lenni, hová mégy továbbtanulni ?

i nyertes művet sajnos, nem tudtuk megszerezni, de itt egy másik: Szalmát vivő ember.

— Agronómus szeretnék lenni, s ha befejezem a nyolcadikat, Bajára megyek a technikumba. De a rajzolást nem hagyom abba — válaszolja és gyönyörködve körülnéz a műteremben.

Ilyen környezetben él, így gondolkodik az a vaskúti kisfiú, akinek Prágában, két hónappal ezelőtt tapsolt a világ. Igaz, hogy először, de reméljük, hogy nem utoljára.

Gál Sándor

Bajnai Tóth Laib* emlékezete

£j zűkszavú gyászjelentés kö- zölte a művészet ismerőivel és barátaival, hogy e hó elején a kecskeméti művészkolóniának ismét egyik értékes és érdekes egyénisége. Bajnai Tóth Lajos festőművész távozott az élők sorából 77 éves korában.

Bajnai Tóth Lajos alsóbb és középfokú tanulmányai után a fővárosban nyert művészi képzést. Majd Rómában járt tanulmányúton. Külföldi útjáról visz- szatérve Révész Imre kecskeméti művésztelepére költözött.

Először 1926-ban lépett szélesebb körű nyilvánosság elé műveivel. A Nemzeti Szalon abban az évben rendezte harmadik reprezentatív kiállítását Kecskeméten a „Céhbeliek” Magyar Képzőművészek Társaságának közreműködésével. Utóbbinak ez volt az első vidéki kiállítása. A kiállításon, amelyet az Iparos Otthonban tartottak, több mint négyszáz képet mutattak be a fővárosi és a Kecskeméti Művésztelepen élő neves művészek. Bajnai Tóth Lajos öt képpel szerepelt az országos érdeklődést kiváltó bemutatáson. Esti hangulat, Apai intelem, Tanulmányfej című képei és két hangulatos tájképe már akkor mutatták egyéni kvalitásait, a biztos mesterségbeli készség mellett a színek, tónusok harmonikus, poétikus hangulatot teremteni tudását.

1927-ben a Nemzeti Szalon

Budapesten mutatja be a kecskeméti képkiállítás anyagát.

Bajnai Tóth Lajos a többi

** kecskeméti nagy névvel — mint telepvezető Révész Imre, továbbá Benyovszky István, Prohászka József, Hagyik István — itt is együtt, egyenran- gúként ázerepel. Azóta sem maradt el a művésztelepieket érintő egyetlen kiállításról sem.

A felszabadulás után először 1947-ben találkoztunk műveivel a Katona József Múzeumban rendezett kiállításon. 1952-ben a művésztelep emlékkiállításán is ott voltak alkotásai. A Kecskeméti Művésztelep múltja című 1962. évi kiállításon a múzeum tulajdonában levő Cigányváros és Fiúfej című képeit láthattuk.

11 ár az előző kiállításokon és pályatársainak tárlatain is mindig ott láthattuk, ezen már hiába kerestük őt magát. Élete utolsó éveiben több fájdalmas csapás érte. Egymás után vesztette el tragikus körülmények között leányát, — aki szintén festőművésznek indult —, majd feleségét. A megpróbáltatások megtörték. Visszavonultan élt Kossuth körúti lakásában, ahol műterme is volt, s amelyet régebben sűrűn kerestek fel műbarátok, pályatársak és fővárosi műkereskedők. Mert Bajnai Tóth Lajos, bár a vidéken élő művészek közé tartozott, késő öregkorában, a művészetét ihlető környezettől távol is tudott maradandót alkotni.

Joós Ferenc

Nyomdába került Solt község monográfiája

Hosszú évek óta dolgozik dr. Nagy Béla általános iskolai igazgató Solt község történetének megírásán. A munka, mely a legrégibb időktől egészen napjainkig felöleli a község történetét, már nyomdakész állapotban van. A községi tanács vállalta a mű kiadásának költségeit. és mivel a dunaújvárosi nyomdával is sikerüli a megállapodás a monográfia előállítására, a tervek szerint a könyv jövő év április 4-ére készen lesz.

