Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

— Hogy miben látom az iskolareform jelentőségét? — ismételgeti egyre zavartabban az újságíró kérdését az öreg. joviális arcú tanár. — Miben is?... Miben is? ...

Vidám, virágkék szemét szinte mentegetőzve felejti egy-egy pillanatra a válaszra váró riporteren. Mintha ezt mondaná: ■„ Ejnye, ejnye, fiam! Ugyan miért éppen rám gondoltatok ezzel a nyilatkozatkéréssel?”

Feje egészen belepirosodik az igyekezetbe: Hogyan is kezdje? Nem leli helyét a fotelban. Kövér, rövid ujjait pocakjára fekteti. aztán tehetetlenül széttárja kezét. Feláll, végigsímítja gyér fehér haját, tesz néhány apró lépést előre, megfordul, vissza — aztán csak ennyit mond.

— Hm...

Majd mint a diák, aki komoly felelet előtt a plafont nézi, vagy maga elé mereng, ő is nyugvópontot keres szemének a tanári szobában. Tekintete gyorsan végigsiklik a könyvespolcokon, az üvegablakos iratszekrényen, a fémes zengéssel ketyegő tokos faliórán, a kollégák kabátjaitól tarkálló ruhafogason át a hosszú, aranybarna asztalon magasodó, kék dolgozatiü- zet-halmokig. Végre megállapodik Szókratész fehér mellszobrán.

Futólag átvillan emlékezetén, ami százszor, ezerszer eszébe jutott, valahányszor az ókori görög filozófus portréjára nézett: sehogyse képes csúnyának látni ezt az arcot. Annyira megszépíti a belőle sugárzó kedves-ra- vaszkás, nyugtalanító, vizsgálódó értelem, vesékbe látó emberség.

— Hm... hm... — hallatszik egyre vidorabban. Ebből már kitetszik, hogy az ősz tanár megtalálta a klasszikus nyelvek mesteréhez méltó, stílusos indítást az interjúhoz.

Elkomolyodik. Vigyázva veszi le vastag keretes szemüvegét, az erős lencsét közel viszi a keze ügyébe eső dolgozatfüzet vignéttájáhóz, fejét hátrább biccentve olvassa a ráírt nevet. Aztán a pápaszemet ráteszi az irkahalomra.

— Ügy került most maga elém ezzel a kérdéssel — kezdi oldalt, lefelé nézve —, mint ahogyan Szókratész állította meg egykor az embereket az agorán vagy a sikátorok lépcsőin. Keresztbe tartotta előttük görcsös botját, s feltette egyszerű, világos kérdését a leghétköznapibb problémáról. Adta a tudatlant, puhatolózott, ellenkezett, ironizált, addig-addig faggatta hallgatóját rávezető módszerével, míg az maga mondta ki az igazságot... Gno- thi szeauton! — Ismerd meg önmagad! — ezt állította követelményként embertársai elé... így vezette rá őket, hogyan bányásszák ki önmagukból a mélyebben rejlő értékeket.

— Maguk, mai újságírók, jó újsírta magát, mert Marci még mindig nem adott életjelt magáról.

Készültünk az ünnepre. Amit lehetett, beszereztünk. Vettünk egy kevés szaloncukrot, megvettük a fenyőfát is, meg a gyertyát és néhány csillagszórót. Matyi bácsi valahonnan előkerítette a régi díszeket.

DECEMBER 24. Beesteledett. A hó vastagon borította a háztetőket. Igazi szép karácsonyeste volt. Csenevész fácska. szegényes díszek. De béke! —

Megvacsoráztunk. Igaz, inkább csak én ettem, mert a két öreg ült egymás mellett szótlanul, s maguk elé meredtek. Talán a régi karácsonyesték emléke jutott az eszükbe, amikor még együtt volt a család, s itt volt Marci fiuk is.

