Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-06 / 261. szám
5. oldal 1964 november 6, péntek HÁROM HOYEMBER POLITECHNIKA . "A sző jelentését ma már a nagymamák is értik. Hát hogyne értenék, mikor a kedves kis unoka hazamenve mást se tesz, mint szerel, fúr, farag? Iskoláinkban tan terv szerint foglalkoznak a munkára neveléssel. A kecskeméti Béke téri Általános Iskolában örökítettük meg az alábbi képeket. Itt papír-, fa- és fémmunkákkal foglalkoznak a gyerekek. A lányok ezenkívül a háztartási teendőkben is otthonosak. Kitűnő ötlet, hogy a nyolcadikosok a Dongó motor szerelésének fortélyaival is megismerkednek, sőt vezetni is megtanulnak a kis járművün. Ez aztán az izgalmas mulatság. És egyben milyen hasznos. Micsoda érdeklődés! Krisch Béla oktató alig győz válaszolni a sok kérdésre. A VI/A osztály tanulói ma még csak sóvárogva nézhetik a nyolcadikosok munkáját, ök egyelőre a fafaragás művészetével ismerkednek. Ez is nagyon érdekes, de a Dongó!... Így kell tartani a kést — mutatja Kiss Dénes tanár az egyik diáknak. Ebből virágcserépkaró lesz. Kelemen — Pásztor egyetemen tanul — de most akaratlanul magáznia kellett, a fiú olyan magabiztos és felnőt- tes viselkedésű volt. Talán máskor mosolygott volna rajta, de most érezte, hogy ez nem illő a helyzethez. Czakó nagy lélegzetet vett, és úgy folytatta, mintha valami nagygyűlésen lenne. — Mi lesz velünk érettségizettekkel, vagyis ha majd leérettségiztünk. Mondjuk 8—10 ember elmegy az egyetemre, a jelesek, az eminensek. Mi középszerű emberek pedig mehetünk a sóhivatalba, akarom mondani az esztergapad vagy a gyalugép mellé. No, hiszen ezért érdemes is törni magát az embernek! Tudja, tanár úr, hogy hol voltunk tegnap? Egy értelmiségi gyűlésen. Jó-jó, ne tessék ránk olyan szigorúan nézni, nem volt kimaradási engedélyünk, mégis ott voltunk. Igaz, csak a hátsó teremben, mert nem akartuk, hogy az igazgató úr észrevegyen bennünket, de ott is éppen eleget hallottunk. Jól működtek a hangszórók. Persze, a tanár úr nem szívesen politizál, úgy tudom, nem is jött el, pedig kár, mert akkor könnyebben megértenénk egymást. Két író volt ott, meg egy újságíró — ismert személyek, nincs okunk rá, hogy kételkedjünk a szavaikban. S azok azt mondták: Az értelmiségé a vezetőszerep. A technika századában, atomkorszakban élünk. A tudásé a jövő, a tanult, művelt embereké. És mit látunk nálunk? A Michelangelo széklábakat farag ..: Kereste a szavakat, a mondatai összefüggését, de úgy érezte, hogy elveszítette a fonalat. A szépen kigondolt mondatok botladozni kezdtek. Ami tegnap, azon a gyűlésen egészen egyszerűnek és világosnak látszott, most szétfolyt és sűrű köd borította. „Mintha egy kicsit nevetséges is volna az ágálásom. Itt a tanteremben az értelmiség jövőjéről szavaim Küszöb tanár úr, az örök szolga és gépember előtt. Ugyan, mit ért ez meg a fiatalok hevületéből?” gondolta. Szava is elfulladt, tokája remegni kezdett, hiába, nem szokott a hosszú, összefüggő hangos beszédhez. De minek is kellett ezt ilyen kiabálva mondani? Hirtelen abbahagyta. — Hát így, ez a mi véleményünk! Romaics metsző gúnnyal szólalt meg: — No nem egészen! — Persze, a titkár úr, a munkásosztály tősgyökeres