Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-18 / 296. szám
1964. december 18, péntek 5. oldal Lesz-e kiskun levéltár? Kiskunfélegyháza levéltára a város alapításával keletkezett. Elődeink nagy romoss^- got tulajdonítottak a levá1 ' nak. Ide helyezték el a város iratait és a lakosok végrendeletét. A levéltárnak tehát nemcsak iratmegőrző, hanem jog- biztosító szerepe is volt. Közvetlen gondviselője a mindenkori nótárius, felügyelője pedig a főbíró volt, aki megválasztásakor a város pecsétjével együtt vette át a levéltár kulcsait is. Mária Terézia külön levélben intézkedett a levéltárakról. Szabályozta az elhelyezett iratok őrzését, rendezését a másolatok kiadását az egész ügymenetet. A levéltár vezetésével mindig tudományosan képzett tisztviselőt bíztak meg, közülük sokan értékes tanulmányokat és monográfiákat készítettek az anyagból. 1 A XVIII. századtól a felszabadulás előtti időkig a levéltár csupán a közigazgatási szervek iratanyagát őrizte meg. Az iratokat csak kivételes személyek tanulmányozhatták. Az 1950-ben megjelent 29. számú törvényerejű rendelet változtatott ezen. A rendelet intézkedik a levéltár területén levő üzemek, gyárak, iskolák és különféle intézmények, szervek iratainak begyűjtéséről is. Tudományos kutatás céljából pedig az anyag ma már mindenki számára hozzáférhető. A múlt évben is több mint kétszáz kutató kereste fel a kiskunfélegyházi levéltárat, hogy hiteles adatokat gyűjtsön tudományos munkákhoz. Örömmel mondhatjuk, hogy a levéltárnak országosan jó híre van, ami Szabó Sándor levéltáros munkáját dicséri. Az államosítás előtt a levéltárban úgyszólván semmiféle tudományos munka nem folyt. Olyan állapotok uralkodtak itt, hogy még a szakértő sem tudott eligazodni. A levél- tárnoki állást ugyanis a város 1923-ban megszüntette, és helyette kiadó-irattárnoki állást szervezett. Az irattárnok így csak közigazgatási teendőket látott el, tudományos munkát nem végzett. A levéltár az államosítás óta bebizonyította, hogy megfelel ieladatának. A kezdeti nehézségeket leküzdötte és lassanként ismertté vált az országban. Egyik kutató a másiknak adja a k!- lincset. Dr. Mezősi Károly, a Karsai, akinek jót tett a pihenés, s ismét tűrhetően érezte magát, egy kényelmes karosszékben üldögélve hallgatta a vitát. Teljesen új és szokatlan volt előtte ezeknek az embereknek a hevülékenysége. Ahogy egymásnak mentek, s ahogy azután valami szintézist találtak, ami feloldja a vita élét, levezeti az egészet. Hogy öt perc múlva megint összecsapjanak valami újabb probléma során. Furcsa emberek, ahány, annyiféle, s mégis van bennük valami azonosság. A szavait mindig megfontoló Sziki és a heves vérmérsékletű gépállomási titkár, akik még élesen csatáztak az imént, és máris valami egész máson törik a fejüket. Együtt sustorognak és hol ezt, hol azt vonják be a beszélgetésbe. Furcsa, különös emberek. Nyugtalanok és célratörők, még ha különbözőképpen fognak is fel dolgokat. Lám, már megint vitatkoznak. A féketebajuszos gépállomási titkár még az asztalt is veri öklével, úgy érvel, lamentál. — Legyen kommunista párt, én azt mondom! Aki itt van, az mind kommunista, mind annak vallja magát. A Dolgozók Pártja vakvágányra csúszott, elhibázták a vezetők. Miért ne lehetne kommunista párt? — Aztán tényleg kommunista lesz