Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-11 / 264. szám

1964. november 11, szerda

5. oldal

Mindenki mondhat véleményt

Eltűnt idők nyomában

Antikor mintegy két évvel ezelőtt önálló pártszervezet alakult a Kecskeméti Szakmunkásképző Intézetben, a taglétszám kilenc volt. Ma húszon feliil van. És azóta az egész nevelőtestület előtt éppúgy megnőtt a pártszervezet tekintélye, mint a tanulók előtt.

—7 Hogyan történhetett ez? — kérdezem Besenczi Mihály párttitkárt.

Ö csak mosolyog. Mosolyog a tőle megszokott szerénységgel. És egy ideig hallgat.

Végül mégis rászánja magát a válaszra;

— Bizony, ha Belegondolok, nem ment könnyen. Először is azt említem meg, hogy kezdetben volt bizonyos fajta idegenkedés a pártonkiviiliek körében.

— S megszűnt később?

Besenczi Mihály gyorsan válaszol:

— Meg. Talán erre lehetünk a legbüszkébbek. Arra, hogy a légkör jó, hogy a nevelőtestület szelleme olyanná alakult e két év alatt, melyben mindenki jól érzi magát.

Itt közbeszólok:

" — Ügy tudom, hogy hetven-, vagy nyolcvantagú az iskola nevelőtestülete. Ez a nagy létszám nem akadályozta, nem akadályozza a jó közösségi szellem kialakulását?

— Nem akadályozza, de természetesen nehezíti. Számítsuk ehhez még hozzá, hogy a sokféle szakma, s a még több tantárgy, a számtalan munkahely és iskolánk egyéb sajátossága mind olyan körülményeket eredményez, ami nehezíti a munkát. Hadd tegyem hozzá, hogy egyben sürgetöleg elő ts írja számunkra a fokozott lelkiismeretességet.

— Mit tart fő feladatának, mint párttitkár?

— Az intézet nevelő munkáját minden vonatkozásban támogatni.

— Szólna erről konkrétabban is?

— Szívesen. Elsőrendű feladatunknak érzem a tantestület egységének megteremtését. Ideológiai és nevelési egységre gondoltam elsősorban. Mindjárt ezután említem meg a KISZ irányítását. Több mint ezer KISZ-tagunk van. Nagyon fontosnak tártja pártvezetőségünk, hogy az ifjúság nevelése jó mederben haladjon.

Egy újabb kérdés:

— Az intézet pártszervezete és az igazgató között milyen a kapcsolat?

haajfón kiszűrődött a piros fény, azt nézte hosszan elgondolkodva.

S nagyon-nagyon egyedül érezte magát.

VI.

Hajnálodott. A Nap, mint valami vérvörös ostya, emelkedett fel a keleti égen. A babonás öregasszonyok ilyenkor keresztet vetnek. „Az Űr áldozata!” — rebegik, és azt jósolják, hogy valami véres esemény közeledik. Valóban félelmetes, még a kulturált embert is egy kicsit elgondolkodtatja. Most látni, milyen hatalmas golyóbis a Nap. Szinte óriási és fenyegető a soksok millió kilométer távolságból is. Pedig nekünk ez az élet egyik forrása. Nélküle megszűnne az emberi lét is a földön. Ilyenkor érzi a gondolkodó ember a parányiságát, amit szeretne megsokszorozni, a parányit alkotóvá, hatalmassá tenni.

Küszöb tanár úr csak forgolódott az ágyon. Már régen nem aludt, nem bírta elviselni a tétlenséget, az orvosi felügyeletet, Csajáginé anyás és túlzó gondoskodását. Most még inkább szűknek érezte ezt a négy falat, aminek a határai között élt. Valami tágasabbra, nagyobb horizontúra vágyott.

A felkelő Napot figyelte, amely hatalmas korongjával éppen beragyogott az ablakon, A

(Ezt már Weither Vilmos igazgatótól kérdezem, aki megérkezett közben.)

Az igazgató derűsen válaszol:

— Gyakran vitatkozunk, de mindig az ügy érdekében. Vártam is, kaptam is segítséget, természetesen még nem eleget. Mindenek előtt a jó munka végzéséhez szükséges hangulat megteremtését köszönhetem a pártszervezetnek, Hogy mindenki jól érzi magát. Ügy érzem, minden dolgozónk szívesen dolgozik nálunk. Ebben is nagy szerepe van a pártnak. S ez nem véletlen. Ugyanis a taggyűléseken és más rendezvényeken kialakult légkör jó hatással van a párfonkívüliekre is.