A mintegy kétszáz oldalas, tartalmas munkát számtalan fénykép és rajz illusztrálja.

Kun Mátyás, a Kalocsai Járási Tanács művelődési osztályvezetője

— A Kalocsai Járási Tanácsot kérjük!

— Itt Kun Mátyás művelődési osztályvezető.

— Hogyan készülnek a 20. évfordulóra?

— A jubileumi kiállításra központi irányítással készülnek a községek. Először a községekben lesz helyi kiállítás azután minden kiállítás anyagát behozzuk Kalocsára és itt együtt mutatjuk be.

— Hol voltál te, amikor az g zengett? — szólt közbe Ha- isi gúnyosan. — Ha nem tud- ád, akadt köztük olyan, aki elyetted is tett valamit. Né- ány valóban megérdemli, de ogy az összes? Marhaság.

— Ne kezdjünk vitát elvtárak! — vágott közbe Sziki erélyesen. — Ez itt most nem tag- yűlés. Katonai fegyelem van. '.arhátalomban vagyunk. Egyébént — fordult D. Kiss felé —

pártvezetőség úgy határozott, ogy amint lehel, kimész a épgyárba.

— Minek menjek én oda?

— El kell kezdeni a pártszer- ezését.

— Pont én?

— Hm, igazad van. Erre úgy itszik, nem vagy alkalmas, gy idő óta, mintha nem na- yon szívlelnének az üzemben, ízt is mondják, hogy mióta elittél a satupad mellől, nehezen imered meg az embereket, s öszönni is elfelejtesz. Majd az Igri elvtársat küldjük. Te pe- ig legjobb lesz, ha jelentkezel tt felvételre.

— De hiszen áll a munka.

— Éppen azért, hogy megin- uljon. El kell kezdeni. Első- orban a kommunistáknak kell lkezdeni.

— Le fognak köpni. A mun- ástanács telebeszélte a fejüket.

— Előfordulhat, de a kommu- istáknak még ezt is vállalniuk ell, ha a cél úgy kívánja — aondta Sziki, s ezzel a sápad- an, összeszorított fogakkal hallató embernek hátat fordított, a obbiekhez kezdett el beszélni.

— Kemény kis ember, de igaza van — súgta Halasi a mellette falatozó tanárnak. — Azt hiszem, ha rend lesz, néhány apróságért még rajtunk is elveri a port. Csak egyet becsülök benne, önmagához is ilyen kemény, nem kíméli az erejét. Sokszor nekünk kellett figyelmeztetni, hogy pihenés is van a világon. Derék ember, még ha nehéz is néha neki engedelmeskedni.

A százados az órájára nézett.

— Féltizenkettő. Kezdhetjük elvtársak!

A megbeszélés nem tartott tovább tíz percnél. A terv egyszerű volt és világos...

XXIX.

Hartai százados úr villája előtt kényelmesen álldogált a nemzetiszín karszalagos fiatal őr. Géppisztoly lógott a válláról, lassan fütyürészett, s a hátát a bejárat kőoszlopához támasztotta. Fáradt lehetett és álmos, vagy talán únta már az egészet.

A főutca felől hirtelen egy gyorsjáratú katonai külsejű gépkocsi kanyarodott be a mellékutcába, orrán — a gyér utcai világításnál is jól kivehetően — nemzetiszínű zászlócska lobogott. A kocsi csikorogva fékezett, egy katonasipkás egyén dugta ki a fejét a ponyvalap mögül, s ugyanakkor a túlsó oldalon egy civil ugrott le nagy lendülettel. Az őr még szólni sem tudott, máris rádörrent keményen:

— Itt lakik Hartai százados úr? A főparancsnokságtól vagyunk. Azonnal keltse fel. Riadó!

A legénykének nem volt ideje a gondolkodásra, szinte gépiesen mozdult az erélyes hang hallatára. E ekkor váratlanul egy pisztoly nyomult az oldalához, majd az egyik támadó lefejtette válláról a fegyvert.

— No, gyerünk! Zörgesd csak az ablakot, de jó erősen és kiabálj be, hogy riadó, a parancsnokságra hívatják a százados urat.