gyermeke, aki előtt nyitva az érvényesülés kapuja, mert ajánlja a DISZ, a párt, s az atyaúristen is — hát ő igazán könnyen beszél. De ne higyje, hogy mindenki nevében beszél — repít - kázott Czakó a padban hátrafordulva és kivörösödve. — Ügy van! — hangzott néhány megjegyzés innen is, onnan is. November _ a forradalmi emlékezések hónapja is. Auróra, kézigránátos matrózok, Téli Palota, Lenin beszél; a mi őszirózsás forradalmunk, indulók, Kun Béla; s novemberben is szólunk a Tanácsköztársaságról, a vörös katonákról, mert a 21. március érlelődött már az őszirózsák illatában ... Forró hangulatú ünnepségeken idézzük a nagy napokat, s mint a nagy forradalmak örökösei, magabiztos élvezői legszebb ruhánkba öltözve ülünk a vörös zászlók alatt. Miközben a nemes veretű beszédeket hallgatjuk és torkunk szorul a Fel, fel, ti rabjai a Földnek ... ma különösen megható zengésében, kezünk, karunk észrevétlenül si- mogatásra mozdul. Jó mellettünk látni, érezni a sorokban a nagy forradalmak ma még élő harcosait. A veteránokat, akiknek haja fehér már, akiket talán már a felállásban is segíteni kell. S ha megtört szemükben túlkönnyen jelenik meg a csillogó, kristálytiszta valami, ellágyulásukat megértjük. Férfias, küzdelmes forradalmár életük gyümölcsét látják — s győztes harcosoknál tisztelni kell a könnyeket. Mennyien vannak még, fáradhatatlan veteránok, akik ifjú erővel, velünk építenek? Jutnak-e eszünkbe elégszer azok, akiket a „Nagy Ür”, az Öregség már csak nagy ünnepeinken enged közénk? Egy ilyen öreg elvtársról beszélgetünk Varga Jánossal, a kunszentmiklósi községi párt- titkárral. Hegedűs Illésről, aki a felszabadulás után egyik alapítója volt a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének. — Nem régen dolgozom a községben, de egy keveset tudok az idős elvtársról — beszéli a párttitkár. Hetven körül van már. A régi Világban mint kovácsmester élt itt. Hallottam, hogy jövedelméből támogatta a Vörös Segélyt. Az ötvenes évek elején, abban a bizonyos „hullámban” őt is mellőzték. Addig aktív párttag volt... Aztán be- feg lett, s már hosszú évek óta szobához van kötve, nem bírja a lába ... Szomszédai ismerősei ma is sűrűn felkeresik, tanácsait kérik, véleményét politikai kérdésekről... Az új vastömegcikküzemből is jártak nála, s mint régi vasastól kértek ötleteket... — Igaza van! — kiáltott közbe Hézinger rekedtes hangon. Koltai Pali, akinek mérnök volt az édesapja és ő maga is mérnöknek készült, csillapítóan szólt közbe: — Azt hiszem, ez a vita egyáltalán nem illik ide. — Nem mi kezdtük, a tanár úr kérdezett és én elmondtam néhányunk véleményét — csillapult a gőz Czakóban, de azért még mindig harcra készen ült a helyén és a szemei villogtak az idegességtől. Karsai megdöbbenve ült a katedránál. Amit Czakó mondott, azon nem túlságosan lepődött meg. Mostanában elég sokat cikkeznek hasonló dolgokról az újságok, de ő nem sok figyelmet fordít rájuk. „Engem csak a távlatok érdekelnek, a napi politika nem” — szokta mondani szűkebb baráti körben, s büszke volt erre a felfogására. Amit Czakó mondott, jóformán a tudatáig sem hatolt el. Nem ilyen gondolatokat várt a fiúktól. Valami szépet, nemeset, hősieset. Az életbe induló