Egyszer csak Matyi bácsi hangja törte meg a csendet. Énekelni kezdett. „Pásztorok, pásztorok ...” Mély hangja betöltötte a kis szobát. Vele énekeltünk.

ságírók — nyújtja meg a szót az öreg — bizonyos vonatkozásban korunk Szókratészei...

Némán, jelentőségteljesen pillant a riporterre. Ez pedig elpirulva használja ki a röpke szünetet.

— Ne tessék engem magázni, kedves tanár úr — kéri rekedtes hangon.

Beszteri tanár úr szemében mosoly villan a közbevetésre. Hangja melegebbé, közvetlenebbé válik, mikor folytatja.

— Tudod, fiam, . hogy az ilyen magamfajta vén filológus akadozva beszél már a ti időtök gyakorlatias példáival. Ám megpróbálom. Annyit azért kérhetek tőled, ugye. hogy ahol túl

kólán, majd a rendelkezésünkre álló alapítványokból — ösztöndíjjal az egyetem felé. így voltunk Kohárival is.

Ezért döbbentett meg annak az egyik kiváló dolgozatnak mélységes pesszimizmusa ... Képzeld, fiam ez a Kohári — csaknem gorombán — azzal kezdte írását, hogy semmi értelme sincs annak, ha a tanárok olyan szegény gyerekekkel, mint ő — pályaválasztásról iratnak. Majdcsak nem lázadó keserűséggel vetette a tanárok szemére, hogy őt is milyen lehetőségekre dobják ki az életbe. Nyolc éven át hiába tanult kitűnően, érettségi után vége szakad a nagy reményeknek.

suta leszek, ne jegyezz a noteszodba. Jó?

Meg se várja az újságíró félszeg — „Ugyan mór, tanár úr”- ját, hanem újból a görög bölcs szellemdús szobormásában elmerülve kezdi „meséjét”, ahogyan jelezte.

— Volt nekem sok ezer tanítványom harminc esztendős tanárságom alatt. Bárhová tekintek ebben az ősi gimnáziumban, minden ablaknál, minden pad- ban, a lépcső lekoptatott fokain lelki szemeim elé tűnnek a régi diákok... A mai gyerekek mögött is.

A sok száz eminens tanuló között egyre különösen emlékszem. Valamikor a második világháború alatt végzett. Még a pusztítás kezdetén. Végig kitűnő volt minden osztályban. Nyolcadikos korában már úgy számolt vele a tanári kar, hogy az iskola büszkesége lesz majd az egyetemen.

Akkoriban magyart is tanítottam annak az osztálynak, és érettségi előtt pár hónappal dolgozatot írattam a gyerekekkel. „Pályaválasztás előtt” - ez volt a címe.

A riporter ceruzája egy pillanatra felhagy a jegyzeteléssel. Kissé* talán ed is színbelenedik az arca az utolsó szavaknál. Aztán abba is hagyja az írást, fejét lehajtja, úgy figyel a tanárra.

— Két dolgozat sikerült kiemelkedően, folytatja, Kohá- rié, nevezzük így. akiről beszélek, és egy másik jeles tanulóé, egyik kollégám fiáé ... Kohári egy kis foltozó szabó fia volt. ... És ha ti forró elviségetekkel hajlamosak vagytok bennünket, öreg tanárokat „en bloc” osztály elfogultsággal illetni, jusson eszetekbe az is, hogy kevés kivételtől eltekintve — sok Ko- hárit segítettünk át a középisÉppen befejeztük, amikor az utca felől motorberregés hang-; zott. Néhány pillanatra rá nyílik a kapu. Az öregek felkapták a fejüket: Vajon ki jöhetett? De már tárul is a konyhaajtó, s alig hittünk a szemünknek: széttárt karokkal ott állt Marci. Katica néni odarohant' és csókolta, simogatta és újra csókolgatta, ahogy csak anya becézheti meglelt fiát.

Ditelján Mátyás bácsi állt és nézte őket. Amikor végre megszólalt csak ennyit mondott:

— Marcikám... aranyos Marcikám... megjöttél?! Karácsony van ... Karácsony este ...