Az őr engedelmeskedett, a fegyver csövét még mindig az oldalán érezte. A hangja rekedt volt a félelemtől, de azért engedelmesen kiabálta el a parancsolt szöveget.

— Na, most öcsikém, te elsétálsz velünk — mondta az egyik fegyveres és pár pillanat alatt el is tűntek együtt a közeli utcéban.

Hartai százados úr már a kisajtóban volt, de még mindig a köpeny gombjaival bajlódott, a derékszíját pedig a hóna alatt szorongatta. Már bentről hallotta a gépkocsi zúgását, a motor dünnyögését, s most hirtelen szemügyre vette a járművet, amely ismerősnek tűnt előtte. „A megyétől jöhettek...” — villant át az agyán, de nem volt alkalma töprengésre. Fegyverek csöve villant előtte, s kemény szorítással fogták el a karját. „Csapda volt” — suhant át fejében a gondolat, s mivel mást nem tehettett, engedelmesen tűrte, hogy feltuszkolják az autóra, amely máris megugrott és a posta irányába rohant.

A járásbíróságot környező utcákat megszállták a fegyveres karhatalmisták. Még nem nyomultak a ház közvetlen közelébe, a megadott jelre vártak.

A nemzetőrség szolgálati szobájában megszólalt a telefon.

— Itt Hartai beszél! — hallotta az ügyeletes a százados inmerős hangját. — Te vagy az, Gyurka? öregem, nagy baj van, a játszmát elvesztettük. Az épületet teljesen körülzárták. Engem is lefogtak. A parancsukat közvetítem. Aki leteszi a fegyvert, szabadon távozhat, különben páncélosok és aknavetők rommá lövik a házat. Engedelmeskedjetek. Nincs értelme az ellenállásnak. Kádárék átvették a hatalmat.

— Csak egy fél tucat ember van odabent — fordult a háta- mögött álló századoshoz Hartai, miközben egyik kezével megtörölte gyöngyöző homlokát, a másikkal pedig a helyére tette postai telefonkagylót. — Maguk túlságosan felkészültek. Azt hitték, hogy mi olyan erősek vagyunk? Ugyan. Higyjék el. hogy én magam is csak kényszerből csináltam az egészet. A gyerekek is unják már a banánt. Se pénz, se posztó, csak a folytonos szolgálat...

— Hagyja kérem, ez minket egy csöppet sem hat meg. Különben is, nincs vesztegetni való időnk! — dörrent rá Bodó erélyesen. Nem szerette a gyáva embereket, különösen, ha katonaruhát viseltek. Na, gyerünk! Maga megy be elsőnek az épületbe.

(Folytatása következik.)

— Hallottuk, pályázatot is írtak ki.

— Igen, a járási tanács, a honismereti szakkörök számára. Helytörténeti és néprajzi munkákat kértünk. Továbbá szorgalmaztuk a dűlő- és községnevek összegyűjtését. Ez 11 községben már megtörtént. A hely- történeti pályázatról már eredményt is tudok mondani. Első díjat !kapott Harmath Lajosné hajósi nevelő „Hajós régen és ma” című munkájáért. A második díjat Beros Ferenc drágszé- li tanácselnök kapta, „A kapitalizmustól a szocializmus kapujáig” című munkájáért. Fehér Zoltán bátyai tanár „Bátyai krónika” című művét külön jutalmaztuk.

■— Mi újság a tsz-ekben?

— Olvastuk a Petőfi Népe cikkét a tsz-ek kulturális alapjának a felhasználásáról. Ehhez szeretnénk pótlólag elmondani, hogy a mi tsz-eink el nem költött kulturális alapja 1964 fordulóján 1 700 000 forint volt. De az idén sem lesz kevesebb c „megtakarítás”, összehasonlításul hadd mondjam el hogy a kalocsai járás kulturális költségvetési terve (művelődési házak, könyvtárak stb.) 1 163 000 forint.

— Mit adnalk a tsz-ek a művelődési házaknak?

— Összesen harmincezer forintot. A többit vacsorák rendezésére, szociális segélyre és egyebekre fordítják. Ami megmarad, azt átviszik a jövő évre Ez így nincs rendjén. Ezért örültünk a Petőfi Népe cikk