fiatalok régi pátoszát. S meglepte, kiábrándította a gúny, a cinikus hang. Figyelte a kipirult, a vitának nekikeseredett arcokat, a különböző helyzetű és nézetű fiúk összecsapását. Czakó szavaiban — bár ismerte a fiú erőszakos vonásait — meglepte az a durva hang, amely szinte neki is fölibe akart kerekedni. A tanár iránti tiszteletnek még A neves napokon behozatjuk őt az ünnepségekre. Egy- egy alkalommal a szovjet elvtársak mennek érte kocsijukkal. Szeretik, mint veteránt, meg azért is, hogy szépen tud dalolni ... .. .Varga elvtárs elkísért Hegedűs Illésékhez. A hosszú, vén parasztház udvarán rozsdás, kicsorbult üllőt ver az eső. Körülötte zöldéi a mező. Dúsan, mint olyan portán, ahol már rég nincs gyerek, aki letapossa. — Merre vannak? — kérdi hangosan a községi titkár a magányos konyhában. — Itt, erre, jöjjenek csak! — hangzik a hátsó szoba nyitott ajtaján át. Bemegyünk. Sötét van. — Ó, te vagy az, titkár elvtárs! — szól örvendező üdvözlés bal felöl. — Gyújtsátok már fel a_ villanyt. Öreg, barna ágyra esik első pillantásunk, mikor a fény kigyúl. A rózsaszín dunna alól két hosszú karját egyszerre nyújtja egy fehér hajú, fehér, nagy bajúszú ember. Derékig nyúlik ki a takaró alól, de így is látszik, hatalmas termetű lehetett valamikor. Szép értelmes feje van, kék szeme tele örömmel, szívélyességgel. Le sem ülünk még, kézszoritás közben mondja Varga János. — Hegedűs elvtárs, csütörtökön délben jövünk, együtt megyünk az ünnepségre Vecsésre. — El is várom — fogadja mosolyogva a veterán ... De üljetek már le — mutat a közeli székre, miután bemutatkoztunk. Az ágya előtti tonettszéken Népszabadság, orvosságos fiola, szemüveg, s a karfán fémveretes görbebot lóg. — Te is régen jártál nálam ... Pedig kellene a segítség, látod-e? — mutat körül a csendbe, egyedüliségbe ülepedett szobán. Bizony elég hűvös van idebent. Itt élünk a feleségemmel. Nehezen. Ö is beteges. Tudod, milyen kicsi a nyugdíjam? Emlékszel, ígérték, hogy felemelik. De már három éve csak várom ... Tavaly is te jártad ki a tüzelőnket ... Ha rá nem reccsintesz az illetékesekre, fagyoskod- hattunk volna... A tsz-től megkaptuk a 4 mázsa földjáradékot, többre meg nem képesek. Legalább a búzánk megvolt... A fiaim is adják a két-két- száz forintot. Hallottál a kombájnodról? 6000 mázsát takarícsak a csíráját sem lehetett felfedezni benne. A vita tartalma nem nagyon érdekelte. Gyerekség. Azok az írók telebeszélték a közönség fejét valamivel, amit ezek a gyerekek most nem tudnak megemészteni. Ebben nincsen semmi meglepő. Minden tanár találkozik ilyesmivel egy-egy színháznézés, előadás után a növendékeinél. Majd lecsillapulnak a gondolatok. Mindez szóra sem érdemes. De a hang! Ez már több figyelmet érdemel. Hm, lássuk csak, kik ezek a rebellisek, ezek a kis zendülők, az iskolai fegyelem felrúgói, megbontói. Már bánta, hogy kinyitotta előttük a zsilipet. Lám, hogy visszaélnek a bizalmával. Már éppen szóra akarta nyitni a száját, amikor váratlanul kitárult az ajtó és az iggzgató lépett be az osztályba. Küszöb zavartan fogadta az iskola vezetőjét, pedig az máskor is megtette már, hogy a legváratlanabb időpontokban nyitott be ellenőrizni a tanmenetet, a fegyelmet. A