— Milyen problémáik vannak?

Űjra a párttitkár veszi át a szóit:

— Nem mindenki elég bátor még. Vannak, akik nehezen mondanak véleményt. Egyesek nehezen tudják még elhinni, hogy ma nálunk szabadon és bántódás nélkül elmondhatja mindenki a véleményét. Egy másik problémánk, hogy a tanárok és szakoktatók közti még itt-ott meglevő szakadékot nehezen tudjuk áthidalni. Azután olyan észrevétel is volt már, hogy nálunk a pártvezetésben túlságosan az igazgató akarata érvényesül.

— Mit szól ehhez az igazgató elvtárs? — kérdezem.

zsalukat nem szokta leereszteni, s amíg csak tehette, nyitott ablaknál aludt. Megszokta az egészséges életmódot még az intézetben, s ha a tornát, az előírt testmozgást már régen el is hagyta, a friss levegő élvezetéről, ahogy egykori tornatanára mondta „a tüdő masszírozásáról” nem tudott lemondani.

— Milyen szép is az élet — rebegte ilyenkor —, milyen nagy is a parányi ember. Mennyi mindenre képes, ha összefog, ha tudását a technika, az emberi haladás szolgálatába állítja.

Nagyon szerette a kalandos könyveket, melyek távoli földrészekre, ismeretlen tájakra, soha nem látott vidékeikre vitték el. Az este éppen egy fantasztikus könyvet olvasott — világűr- utazásról szólt, tudományos megalapozottsággal.

„Nem is lehetetlen — gondolta — talán egyszer megvalósul. Az ember nagy dolgokra képes.”

És ilyenkor mindig megcsodálta a tudós emberek logikáját, éleslátását, akaraterejét, ahogy a közönséges földi halandók számára oly ismeretlen tételekkel, számokkal, egyenletekkel bíbelődnek. Szégyellte, de ő még egy közönséges motorkerékpárt sem tudott beindítani. A történelem és a földrajz — ebben otthonos, néhány nyelvet is ismer úgy- ahogy, de a technika csodás taNagyon komolyan válaszol:

— Ilyen kifogás elhangzott párttagok részéről, nem is egyszer. Éppen ezért javasoltam a pártvezetőségnek, hogy tűzze a legközelebbi taggyűlés napirendjére a kollektív vezetés helyzetét alapszervezetünkben. Nekem is jobb, úgyis mint igazgatónak, úgyis mint egyik párttagnak, ha nagyobb a párt- vezetőség, a párttagság önállósága.

Besenczi Mihály közbeszól:

— Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem jó a kapcsolat köztünk: úgy érzem, hogy a lehető legjobb. Az előbbivel kapcsolatban azt jegyezném még meg, hogy mi követtük el a hibát, a vezetőség, amikor gyakran az igazgatótól vártuk a problémákra a választ, ahelyett hogy mi próbáltuk volna megkeresni azt.

Most én szólok közbe ismét kérdéssel:

— Közeledik a vezetőségválasztó taggyűlés. Készül-e erre a párttagság, s a vezetőség?

— Készülünk, hogyne — feleli Eesenczi Mihály. — Egyébként beszélgetünk a tagokkal, elsősorban arról, hogyan kellene továbbra is eredményes munkát végeznünk. Hogyan, milyen módon lehetne tovább erősiieni alapszervezetünket, segíteni az iskolavezetés nagy és nehéz munkáját.

<—a —y)

bu volt előtte mindig. Mint minden, arm a gyakorlati, a mindennapi élethez hozta volna egy kicsit közelebb.

S ilyenkor érezte azt, hogy rettenetesen, nagyon-nagyon gyámoltalan. Hiszen még a kis iskolások is túltesznek rajta maholnap.

— Hiába, minket nem erre neveltek — sóhajtott fel ilyenkor, és belenyugvóan nyúlt a kalandos útleírások után, amik egy kicsit felüdítették, feledtették vele az ilyen gátlásos gondolatokat. Ezekben ő lehetett a bátor vadász, és a merész utazó, a hírneves feltaláló és az űrhajó utasa egy személyben. Ki nem élt gyermekkorát jelentették neki ezek a könyvek, bár erre még sosem gondolt ilyen határozottan.