az a párt? — Persze, hogy az lesz! Petőfi család történetét kutatva hosszú hónapokat, éveket töltött el itt, s elmondhatnánk ugyan- zet másokról is. Mostanában Fekete János járási vb elnökhelyettes az iskolák történetét kutatja, Mészáros László iskolaigazgató Félegyháza bibliográfiájának munkájához keres adatokat Farsang Péter, a Tanács- köztársaság veteránja, e dicsőséges kor helyi írott emlékeit vallatja. A középiskolák szakkörei is gyakran felkeresik ezt a fontos művelődési intézményt, A Művelődésügyi Minisztérium levéltári főosztálya felfigyelt e szépen fejlődő levéltárra, és elhatározta, hogy itt, a kiskunok egykori székhelyén a városi tanácstól remélt támogatással megszervezné az önálló kiskun levéltárt. Itt kapna helyet az egykori kiskun helységek: Kiskunhalas, Kiskunmajsa, Kiskunlacháza, Fülöpszállás, Szabadszállás, Kunszentmiklós és Kiskundorozsma levéltári anyaga. A városi tanács egyelőre nem tud a levéltár helyiséggondjain segíteni. Még 150—200 négyzetméternyi területre volna szükség. Pillanatnyilag levéltár céljára legalkalmasabbnak látszik a „kis városháza” épülete, amely műemlék, tehát lakássá nem alakítható át, de jelenlegi formájában a levéltár céljaira nagyon megfelelne. A minisztérium ekkor be tudna állítani valakit a jelenlegi munkatársak mellé, aki kizárólag a kulturális ügyekkel foglalkozna. Előadásokat tartana, és kiállításokat szervezne. Megalakulhatna egy olyan közösség is, amely például a város monográfiájának megírásával foglalkozik. A levéltár vezetője — bármennyire lelkiismeretes, jó munkaerő, egyedül képtelen ezeket a szép feladatokat ellátni. A levéltár ma már nem csupán iratmegőrző, ennél sokkal fontosabb feladatai vannak. A kiskunfélegyházi levéltár már eddig is igyekezett ebben a szellemben dolgozni. Sikeres kiállításokat rendezett a Tanácsköztársaság 40 éves évfordulója, valamint a Móra Ferenc Gimnázium 150 éves jubileuma alkalmából is. Ha megkapja a szükséges segítséget, a Kiskun Múzeum mellett méltóan szolgálná a kultúrát nemcsak a Kiskunságban, hanem az egész országban. Balogh Ödön — Egészen? — Egészen! — Mondjuk, az lesz, mert nem is lehet más, ezt az elvet tűzi zászlajára. De kik sorakoznak a zászlaja alá? Csak a harcedzett kommunisták? — Elsősorban azok. — És azután? — Akik velünk tartanak, a fiatalok is, meg mások, akik a szocializmust vallják. És ki is állnak érte... — Na látod — bólogatott Sziki csendesen, és egy újságot terített szét az asztalon. A megyei lap november másodiki számát. És most úgy fordult, hogy a teremben ülők, a többiek is hallják amit mond, és lássák az újságot. — No, ezt az újságot ugyan még nem nekünk csinálták, de azért talán akad benne valami, ami nekünk szól. Nézzük csak sorban — mondta — és hangosan olvasni kezdte a nagybetűs címeket. — A magyar kormány kinyilatkoztatta Magyarország semlegességét. A Varsói Szerződést felmondtuk... Nagy Imre miniszterelnök vette át a külügyminiszteri tárcát. — No még csak ez hiányzott! — Kidolgozták Magyarország örök semlegességének megvalósításához szükséges javaslatokat... Magyarország szívesen fogadja a nagy nemzetek anyagi segítségét. — Jöhet az UNRA-cso- mag! — A hercegprímás nyiA tassi általános iskolának eddig nem volt politechnikai terme. Nemrégiben 120 ezer forintos költséggel tető alá hozták