magas, fiatalos külsejű, bár őszülő halántékú igazgató barátságosan intett a tanulók felé: — Tessék leülni! Majd az osztályfőnöknf — Folytassák csak! (Folytatása következik.) tott be, a megyei lap is írt róla. A kisebbik Csepelre jár... Mint én valaha... Nem szabad levenni egymásról a szemünket — folytatja széles taglejtésekkel. Hegedűs Illés. Félig felül, a párnákat hóna alá gyűri, hogy könyebb legyen tartani magát. — Ezt mondtuk akkor is, mikor itt először... Látod azt az asztalt? — mutat a fő helyen álló, leterített fáradt bútordarabra. — Amellett alakítottuk meg 1945 január 4-én a kommunista párt helyi szervezetét. Ott ült Pirók János, amott Kaczor István, Vass Mihály, emide Lovász Sándor, majd én ... Ipari munkás, földmunkás, kisiparos együtt... Most apró, világoszöld vekker ketyeg az asztal széle felé. Középen rendbe rakva egy halom pártkiadvány. Legfelül a „Jó napot, Moszkva!” című. Eszembe jut, hogy említette a községi párttitkár: Rendszeresen kér pártirodalmat az öreg elvtárs. Azt is megjegyezte, hogy erkölcsileg megbecsüljük a mi értékes öregeinket, de anyagilag többet tehetnénk értük. — Tudod, fiam — folytatja a veterán —, úgy hordtuk össze akkor a tűzrevalót is, hogy a későbbi székházban valami kis meleg legyen ... Élelemmel én tudtam segíteni az elvtársakat, mert nekem volt... Most már nem olyanok a gondok ... Az a fontos, hogy tartsátok a part irányvonalát — mutat a Népszabadság első oldalára. Ha több lesz, majd juttattok többet nekünk is ... Csak jól esne, ha így ... el-el jönnétek ... Ennyit megérdemlünk, ugye? .. Hiszen és is 18 éves koromban, 1912-ben kezdtem: Máramaros- szigeten részt vettem a május elseje megszervezésében ... Végigharcoltam a vörös frontot, mint csepeli katonai szolgálatos vasmunkás, a 22-es Vörös Gárda katonája ... Kihallgattak a Margit körúton. Emlékszem, mi volt a „vers”, mikor botoz- ták a vörösöket: „Tányérsapka?! Sonkanadrág?! Bolseviki?! Nesze!” Tudom, mi a feketelista; rajta voltam. Tudom, mi a bojkott, volt benne részem itthon is, mikor hazajötem. „Pedig tud dolgozni a rohadt, de kommunista” — mondták egymásközt a nagygazdák... De 1944 november 1-én délután eljött a mi időnk is ... Azóta voltam én is párttitkár. Csütörtökön ott leszek veletek .. De utána benneteket is többször várlak ide. Tóth István Téves adatközlések Kecskemétről Bács-Kiskun megyei antológiánk legújabb száma szép cikket közöl az egy évvel ezelőtt elhunyt dr. Szabó Kálmán egykori kecskeméti múzeumigazgatóról. A cikkbe azonban adatbeli tévedések csúsztak be. így Lestár Péter egykori kecskeméti polgármester utónevét Péter helyett Mihálynak írja, s közli róla, hogy egyike volt a „marsalai ezreknek”, holott Lestár Péternek semmi köze sem volt Garibaldi felszabadító hadjáratához. Valószínűtlen, hogy az elhunyt Szabó Kálmán, aki jól ismerte Kecskemét múltját, ilyen téves adatokat közölt volna a város egykori polgármesteréről, inkább a cikkíró nem ellenőrizte az emlékezetében elhomályosult adatokat. Ez azért sajnálatos, mert ezek a téves adatok idővel hagyománnyá válnak, amit a cikkíró neve js hitelesít. Pedig a cikk egyébként szépen, szeretettel szól Kecskemétről és Szabó Kálmánról. Egy szorgalmas olvasó