— Apóm! Ezért hoztak haza

a tovórisok — mondta Marci, és az ajtó felé intett, ahol két

szovjet katona állt, szélesen mosolyogva. — Már hetek óta

velük vagyok.

GYÖNYÖRŰ szép este volt.

Felszabadult országban. 1.944 karácsonya.

Mezei István

Hogyan tanuljon ő tovább egyetemen. mikor szegény szülei abba is belerokkantak, míg a középiskolát kijárta? Az egyetemre jobb ruha, cipő, nagy beiratkozási díj kell. De elveheti-e tovább is öregei szájától ezeket a költségeket? Hagyhatja-e magára sípoló tüdejű, asztmás apját, megfáradt, tűrő-szenvedő anyját? Mert ha csak egymagáról volna szót. mit se számítana négy-öt évi szűkös, aszkéti- kus élet. Ebben mór van rutinja, hiszen neki tanítványokat kellett vállalnia, hogy valamit enyhítsen szülei gondján ... Hiszen neki a kislányokra sem volt szabad úgy gondolnia, időt „pazarolnia”, mint a tehetősebbeknek ...

Jobb lett volna, ha tanárai már az első gimnáziumi osztályokban felvilágosítják az élei; kilátástalanságáról. Tovább nem tanulhat. Mit ér a kitűnő bizonyítvány? Neki keresnie kell, az öregekről gondoskodni. Fizikai munkára gyenge, más választása nincs: bekönyörgi magáit a városházára írnoknak. Annak biztosan felveszik, mert szép írása van ..,

Kohári a dolgozat második felében a jövőjét rajzolta meg. Apjához hasonló, horpadt mellű, szikkadt, érgörcsös kezű ember lesz. öreg kora is köhácse- léssel telik majd, poros iratállványok tövében. Vaksi szemmel hajol a nagy, hideg iktatókönyvre, és elszorítja mellét az ócska iratok fullasztó szaga, ijedtében belekapaszkodik majd a kabátja ujjúra húzott, gumikorcos klott könyökvédőbe. Az ..úriemberség” jelvényébe..,

Elhatároztam — sóhajt az öreg tanár —, hogy mind a két sikeres dolgozatot felolvastatom szerzőikkel az osztály előtt.

Takács, a másik eminens, csillogó képekkel festette meg, hogyan formálja majd át szülővárosát, amikor megszerzi az építészmérnöki diplomát. Az ő útja símán vezetett az egyetem re — szüleinek szép vagyona is volt. Vakációit az ország szebbnél szebb tájain, a népi és modern építészeti stílusok tanulmányozásával tölthette — már gimnazista korában ...

Tehát szerettem volna, ha megismeri az osztály a két élet- szemléletet ... Nyolc év után ekkor követte el az első engedetlenséget az én Kohári fiam. Falfehéren, a reszkető hangok mögött is halálos elszántsággal jelentette ki: „Tanár úr kérem ... Ha fel kell olvasnom a dolgozatot, ebben a percben itthagyom az iskolát... Ki ért itt meg engem?”

így a felolvasásból nem lett semmi. Először történt meg velem is, hogy a tanári tekintély, rovására — engedtem. Alig tudtam kimagyarázkodni az osztály előtt, mi lett volna a célom az írások nyilvános bemutatásával ... Az, hogy sejtsenek meg valamit az élet igazságtalanságairól a jómódú vagy konszolidált viszonyok között élő gazda- és középosztálybeli gyerekek ...

Kohárinak elég nagy ösztönCsaknem riadtan rázkódik meg, mikor az öreg tanár hirtelen odatotyog a magas irat- szekrényhez. Kinyitja az alsó ajtók egyikét és valamit kivesz. Talán remeg is egy kicsit a hangja, míg visszafordultában beszéli.