— Egyszer csinálni valami nagyot! — jutott eszébe néha, és mindjárt ki is nevette saját magát gyerekes, egy osztályfőnökhöz igazán nem illő gondolataiért.

Hogyan is tudná elmetszeni azt a láthatatlan fonalat, ami úgy elválasztja a képzelt világot, és az ő életét az eleven, lüktető valóságától... Nem, ez teljesen lehetetlennek tűnt előtte.

„Predesztináció” — derengett fel újra és belenyugvóan nyúlt az éjjeliszekrényen fekvő könyv utáni Olvasni kezdett. Elmerült

Kecskeméten még sokat emlékeznek rá, de szinte az egész országban ismerik a nevét Szentléleky Tihamér, a szombathelyi Savaria Múzeum igazgatója néhány évvel ezelőtt még városunkban dolgozott. Mint a Katona József Múzeum volt igazgatója, szívesen eleveníti fel kecskeméti, illetve Bács-Kiskun megyei emlékeit.

— Szerettem a várost és a megyét — mondja őszintén. — Az a vidék sok izgalmas, érdekes lelettel örvendeztetett meg. De talán nem veszik rossz néven a kecskemétiek, ha bevallom, Szombathely gazdagabb „vadászterület”. Ez a város régész számára a lehető legideálisabb. Bárhol leásunk, mindenütt régmúlt idők nyomaira bukkanunk. Savaria tulajdonképpen az első magyarföldi városi jellegű római település.

A híres Isis szentély feltárása Szentléleky Tihamér nevéhez fűződik. A város gazdag római kori emlékei közül ez a legjelentősebb. Hozzá hasonló épület egyedül Szicíliában található.

— Pár hónapja pedig újabb páratlan értékű leletet találtunk — mesél lelkesen. — Patics-há- zat az I. századból. Ez egy szabályos kör alakú épület, vörös tégla padozattal. Lakói valószínűleg a kelta-illir törzsből származtak, de az is lehet, hogy egy római katona lakóháza volt. Romjai fölé építették a római fürdő medencéjét. Országos jelentőségű lelet.

Fényképeket, cserepeket mutat, izgatottan magyaráz. Azt tartják róla — és nem alaptalanul —, hogy hivatásának megszállottja. Még nem találkoztam régésszel, akiben a szakmai tudás, munkaszeretet ennyi szenvedéllyel, kirobbanó temperamentummal párosult volna. Hisz abban, amit tesz és kitartóan harcol céljai megvalósításáért. Nem érdemeket akar szerezni, emberek ezreinek szeretné átnyújtani elsüllyedt évezredek értékes emlékeit. Méghozzá nagyon eredeti formában.

— Az ásatások során feltárt épületmaradványokat, oszlopokat szeretném beépíteni a városképbe. így például római sétányt nyitni a megyei tanács és az Iseum között. A Romkert mellé pedig betonpilléreken nyugvó cukrászda építését tervezzük. Illetve csak a felső része lenne cukrászda, a föld alatti része — múzeum.

Kifogyhatatlan az ötletekből. Bizony, jó volna, ha a városvilágában.

Délután kisétált az utcára. A hazafelé, igyekvő diákok egy része barátságosan ráköszönt, s volt olyan is, aki a hogyléte iránt érdeklődött. De észrevette azokat is, akik feltűnően másfelé bámultak a közelébe érve.

— Ronda diákszokás — gondolta mérgelődve, és szinte jólesett, amikor a számára eddig nem nagyon szimpatikus, de tisztelettudó Romsics állította meg.

— Hallotta, tanár úr? A rádió már kétszer is bemondta, hogy Budapesten az ifjúság nagy felvonulást rendezett. Követeléseket is szövegeztek az egyetemisták. Hogy pirosbetűs ünnep legyen a március 15. Nagy Imre kerüljön vissza a vezetésbe, meg hogy legyen egyenjogúság a nemzetközi kapcsolatokban. Bemondták azt is, hogy este Gero beszélni fog. Nálunk is nagyon mocorognak a fiatalok. Ma még nem volt semmi baj, de van olyan, aki már holnap nem akar bejönni az iskolába. Azt mondja, hogy forradalom van.