az új műhelyt, amelyet megfelelő gépekkel és munkaeszközökkel szereltek fel. Képünkön: Csányi Sándor pedagógus vezetésével asztalosmunkát végeznek a tanulók. Megértés „Kettős nevelés” Jászszentlászlón nagy a zenetanulás iránti igyekezet. Tizenöt gyerek jár harmonika- és hegedűórákra a művelődési otthonba, jó néhányan pedig szívesen tanulnának zongorázni. Csakhogy a művelődési otthonnak nincs zongorája. Holott, a harmonika- és hegedűtanuláshoz is szükség volna kíséretre. Emellett a művelődési ház különféle rendezvényein is jól használhatnának egy zongorát. A községi tanács megértette a helyzetüket, jogosnak találta a kívánságot és hozzásegítette a művelődési házat egy zongora vásárlásához. Az egész vételárat ugyan nem állhatta, nem is volt betervezve a költségvetésbe, az év végén azonban némi nélkülözhető pénz mutatkozott, s így vállalta a tanács a zongora vételárának felét. A másik felét kölcsönkép- pen kapta a művelődési ház, s majd a műsoros estek és más rendezvények bevételéből fogja kifizetni. Amióta megvan a zongora, nagy a felbuzdulás a helyi zeneértők között. Nemsokára megrendezik első hangversenyüket is. Ti/jT őst az egyszer nem a gyeIrM rekekTől van szó. Nem arról a kárról, amit az iskola és az otthoni környezet ellentétes hatása okozhat a serdülők lelkében. A felnőttek is ki vannak téve bizonyos tekintetben a kettős nevelés ártalmainak. Különösen azok, akik kevés iskolájuknál, igénytelen nevelésüknél fogva csupán a legszükségesebb ismereteket szerezhették meg, de nem juthattak el a kulturáló- dás olyan fokára, ahol az ember meg tudja különböztetni a szépet a hivalkodótói, az ízlésest a cifrától, a művészit a giccstől. Szalag János levelezőnk felháborodottan ír erről a kettősségről, azokról az „ízlésbeli kártevőkről”, akik a jó szándékú és áldozatos népművelők kitartó munkáját annyiszor tönkre- silányítják. Érdemes idézni a leveléből: A Kossuth Kiadó nemrégi- ben megjelentetett egy kis füzetet. Kulturális politikánk időszerű kérdései a címe. Jó segítség a népművelők és pártmunkások tízezreinek, akik igazán önzetlenül dolgoznak azért, hogy a tudás, a műveltség latkozata... — Ennek is kinyílt a csipája! — No, ez ugye egy sem az, amire én célzok. Hanem itt ni, a lap alján ez az apróbetűs hírecske. Még szép, hogy beletették, s jó, hogy ha eldugva, vagy tévedésből is, de belekerült. Mert minket ez érdekel most a legjobban. Figyeljetek csak! — és lassan olvasni kezdte: — „Átalakult a Magyar Dolgozók Pártja. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége csütörtökön este ösz- szeült értekezletre. — Szép magyaros fogalmazás! — Az értekezleten Kádár János, a párt első titkára bejelentette, hogy Magyar Szocialista Munkáspárt néven új párt alakul, és a szocialista eszmék megvalósítására megkezdi a szervezkedést. Érted Jóska öcsém? — Hogyne érteném, nem vagyok süket. — Aláveted magad a Központi Vezetőség határozatának? — Hát, hogy az úristenbe ne! Ne froclizzon már örökösen. Ha egyszer él a párt, nem a neve a fontos. — No, azért az is fontos. Tetszik nektek ez az új név? — Tetszik hát! Szép név, ilyet maga úgysem tudott volna kitalálni — dönnyögött Jóska, aki csak azért is szúrt még egyet a csendesen mosolygó Szikin a szavaival. De az már fel se vette. Ügy gyűrte zsebre az újságot, mintha valami