— Nem hiszed el, fiam, hogy így volt? Meg is mutathatom neked azit a dolgozatot Itt van, tessék — nyújtja át a fakókék borítású füzetet a riporternek. Az meg úgy nyúl érte, olyan bizonytalan a keze, mintha vonakodna átvenni.

— Te... te „Kohári” — erőlteti a fehér hajú tanár a szigorúságot. — Ilyen újságíró vagy? Te jössz hozzám véleményért az iskolareformról? Vidd el ezt a dolgozatot, hogy pontosabban írd meg belőle a riportot...

Akkor kerestem meg neked, mikor meghallottam, hogy tavaly doktorálták a bölcsészkaron. Régen vártam, hogy felkeresel. .. Nézd csak meg. írott kitűnőt adtam rá akkor. El is felejtetted megnézni, úgy el voltál keseredve. Emlékszem, igen, jól látom ma is: ki sem nyitottad. Ügy volt előtted egész órán, ahogy kiosztottam ... Tudod, milyen címet adnék ennek a riportnak? írd csak a noteszodba: „Furcsa mese egy diplomáról ..

Tóth István

A bagós

bosszúja

«

I smerősöm körülbelül há- rom évvel ezelőtt leszokott a dohányzásról. Nem hiába mondják, hogy tolvajból lesz a legjobb pandúr, mert azóta mélységes megvetéssel sújtja, sőt, kíméletlenül üldözi a nikotin rabjait. Szurka-piszkáihoz az eszmei alapot a sajtóban nap mint nap megjelenő donányzás elleni cikkek szolgáltatják. Ha végképpen kifogy az érvekből, úgy látja, hogy a tüdőrák, az érelmeszesedés lehetősége nem ejti kétségbe kellőképpen a „bagóit”, akkor pocakjára csap, és fejéhez vágja cáfolhatatlannak vélt bizonyítékát:

— Látod barátocskám? Itt az erő, az egészség. De te, a napi két doboz cigaretta mellett, ezt sohasem érheted el.

M evallom, idegesít, ha né- pes társaságban hátba püföl, majd — szánalommal vegyes megdöbbenést mímelve — jó hangosan így szól: Szegény fiú. Igazán rossz bőrben vagy. A zakódon is átlátszanak a bordáid. Hányszor, de hányszor mondtam neked, hogy hagyd abba a füstölést.

Régen készülök rá, hogy alaposan visszavágok a jóindulatburokba csomagolt szurka-pisz- káért. És a bosszú ideje néhány nappal ezelőtt végre elérkezett.

A társaság középpontjában most is ismerősöm állt. Bal kezében tucatnyi sonkás szendviccsel rakott tányért egyensúlyozva, tele szájjal mesélte, hogy az anyósánál, vidéken, hízik már a jó kis mangalica. Újévre levágják, és akkor kutya legyen, ha meg nem eszik ültő helyében másfél méter sült kolbászt. Mert amióta a dohányzásról leszokott, neki olyan, de olyan étvágya van, hogy még.

[Megvártam, amíg szokása szerint rengő pocakjára csap, aztán bodor füstfelleget fújva mellé léptem. Már száján volt a „szegény barátom...”, de csendre intettem. Hanyag mozdulattal előhúztam belső zsebemből az újságot — napok óta hordtam alkalomra lesve — és olyan hangosan, ahogy csak nikotinban pácolt tüdőmtől telt, felolvastam a piros ceruzával megjelölt hírt:

„Az angol statisztikusok szerint a normálisnál 15 kilogrammal nehezebb pil- gárok élettartama HM 28 %-kal, a 25 kil WfSWB túlsúllyal rendelke- zők élettartama pe dig 58 %-kal röv debb a rendes te>- súlyú emberekénél.

díjat szavazott meg a tantestület az egyetemi induláshoz. Nagyon csodálkoztunk azonban, mikor megtudtuk, hogy jogasznak ment. Nem az ő adottságaihoz szabták az egykor cinikus lelkületet, furfangos tülekedést, „gyerekszobát” kívánó jogászi pályát, melyen attól függött az igazi karrier, tud-e nagyvilágia- san viselkedni? Egyik rendkívül tehetséges, szegény tanítványom egy országos bank titkárságáig felverekedte magát. Pályája amiatt tört derékba, hogy egy fogadáson a rákevésre szolgálj villát vette fel a süteményhez, és a mellette ülő grófnő megkérdezte a szomszédját: „Ki ez a faragatlan paraszt?”