— Forradalom? — kérdezte Karsai álméükodva és megtörölte homlokát, mintha hirtelen melege lett volna. — Egy kis felvonulás még nem forradalom. Különben is ki ellen, mi éllen?

{Folytatása következik.)

rendezésbe másutt is ilyen nagyszerű javaslatokkal szólnának bele a múzeumi dolgozók. Szentléleky Tihamér közéleti személyiség — kevés régész dicsekedhet ezzel. A megyei TIT elnöke, munkásságáért Kiváló népművelő kitüntetést is kapott.

Vezeti a megyei művészeti szakosztályt, előadásokat tart a TIT szabadegyetemén.

— A mi korunkban és társadalmunkban — vallja hittel —‘ nem lehet mereven elhatárolni a múzeológus munkakörét és a népművelést. A kettő szorosan összetartozik. Ha egy régész csak a munkájába temetkezik, elszakad az emberektől. És ez káros önmaga, de a régészet számára is. Hogy miért? Kevés a szakember, tehát szükségünk van a múzeum barátaira. A múzeumbarátok hálózata leletmentést végezhet, bejelentheti a talált tárgyakat. Munkájuk viszont csak akkor hasznos, ha azt bizonyos szakértelemmel végzik. Nekünk tehát feladatunk foglalkozni velük, tanítani őket. A legszorgalmasabbak részére tanfolyamot szerveztünk a művelődési házban. Az első hároméves tanfolyam most ért véget. Reméljük, hogy az itt végzettek munkájának következtében a leletrontások száma csökkenni fog.

Milyen fontos helyet foglalhat el egy város életében a régész. Szentléleky Tihamér például szorosan együttműködik az idegenforgalmi hivatallal és a műemlékvédelmi bizottsággal. A múzeum szeretettre, megbecsülésére tanítja a művelődési ház klubjában ösz- szegyűlő fiatalokat. Kiállításokat rendez — még Tihanyban is — és arra törekszik, hogy ezek a kiállítások korszerűek, áttekinthetők legyenek, esztétikailag, tartalmilag a ma emberének is maradandó élményt nyújtsanak.

Mehet-e ilyen széles körű elfoglaltság a múzeológusi munka rovására? Nem. Szentléleky Tihamér szaktudására, eredményes kutatásaira külföldön is felfigyeltek. Jelenleg az arab állam ösztöndíjasaként Egyiptomban kutatja eltűnt idők nyomait. Részt vesz a késő császárkori és kopt települések feltárásában. kamatoztatja, bővíti az Isis-kultusszal összefüggő ismereteit, hogy hazaérve még gazdagabb tapasztalatokkal, nagyobb lelkesedéssel lásson ismét munkához...

V. Zs.

Törik a színpadi fúró

örülni kell annak, hogy megyénkben egymás után épülnek a szebbnél szebb művelődési házak. Most már lassan azt is elmondhatjuk, hogy a tervezésbeli hibák és az építési hiányosságok úgy-ahogy eltűnnek. Ezt mutatja az, hogy egyre kevesebb az utólagos reklamáció.

Most azonban a tervezők és kivitelezők átestek a ló másik oldalára. Talán azért, hogy a régi hibákat feledtessék, a színpad padlóját is annyira fényűzőre tervezik, hogy az már egyenesen vétek. Miért?

Mert a színpadon különféle díszleteket állítanak fel az egyes darabok jeleneteihez. A díszletet rögzíteni kell a padlóhoz. Ez színpadi fúró segítségével történik. A színpadi fúrónak pedig az a sajátossága, hogy egyedül a puhafát szereti. Ez az oka annak, hogy amióta színpad van a világon, a „világot jelentő deszka” valóban deszka, azaz közönséges hajópadló. Akármilyen fényűző is egy művelődési ház, vagy színház, annak a színpadát min. dig fenyődeszka fedje, ez a követelmény.

Ezért esnek túlzásba az új művelődési házak építői, amikor a színpadokat is keményfa (újabban akácfa) parkettel burkolják. Szép az, ragyog is fenemódon, csak éppen a célnak nem felel meg. Nem lehet rá kulisszát állítani. Ha jön a színtársulat, hát a díszletezőkkel együtt jön a szentségelés is, a hajtépés. Mert törik a színpadi fúró!

Bal—

a feledtető kalandok és leírások