nagy kincset lelt volna benne. — Vak tyúk is talál néha szemet — kacsintott a hallgató Halasira, s az is megélénkült hirtelen. — Hát akkor mi is... — Mi is bizony, itt, még ma este! — kapta fel a szót újra az öreg Sziki. — S jó lenne, ha addig el is végeznétek a szervezést. Jóska, te ismered itt az elvtársakat legjobban —, s körülnézett a beszélgetésbe merülő kis csoportokon. — Vállalom — csak annyit mondott Jóska és már mozdult is, hogy sorra beszéljen mindenkivel. Egyenként, alaposan, hiszen nem kis dologról van- szó. Sziki a tanár mellé telepedett. — Hogy érzi már magát? — Köszönöm, a láz lement, egy injekciót is adott az orvos, kötést is cserélt, azt mondta, szépen javul. Hanem még meg sem köszöntem, hogy így törődnek velem. — Kötelességünk, hiszen hozzánk tartozik, s különben, emberség is van a világon, habár manapság sokan elfelejtik. Derék gyerekek a tanítványai — fordította el a szót az öreg titkár, aki nem bírta elviselni a hálálkodást. Tudja, hogy végső soron nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk? {Folytatása következik^ mielőbb mindenki közkincse legyen ebben az országban. Sok segítséget ad ehhez a TIT, és a rádió, a televízió is. Sok képzőművészeti, irodalmi előadást hallhatunk, láthatunk. A tv-ben a színházi közvetítések szünetében értékelést kapunk, magyarázatot, hogy mire figyeljünk fel, mi az, ami miatt művészi, vagy vitatható, vagy kevésbé sikerült a mű. És ez a sok fáradság mind kárba vész — állapítja meg némi túlzással levelezőnk —, mert még mindig nem vetettünk véget a pénzéhes ízlés- rombolásnak. Piaci napokon megjelenik az iparengedélyes „hivatásos ízlésrontó”, a falvédőárus. Mesebeli királyfi, holdvilágos éjszaka, piros cica és ostoba műdalszövegekkel kivarrott családi idill a portékája. S esetleg vízfestékkel kimázolt szentkép. Vagy tessék csak megnézni a búcsúsok sátrait — mintha ötven éve megállt volna a történelem —, a hintások és céllö- völdésék „csábító” mázolmá- nyait, dúskeblű balerinákat, rikítószemű ostoba vadászjeleneteket. Ha pedig másnap benyit valaki egy egyszerű ember lakásába, ott találja a tükör körül a silány „díjakat”, amit a céllövésben vagy szerencsehorgászatban „nyert” a házigazda. Nem bűntelen még az állami kereskedelem se. Az egyik kalocsai kirakatban láttam egy pirosnadrágos, kékmentés porcelánhuszárt, amint éppen kígyón tapos. A jobb kezével a kardját rántja magasba, ballal a szépséges bajszát pedri, miközben fejét dacosan veti hátra diadalmas örömében. Szörnyű. Állami bolt árulja. Lehet-e ilyen körülmények között azzal védekezni: „Mit csináljunk? Ez kell. Az embereket nem tudtuk még megnevelni.” Nem szabad engedni, hogy napról napra rombolják azt, amit sok áldozatkész ember fáradságos munkával épít. Könyvnapokat tartunk, képkiállításokat, író—olvasó találkozókat, művészeti előadásokat. Olvasnivalóban ponyvát, giccseket már nem kaphat a közönség. Sem a magánkereskedelemben, sem az államiban. Pedig volnának még, akik azt vennék, ha adnánk. Ehelyett elláttuk az embereket olcsó, de színvonalas irodalommal. S lám, mégis — vagy talán éppen ezért? — sokkal többen olvasnak ma, mint húsz évvel ezelőtt. Oekesszük ki az ízléstelent a többi művészetben is, először az állami kereskedelemből, azután pedig vegyük el sürgősen a magánkereskedőktől is/j