Az egyetemen már nem tarthattuk a kezünket a mi Kohári Jóskánkon.

Karácsonyi vakációban akadtam vele össze a városháza titkárságán. Soványan, könnyes, dacos szemmel lépett kj a polgármester szobájából. Elfehére- dett, amikor szinte összeütköztünk. Menekülő pillantásából látszott, legszívesebben elkerülne. — Szervusz, Jóska! — üdvözöltem aggódó örömmel, ő csak a száját mozgatta, hang nem jött ki a torkán.

Végül is ernyedten hagyta, hogy leültessem magam mellé a plüss pamlagra. Kérdezősködtem, mi járatban van? Azt hittem. ezzel könnyítek ismeretlen okokból fakadt rettenetes zavarán. De még kínosabb lett a hangulat. Akkor a falon függő kiváló fesményre tereltem a témát. Az sem segített.

Nagy sokára eljutottunk odáig, hogy bevallotta: Állást kérni járt a polgármesternél... Kezembe nyomott egy postai levelezőlapot. A szülei írták neki az egyetemre. Arról szólt, hogy eladták egyetlen varrógépüket, mert nem akarják nélküle tölteni a karácsonyt. így tudnak útiköltséget küldeni, meg egy inggel is meglepik ünnepre, hiszen annak az egy rend fehérneműnek, amiben hazulról elkerült. nagyon kikoszolódhattak már a varrásai. Valahogy így fejeződött be a lévél: „Ne sajnálj bennünket, kedves fiám.. Mi már úgyis öregek vagyunk. Ezután csak kézzel varrjuk a ruhákat. Emlékszel, meséltük neked, hogy az az igazi? A szalonokban mindig úgy csináltuk... Csak addig bírjuk ki, míg kitanulsz ...”

— Van annak lelke, aki így tovább tanulna, tanár úr? — vergődött előttem Jóska.

— No, és szerencsével jártál-e? — intettem a polgármester ajtajára. Jóska sehogyse akart válaszolni. A végén csak megmondta, hogy a város első embere nem segített rajta. Mikor minden felől kikérdezte, megnézte a bizonyítványát is. Mintha kő esett volna le a szívéről, úgy megkönnyebbült: — „Fiam, magának tovább kell tanulnia. Ilyen bizonyítvánnyal nem vehetem fel magát a városhoz. Érti, ugye?”

Megragadtam Jóska vállát, várjon. Bejelentés nélkül siettem a polgármesterhez... Én se tudtam a szívét meglágyítani.

Jóskával két esztendő múlva találkoztam. Lehajtott fejű, görbe hátú, búskomor, koravén ember lett. Nem győztem tapintattal. hogyan tudjam meg, merre került, mi lett belőle, hogy az egyetemet is otthagyta, meg otthonról is eltűnt.

„Mi lett belőlem, kedves tanár úr? — mosolygott levertem Bukott egzisztencia. Iktató vagyok a szomszéd város járásbíróságán. Tessék megnézni a kabátom ujját. Ugye milyen ép? Mintha új lenne. Van ám könyökvédőm ... Klottból... Hiszen tetszik emlékezni? Megírtam az utolsó iskolai dolgozatban ...”

... Az újságíró szobor- mereven hallgat. Régóta furcsán tüzel a szeme. Mozdulatlanul mered a dolgozatfüzetek sötétkék tornyára. Csak a lélegzetet szedte gyorsabban, mióta noteszét, ceruzáját zsebre- dugta.